Friss levegő?!


A 2002-es választások után világossá vált, hogy valójában mindössze két pólusképző erővel rendelkező mamutpárt létezik: a Fidesz és az MSZP. A liberálisok fokozatosan elvesztették identitásképző erejüket, az MDF és az SZDSZ pedig a meg nem értett magyar pártok hagyományába sodródott bele. A két tábor közötti elmélyülő törésvonalak, a párbeszéd hiánya már ekkor jelezték, hogy a megmerevedő politikai struktúra akadálya lehet a nyugati típusú politikai fejlődésnek. Közhelyszámba megy az is, hogy az évtized végére a magyar politika ebben a formájában elérte teljesítőképességének határát, innovációs képessége elveszett, ugyanazok a szereplők, ugyanazokkal az unalomig ismételt mondanivalóval folytatták a sárdagasztást nap, mint nap. Miközben a gazdasági növekedés lelassult, a nagy ellátórendszereket érintő átalakítások elmaradtak, a közösség pedig lassanként a széthullás szélére sodródott.  Azért, hogy a 2010-es választások után valamiféle megújulás következzen be természetesen a választásokon várhatóan győztes Fidesz tehet a legtöbbet, illetve az MSZP-nek is szembe kell néznie a várható kudarc tanulságaival.

A színpadon azonban két új szereplő is feltűnt, a Jobbik és az LMP, kérdés, hogy parlamentbe jutásuk esetén ők milyen irányban változtatnák meg a magyar politikát. A problémát három szinten kell megvizsgálnunk: a pártrendszer, a politikai kultúra és a szakpolitikák szintjén.

A pártrendszer állapota

A pártrendszert tekintve általános vélekedés, hogy Jobbik polarizálja a magyar pártrendszert, egyértelműen negatív hatást gyakorol a parlamentarizmus működésére. A helyzet azért ennél sokkal bonyolultabb. A párt egyetlen választási ciklus alatt irreleváns politikai erőből, ideológiájában és a többi párthoz fűződő viszonyát tekintve is parlamenti küszöböt jóval meghaladó támogatottságú rendszerellenes párttá vált, további mozgása azonban egyelőre meglehetősen bizonytalan. Amennyiben egyfajta politikai karanténban maradnak a parlamenten belül, akkor a pártpolitika szempontjából semmilyen innovációt nem hoz a Jobbik, hiszen – bár bent lesznek az országgyűlésben – továbbra is kívülállók maradnak, akikkel egyik párt sem működik együtt. Ez esetben a radikálisoknak azzal az ellentmondással is szembe kell nézniük, hogy saját maguk is annak a rendszernek válnak a részeseivé, amelyet elutasítanak, változtatni rajta viszont esélyük sincsen. A másik út, hogy valóban beilleszkednek a struktúrába, ez esetben kialakulhat egy olyan radikális pólus, amely hosszútávon is képes szavazókat átcsábítani a Fidesz jobbszéléről, illetve az MSZP-ben csalódottak közül.  Ez valódi újdonságot jelenthet akár már a következő ciklustól a pártrendszerben, hiszen a bal-jobboldali dichotómiát felválthatja egy radikális – jobboldali - baloldali felosztás, amelyben két szereplő folyamatosan megegyezésre ítéltetett, ha a harmadik fölébe akar kerekedni.  Ez jelentheti egy új törésvonal kialakulását, vagy a jelenleginél jóval dinamikusabb időszakos együttműködéseket. A Fidesz és az MSZP egymáshoz való viszonya megváltozhat, hiszen át kell értékelniük, hogy vannak-e olyan értékeik, amelyek összekötik őket a radikálisokkal szemben.

Az LMP helyzete ettől eltérő, egyrészt mert jóval kisebb esélye van a parlamenti küszöb megugrására, másrészt rétegpárt jellegéből és értelmiségi attitűdjéből fakadóan pólusképzésre vajmi kevés esélyük van. A Lehet Más a Politika viszont a „mérleg nyelve” lehet a magyar pártrendszerben, amelyre a következő ciklusban várhatóan nem lesz szüksége a győztes Fidesznek, esetleg csak a kétharmados törvények módosításakor. Viszont az azt követő időszakban bármelyik oldallal szövetséget köthet, hiszen nincsenek erős kötődései egyikhez sem. Számukra alighanem az SZDSZ sorsa lehet az intő példa, bármelyik pólusképző erőhöz történő feltétel nélküli idomulás könnyen az identitás elvesztésével járhat.

A politikai kultúra

A Jobbikkal a politikai kultúrát tekintve vannak talán a legkomolyabb problémák, tekintve, hogy a párt tagadja a rendszerváltás után kialakult struktúrákat. Riválisaik szemében az „Új erő” antidemokratikus, antiparlamentáris, zsidóellenes és rasszista. Számos olyan terület van ugyanakkor, amellyel a radikálisok kihívás elé állítják a többi pártot, olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek megválaszolását a politikai elit eddig igyekezett elkerülni, így aztán a problémákkal való szembenézés sem történhetett meg. Egyik legfontosabb a roma probléma és a politikailag korrekt beszéd kapcsolata. A radikálisok azért tudták sikeresen kijátszani ezt az ütőkártyát, mert elit egyrészt képtelen volt húsz év alatt megtalálni a választ a cigányság problémáira, másrészt a hivatalos politikai kommunikációban egyre inkább kiszorított minden mást egy olyan típusú nyelvhasználat, amely egész egyszerűen lehetetlenné tette az értelmes diskurzust, a rasszizmus bélyegét rásütve mindenkire, aki különvéleményt fogalmazott meg. Ezzel kapcsolatban érdemi viták sorozata indult, többek között a HVG online hasábjain is, a „cigánybűnözés” jobbikos kampánya nélkül ez aligha történt volna meg, ahogy az állam erőszak-monopóliumának kérdéseit, a törvényi szabályozás hiányosságai sem kerültek volna elő a Magyar Gárda nélkül. A magyar politikai kultúra tele van további ilyen kibeszéletlen problémákkal, a radikálisok pedig elő is fognak hozakodni ezekkel, feladva a magas labdát a többieknek, hogy vitába szálljanak a leegyszerűsítő lózungokkal és közben önmaguk is átértékeljék ezeket a kérdéseket. A Magyar Alkotmány problémája, Trianonhoz való viszony, a rendszerváltás után született nemzedékek hiányos és rossz politikai szocializációja, sorolni lehetne a neurózisokat, amelyekről egyáltalán nem baj, ha értelmes vita alakul ki válaszul a szélsőjobboldali kihívásra. Az LMP esetleges sikere teljesen más hatásmechanizmussal, de ugyancsak hozhat innovációt a magyar politikai kultúrába. Olyan, Nyugat-Európában már régóta az érdeklődés homlokterében lévő gondolatok, mind a klímaváltozás, a környezettudatosság, a fenntartható fejlődés vagy a zöld kapitalizmus jelenhetnek meg az eddiginél jóval hangsúlyosabban a közéletben.  A Lehet Más a Politika hitelesebben tudja képviselni az SZDSZ által korábban felvállalt emberjogi kérdéseket is, mint a jelenlegi parlamenti erők. Mindkét új pártra jellemző, hogy sokat tettek internetes politizálás, a webes kampány hazai megerősödésének professzializálódásáért, a nagy pártok tulajdonképpen ennek hatására is kezdték el jóval tudatosabban használni a világháló adta lehetőségeket.

Szakpolitikák

A harmadik kérdéskör a szakpolitikák ügye, mind a Jobbik, mind az LMP kimerítő választási programban értekezik ezekről. Ha a Jobbik szakpolitikai programját összevetjük kampányuk hangnemével, azt látjuk, hogy egy jóval visszafogottabb, majdhogynem mérsékelt elképzeléseket rögzítenek, sőt számos területen jóval konkrétabb, számon kérhetőbb ígéreteket tartalmaz, mint a parlamenti pártok választási dokumentumai. Természetesen olyan elemeket találunk benne, amelyek antidemokratikusak, vagy teljesen irreálisak, de némileg meglepő módon a radikálisok határozott elképzelésekkel rendelkeznek például a hazai IT szektor, mint húzóágazat fellendítéséről, a haderő átszervezéséről, vagy a nyugdíjrendszerben az életjáradék bevezetéséről.  Az LMP –egyébként irreálisan hosszú – választási programja rengeteg zöld agendákon alapuló szakpolitikai javaslatot rögzít: az energiagazdálkodás reformjától a közlekedésfejlesztés megújításáig. Azonban ezen felül is számos területen olyan újszerű megközelítést alkalmaznak, amely eddig egyik párt sem vállalt fel. Ilyen a migráció kérdése, a túlbonyolított céges adminisztráció újszerű megoldása vagy az átláthatóság követelménye az EU politikai rendszerében.

Az új pártok áttörése összességében innovációt adhat a megcsontosodott, megújulásra képtelen politikai rendszernek. Ez még akkor is igaz, hogy tisztában vagyunk vele – különösen a Jobbik kapcsán – hogy ez számos veszélyt is rejt magában. Számolnunk kell azzal, hogy olyan szélsőséges hangnem kap terepet a parlamentben is, amelynek nyelvhasználata ellentmond nemcsak a jó ízlésnek, a demokratikus normáknak is. Ezt ellensúlyozhatja azonban egy nyugatos identitású zöldpárt sikere, illetve régi pártok megújulási kényszerének eredményei. A politikai elemzők, gazdasági szakemberek, közírók évek óta hangoztatják, hogy mennyire kontraproduktív a Fidesz-MSZP szembenállás, mennyi káros hatása van a társadalomra, a gazdaságra a politikára nézve. Világossá vált az is, hogy politikai elitünk nem rendelkezik olyan képességekkel, potenciállal, amely belülről induló változásokat generáljon. Csak új pártok, illetve az általuk teremtett kihívás kényszerítheti ki  a változás irányába tett lépéseket illetve a közös értékek felismerését. Az újaktól való tanulás már néhány témában most tetten érhető, például a internet kampányeszközként történő felhasználása esetén. Természetesen nem állítom, hogy az új pártok sikerei feltétlenül pozitív hatásokkal járnak majd, de legalább megteremthetik politikai rendszer régóta óhajtott megújulásának feltételeit.
 
2010.03.30.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország