Haldokló Alkotmány

A Méltányosság Politikaelemző Központ mindig is hangsúlyt helyezett a hatályos Alkotmány vizsgálatára , többször feltártuk annak inkoherenciáit. A kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP, de leginkább Orbán Viktor egyértelműen hitet tett  a Magyar Köztársaság új Alkotmányának elfogadása mellett. Ennek az önmagában üdvözlendő célkitűzésnek az aktuális voltát nem is lehet vitatni. Azonban, ha megvizsgáljuk a kormánypártok eddigi alkotmánymódosítási irányait, felmerülhet bennünk az, hogy az új Alkotmánynak lehet-e bármilyen kapcsolata a régivel? Valamint, hogy az alkotmányozó hatalom – lévén, hogy az alkotmányozás megindulását tényként kezelhetjük – bármit megtehet-e a hatályos Alkotmánnyal, vagy „illik” valamilyen hagyományt figyelembe vennie?

Az alkotmányozás, mint legitim cél


Kezdjük is mindjárt az elején: az alkotmányozás (vagyis új Alkotmány), mint célkitűzés korántsem tekinthető illegitimnek, ördögtől valónak – sem politikai, sem pedig közjogi szempontból. Utóbbi kijelentés még akkor is igaz, ha a legutóbbi választási kampányban nem került központi szerepbe az alkotmányozás kérdésköre. Az már egy másik kérdés, hogy a választások utólagos átértékelésével a Fidesz-KDNP valódi forradalmi eseménnyé avatta a kétharmados győzelmet, ez mindenképp – ha tetszik – intő jel lehetett az 1989-es Alkotmányért aggódók számára. Közjogi szempontból kérdőjelezhető meg az alkotmányozás, hiszen maga az Alkotmány szól arról, hogy „[a] többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”. Éppen az itt megfogalmazott ideiglenességre szoktak hivatkozni vehemensen az új Alkotmányt igenlők. Valóban, az „alapító atyák” egyrészt megjelölték a célt (a többpártrendszer, a parlamenti demokráciát, a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam) és az eszközt is (magát az 1989-ben módosított Alkotmány) a rendszerváltás levezénylésére. Azt azonban nem zárták ki, sőt kifejezetten számoltak is vele, hogy valóban új Alkotmányra lesz majd szüksége Magyarországnak. Egyet azonban ne felejtsünk el: mégha alkotmányozni is fogunk, a rendszerváltás közjogi-politikai hagyományaitól (vagyis az előbb megfogalmazott célkitűzésektől) nem szakadhatunk el: itt és most nem a hatályos Alkotmány inkoherenciáit védjük meg, hanem az alaptörvény valódi értéktartalmát. Ezen a ponton át is térhetünk az „régi” és a leendő új Alkotmány viszonyára.

Lehet-e 1989 nélkül alkotmányozni?


Felmerülhet tehát a kérdés: az új Alkotmánynak lesz-e „köze” 1989 Alkotmányához, vagy pedig teljesen független lesz attól? Ahogyan már fentebb, úgy itt is politikai és közjogi szempontból közelíthetjük meg a kérdést. A politikai folytonosság biztosítása az alkotmányozó hatalmat alkotó pártokon, de mindenek előtt a Fidesz-KDNP többségen múlik (fontos hangsúlyozni: az ellenzék is alkotmányozó erő). A dolgok jelenlegi állása szerint a kormánypártoknak nem fűlik a foguk semmilyen politikai folytonossághoz, sőt új rendszerváltást (társadalmi kiegyezést) hirdetnek. Vajon megtehetik-e ezt közjogi szempontból is? Álláspontom szerint semmiképp. A Méltányosság Politikaelemző Központ már többször is hangsúlyozta az új Alkotmány elfogadásának a fontosságát, azonban sosem állítottuk, hogy mindezt a rendszerváltáskor megalapozott hagyományoktól függetlenül tegyük meg. Sőt, éppen a Méltányosság foglalkozik a hazai politika- és alkotmánytörténet kiemelkedő, s egyben a jövőt is orientáló hagyományaival. Visszatérve a közjogi szemponthoz (most csupán két dologra utalnék): az 1989-es Alkotmány és az új Alkotmány mind eljárási, mind pedig tartalmi (esszenciális) szempontból leszármazási viszonyban kell, hogy álljon egymással. Elég, ha csak arra gondolunk (lévén a törvényhozó és alkotmányozó hatalom nálunk egy), hogy az új Alkotmányt minden bizonnyal a 2010-ben megválasztott parlament fogja elfogadni. Tartalmilag pedig az új Alkotmánynak nem szabad elszakadnia 1989 szellemétől, ha tetszik, nem ronthatja le az 1989-ben elért eredményeket. Utóbbit erősíti és foglalja össze a már említett 1989-es preambulum is. Nem arról van itt szó, hogy félteni kellene a Fidesz-KDNP szövetségtől a demokráciát, a jogállamiságot, hanem arról, hogy a demokrácia és jogállamiság 1989-ben rögzített alaptételei közjogi kötőerőt jelentenek a mindenkori alkotmányozónak: 1989-nek vannak tehát változtathatatlan és változtatható elemei, az alkotmányozás fontos mércéje lesz, hogy mely elemekhez fogunk hozzányúlni. Így 1989 hagyományait átírni és átértelmezni csak kellő óvatossággal és körültekintéssel lehet. Most korántsem ez történik.

Alkotmányrontó alkotmánymódosítás


Foglalkozunk már az alkotmányellenes alkotmánymódosítás  kérdéskörével. A jelenlegi helyzetben nem lehet azt állítani, hogy a Fidesz-KDNP alkotmánymódosításai alkotmányellenesek lennének, hiszen az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ez fogalmailag kizárt. Sólyom László is valami hasonló falba ütközött az alkotmánybírák jelölésével kapcsolatos alkotmánymódosításnak a parlamenthez való visszaküldésekor : a szabály nem lehet alkotmányellenes, azonban valami még sincs rendjén vele. Ugyanez igaz a parlament létszámának csökkentésére (ott Tisztelt Ház anélkül döntött az új szabályról, hogy bármilyen tudása lett volna a leendő választási rendszerről), valamint a készülő médiatörvényhez kapcsolt alkotmánymódosításra (utóbbi a véleménynyilvánítás szabadsága helyett visszatérne az anakronisztikus és több szempontból is vitatható szólásszabadság fordulatra). (Csupán zárójelben jegyezném meg, hogy felmerülhet egy olyan költői kérdés is, hogy miért módosítanak egy olyan Alkotmányt, amelynek „leváltása” biztosra vehető, ráadásul olyan pontokon is – lásd kisebb parlament – amelyek biztosan nem „aktivizálósnak”.) Elmondható, hogy a Fidesz-KDNP már elfogadott és elfogadni szánt alkotmánymódosításai sorra erodálják az 1989-ben megalapozott, s azóta építgetett (egyébként is foszladozó) alkotmányos konstrukciót – s bizonyos pontokon szembemennek az alkotmánybírósági gyakorlattal is. Orbán Viktor egy technokrata jogszabályhalmaznak nevezte a hatályos Alkotmányt, amelyet tiszteletben tart, de nem tisztel. Ezzel a kijelentéssel akkor és azóta is sokan vitatkoztak. A Fidesz-KDNP alkotmánymódosítási hullámai azonban beteljesítik ezt a jóslatot: vagyis addig módosítják, bomlasztják a rendszerváltás Alkotmányát, amíg valóban az új Alkotmány elfogadása lesz az egyetlen megoldás.

Miért veszélyes úgy alkotmányozni, hogy közben megfolytjuk a hatályosat?


A válasz a fentiek alapján egyértelmű is lehet: mert tételezhető némi közjogi folytonosság 1989 Alkotmánya és a leendő új Alkotmány között – bár ennek a politika oldaláról történő megfontolása már korántsem egyértelmű. Az Alkotmány rövid távú, aktuálpolitikai indíttatású módosítása szétbomlasztja az amúgy sem túl egységes Alkotmányt. Mondhatnánk: nem kár érte, úgysem érezte senki magáénak! Az alkotmányozó hatalom (s benne a Fidesz-KDNP többség) azonban nem csupán az új Alkotmány megalkotásáért felelős, hanem a még hatályos Alkotmány „gondozásáért” is. Jelen helyzet ahhoz az igen morbid szituációhoz hasonlítható, mint amikor valaki eltartási szerződést köt egy öreg hölggyel, s azt várja, hogy az illető meghaljon, sőt tevékenyen közre is működik a várt esemény bekövetkezésében. Az ilyen mentalitás mindenképp hatással lesz az alkotmányozásra. 1989 megmutatta (s ezt szokták a rendszerváltás legnagyobb hibájaként felróni), hogy a nép és empátia nélkül nagyon nehéz a tartósság igényével alkotmányozni. Aki így jár el, az a rosszkedvű demokrácia  csapdájába eshet. A régi Alkotmány megfojtása is hasonló veszéllyel fenyeget, pedig nem kellene ugyanabba folyóba lépni, ha valóban új Alkotmányt akarunk.
2010.06.23
.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország