Az MSZP „sokpártrendszere”


Egypárti sokpártiság

Magyarországon önmagában is sokat mondó, hogy miközben a közvélemény egy bizonyos része sikeresnek ítéli a Bajnai-féle válságkezelést, az a párt, amely – úgymond – ott állt Bajnai mögött, lényegében szétesett, összetöpörödött. Mindenképp csodálkozásra adhat okot, hogy a baloldal – szemmel láthatóan – nem érti ezt a helyzetet. Egy ilyen – nyugodtan mondhatjuk – válsághelyzetben a Magyar Szocialista Pártnak nagy szüksége volna egy minden korábbinál önkritikusabb hangvételre, a helyzet elfogulatlan, alapokig hatoló értelmezésére, ám – a jelek szerint – a párt még nem tart itt. Nem az a baj vele tehát, hogy (mint Gyurcsány Ferenc mondta) koncepciótlanul politizált az elmúlt hetekben, hanem az, hogy egész működésmódja, szerkezete és szervezete nagyon is egy ilyesfajta működésre ”predesztinálja”: az MSZP nem más, mint sokpártrendszer egypárti keretek között, amelynek belső konfliktusai akár nagyobbaknak is tekinthetők, mint amilyenek normál sokpártrendszerekben kormány- és ellenzéki pártok között állnak fenn. Az MSZP idejétmúlt szerkezetben működik, amely magához idomítja és elszürkíti a potenciális vezető személyeket és képtelen megteremteni azt a (nem is minimális) belső egységet, amely egy sikeres kormányzópárti szerephez szükséges. Így megújulni több mint lehetetlen.

Megújulás és ellenzéki szerep

Természetesen egyetlen pártot sem könnyű megújítani, különösen akkor nem, ha az adott párt általában kormányon van. Nemzetközi tapasztalatok alapján a világ sikeres kormányzó pártjai a hatékony kormányzáshoz szükséges energiát és koncepciót mindig az ellenzékiség (olykor keserves és hosszú) évei, sőt évtizedei alatt szerzik meg. Az MSZP azonban alig volt ellenzékben. S bár kétségtelen, hogy a pártok célja mindig a kormányra kerülés, a túl gyors kormányra jutás megbosszulhatja magát.

Az MSZP baja – paradox módon – az, hogy az elmúlt 20 évben jóval többet kormányzott, mint fő ellenfele, s ez felemésztette. Az MSZP-t nem is az ellenzék támadásai kezdték ki, hanem saját maga, hiszen a kormányzás időszakában szinte soha nem tudta megtalálni a megfelelő viszonyt és ideológiai harmóniát a/ a párt különböző erőcsoportjai;  b/ a kormányba „delegáló” párt és a kormány között. Talán utoljára Horn Gyula korszakában esett egybe a párt és a kormány szándéka, bár már 1995-ben, a Bokros-csomaggal létrejött a belső többpártrendszer egyik fő törésvonala „felvilágosult” kormányzók és „felvilágosulatlan” mamelukok között. Medgyessy Péterrel a helyzet csak fokozódott, hiszen 2001-től az MSZP nem tudott „saját” miniszterelnök-jelöltet állítani; Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai mind kívülről jöttek. A kiválasztási logika is érthető persze: az MSZP belülről régóta nem tud kitermelni konszenzusteremtő vezetőket, jöjjenek tehát a vezetők kívülről, a sokpárti hierarchiától függetlenül. A probléma csak az, hogy az MSZP „külső” vezetői is „belsővé” váltak, a hierarchia legyőzte, beszippantotta, de legalábbis közömbösítette őket. Vagy – mint Gyurcsány-korszakának végén és Bajnai idején – a kormány a párttól lényegében teljesen függetlenül működött.

Az ideológiai egység tanulása

Az MSZP-nek a most kezdődő időszakban alapvető kérdéseket kell feltennie. Ezek közül mindjárt az első: hogyan lehetséges úgy működni, hogy a párt és a párt által delegált kormány ideológiailag nincs szinkronban egymással, sőt: valójában egymástól eltérő a karakterük? A párt – bármennyire is voltak törekvések a változásra – még ma is azon az állásponton van, hogy „az emberek a zsebükön keresztül ítélik meg a politikát”. Végső soron természetesen fontos az egzisztenciális biztonság, ám éppen a Clinton-Blair-Schröder  nevévbel fémjelzett „harmadik utas” hullám volt az, amely revideálni kívánta ezt a hagyományos baloldali szlogent, és kinyitni a szociáldemokráciát a felelősség, a teljesítmény, az öngondoskodás, sőt a kockázat fogalmai felé. Magyarországon Gyurcsány Ferenc próbálta adaptálni ezt a nemzetközileg sikeresnek tűnő baloldali megoldáskísérletet, amely mögött azonban – már utaltam rá – az állt, hogy az amerikai, a brit és a német baloldal hosszú időt töltött ellenzékben, volt ideje és habitusa kikísérletezni egy újfajta baloldali ideológiai mixtúrát.

A magyar baloldalon azonban minden korábban jött, mint a nyugati példákban. Horn Gyula és Medgyessy is négy év ellenzékiség után jött, hatalomra kerülésüket nem a párt ideológiai profiljának tisztázottsága, hanem a választók felfokozott protestálása okozta.  A legfőbb problémát azonban egyik kormányra kerülés után sem sikerült orvosolni, sőt a baj inkább fokozódott, már csak azért is, mert – különösen 2006 után – az MSZP és kormányai lényegében külön életet éltek anélkül, hogy valaha is sort kerítettek volna belső ideológiai-szellemi törésvonalaik tisztázására, a hagyományos és a harmadikutas baloldaliság összeegyeztethetőségének kitárgyalására. Ennek az értéktisztázásnak a hiányában ne csodálkozzanak, ha a baloldal egyetlen „fegyvere” törvényszerűen a válságkezelés és a makrogazdaság maradt, ami persze rendkívül fontos, ám a tartós kormányképességhez messze nem elég.

Lehet-e a sok belső pártból egy?

Ha a személyi konstellációt kicsit közelebbről is megvizsgáljuk, (a sok között) két nagy csoportot gond nélkül megkülönböztethetünk. Az egyiket „Szanyi-Baja” csoportnak nevezhetjük. Természetesen pontosan nem határolható be, kik is tartoznak ide, de Szanyi Tibor leveléből, illetve a Baja Ferenc fémjelezte szocialista platform dolgozatából tudjuk, hogy megítélésük szerint az elmúlt 8 év vezetőinek félre kell állniuk. A másik oldalon álló „Gyurcsány-Molnár Csaba” blokk éppen azért bírálja a mai vezetést, mert a Gyurcsány utáni korszakban nincs iránya, célja a párt politikájának. Szili Katalin talán az előbbi csoporthoz állhat közelebb, és akkor nem is beszéltünk még Kiss Péterről, Kovács Lászlóról, Botka Lászlóról vagy éppen a Societas nevű baloldali ifjúsági szervezet feltörekvő korifeusairól.

Olyan méretű vereség után, mint amilyet az MSZP elszenvedett, egyáltalán nem csoda, ha a korábban is létező platformok és csoportok a korábbiaknál is határozottabb mozgásba kezdenek. A Szanyi-Baja csoport mellett a hagyományosabb baloldaliság képviseletének igénye szólhat, amelyet a 2004-től kezdődő Gyurcsány-korszak merőben elhanyagolt. Gyurcsányék viszont azzal érvelhetnek, hogy az MSZP-n belül Gyurcsányon kívül posszibilis vezető mind a mai napig nem jelent meg.

Ám a sokpárti MSZP egyik csoportja sem ér el semmit, ha csak azért akarnak megmérkőzni egymással, hogy aztán záros határidőn belül újra egy látszategységet alakítsanak ki, majd pedig (mondjuk 2014-ben) hatalomra kerüljenek. Vegyék észre, hogy a demokrácia nyugati variánsa egyáltalán nem erről, hanem az ellenzékiség építő erejéről, a tanulásról, az értéktisztázásról szól. Meglehet, hogy eddig ez a tisztázás azért maradt el, mert egy ilyen művelet óhatatlanul szakadáshoz vezetett volna, s ezt mindenáron el akarták kerülni. Most azonban új helyzet van, a régi szervezeti struktúra kimerült. A kérdés ugyanaz, mint a 90-es évek végén: mi is valójában az MSZP, s a platformok szövevényéből formálható-e tartósan versenyképes, modern, ideológiailag egységes alternatív erő?

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország