Baloldal a jobboldalon


Amikor a Fidesz elnöke 2009-ben először beszélt „centrális erőtérről”, a politikai és a tágabb közvélemény csak arra hördült fel, hogy „micsoda antidemokratikus szándékot takar egy több cikluson átívelő egypárti kormányzás”, ám nem reagálta le a centrális erőtér szavazókra vonatkozó konzekvenciát. Holott centrális erőteret fenntartani, ha egyáltalán, csak úgy sikerülhet egy többségi pártnak, ha folyamatosan képes valamit kezdeni „pótlólagos”, ideológiailag eredendően nem hozzá kötődő szavazóival.

 A kormányzás első hatvan napjának természetesen nem ez volt a központi kérdése, habár Orbán említett parlamenti beszéde és két tv-nyilatkozata mégis azt mutatja, hogy a kormány ezt a kérdést egyáltalán nem sorolja hátra, s nem csak akkor akar elkezdeni foglalkozni vele, amikor megkezdődik a szavazók szinte törvényszerű lemorzsolódása. Egy szó, mint száz: érdemes észrevenni, hogy a Fidesz „forradalmi” lépésekre készül a baloldali szavazókkal kapcsolatos stratégia-alkotásban is, ami érzékelhető elrugaszkodást jelent más országok példájától. Hadd idézzek fel ezek közül kettőt: a brit és a francia példát, alátámasztandó azt, hogy a kormány ezen a vonalon is a saját útját kívánja járni és semmit nem kíván másolni.

A brit baloldal esete a jobboldalisággal

Az a kérdés, hogy egy megnyert választás után mit kezdjünk ellenfelünk ideológiai, társadalmi, gazdasági örökségével a pártpolitika egyik legérdekesebb, de ritkán vizsgált kérdése. A közvéleményben általában az kép él a kormányváltásokról, hogy nincs miről beszélni, az új kormány mandátuma radikális változtatásokról szól. Sok mindenben a radikális változások be is következnek, de jó néhány dologban nem, mégpedig azért nem, mert a politikusok sem hülyék, és pontosan tudják, hogy egy dolog a választási ígéret és egy másik, hogy azt minden területen végre lehet és főleg szabad-e hajtaniuk.

A „fontolva haladás” politikájára a legjobb példát a brit baloldal 1997-es választási győzelmét követő időszak adja. A sokat emlegetett Tony Blair-féle „harmadik út” 1997-ben nem kevesebbet ígért, mint hogy a baloldal nem csupán saját eredendően baloldali értékrendje mentén fog kormányozni, hanem abba beilleszti az előtte regnáló konzervatív kormány számos értékét is. Abban persze, hogy a brit Munkáspárt ilyesmit tűzhetett ki célul, benne volt az is, hogy a baloldal önmagából kiinduló megújulásának lehetősége egyszerűen elveszett, abban a 90-es évek második felében senki nem hitt. Ráadásul a brit toryk piacpártiságának átvétele komolyan segített a gazdaságilag régóta államfüggő baloldal megújuló-képességének bizonyításához. 

A harmadik út címkéje persze egy kicsit megtévesztő volt és – utólag nézve - ma is az. Hiszen mitől lenne „harmadik út” bizonyos jobboldali értékek beillesztése a baloldali értékrendbe? S valóban: a brit baloldal nem átallotta bevallani, hogy szüksége van a konzervatív értékek egy minimumának felhasználására, amivel persze az ellenfelek méregfogát is kihúzta, hiszen a baloldal – legalább is kormányzása kezdetén - nem volt támadható azzal, hogy mindent vissza akar csinálni abból, amit elődei csináltak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 2002-ben Medgyessy Péter ugyanennek a logikának a jegyében volt „empatikus” a jobboldal irányában, hiszen az volt a meggyőződése, hogy nem kell mindent elölről kezdeni. Más kérdés, hogy a D209-es ügy miatt nagyon gyorsan kiderült, hogy Medgyessynek nincs esélye az előző korszak képviselőivel való minimális együttműködésre sem).

A francia jobboldal esete a baloldalisággal

A második európai példa a franciáké, jelesül Nicolas Sarkozy-é, aki évekkel ezelőtti elnökké választásakor újszerű személyzeti politikába kezdett, amikor számos baloldali (vagy a baloldalról dezertált) politikusnak kínált fel komoly kormányzati pozíciót. Sarkozy (pontosan tisztában lévén a francia politikai mezőnyön belül létező áthidalhatatlan ideológiai távolságokkal) nem próbálkozott meg a „brit modellel”, nem hirdetett olyasmit, hogy a Francia Szocialista Párt politikájából ezt és ezt átveszi. Ez ott képtelenség. Ellenben mégis csak jelezni kívánta valahogyan, hogy korszakváltásra készül, s ebben a folyamatban igyekezett személyekre szabott gáláns ajánlatokat tenni, amelyek közül a megkeresett-felkért jelöltek többet el is fogadtak.

Más kérdés, hogy ez a „személyzetpolitikai csel” csak ideig-óráig sikerült, ám mára teljes jobboldali „bezárulás” következett be, s a kormányzatba kooptált baloldali politikusok kikoptak az elnök mellől. Sőt ennél több is történt: Sarkozy népszerűsége ma roppant mélységekben „szárnyal”, amelyben szerepet játszik, hogy a baloldal pártpolitikai elitje kezdettől fogva roppant ellenszenvvel figyeli működését, s mára megtalálta az elnöki tekintély gyöngítésének „legadekvátabb” módját, a korrupciós vádakat.

A magyar jobboldal esete a baloldali szavazókkal

A Fidesz kétharmadnál is nagyobb arányban nyert s „forradalmi” stratégiája középpontjában a „baloldali emberek” állnak. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert a Fidesz ellenfelei a Fidesz politikáját eddig „azemberek” képviseletében látták. Merőben új helyzet, hogy miközben a Fidesz természetesen nem mulasztja el képviselni „az” embereket, úgy tűnik, nagy energiákat kíván mozgósítani a „baloldali” választók maga mellett tartására is. 

Ebből az is egyértelmű, hogy az új kormány nem kívánja követni sem a brit, sem a francia példát. Számtalanszor nyilvánvalóvá tette, hogy az elősző korszak gazdaságpolitikájában vagy ideológiájában semmi követhetőt nem talál. A brit példa tehát abszolúte kilőve. A francia példával már van valami érintkezés (lásd például Bihari Mihály és még néhány baloldal-közelinek mondott személyiség kinevezését), de a lényeget illetően mégis nagy az eltérés, hiszen Sarkozynek a személyzeti politikán kívül nem nagyon volt energiája a baloldali szavazók „lelkének” ápolására, míg az Orbán-kormánynak láthatóan magára kiosztott fontos feladata ez.

A legizgalmasabb kérdés – s egyúttal ellentmondás – azonban itt jön: meg tudja-e tartani baloldali szavazóit a Fidesz, ha következetes önmagához, és azt állítja, hogy az ideológiák kora lejárt? A baloldaliság fő jelszava (a gyengék, a leszakadók, az elesettek védelme) ugyanis alapvető ideológiai érték. Történelme során ez a baloldali identitás talán legfőbb komponense. A harmadikutas baloldaliság piacelvű fordulatával azonban ez az érték kikerült a baloldaliság hatóköréből Európában is, míg Magyarországon az utóbbi tízegynéhány évben nem csak kikerült, de a jobboldal sikeres működése következtében lényegében át is vándorolt a Fideszhez. A Fidesz 2004-től kezdődően jó érzékkel csapott le erre Gyurcsány Ferenc blairista programjára, és azzal igyekezett hitelteleníteni, hogy az minden, de nem szegény- vagy kisemberpárti politika! Ennek a teljesen tudatos stratégiának meg is lett az eredménye: a 2010. évi választásokon a választók egy tekintélyes része szavazatával már azt jelzi, hogy a Fideszt baloldalibb pártnak tartja az MSZP-nél. És mondjuk is ki: a Fidesz ma baloldalibb párt, mint az MSZP!

A Fidesz tehát több mint egy évtizede el akarja választani egymástól az MSZP-t és az MSZP-re szavazókat. Ez 2002-ben és 2006-ban egyáltalán nem sikerült neki, 2010-ben azonban annál inkább. A centrális erőtér létrehozatala csak az által sikerülhetett, mert a Fidesz képes volt „elvenni” és a saját térfelére „átvinni” egy fontos értéket, ami korábban szinte kizárólag a másik oldalhoz kötődött. Ilyen értékcsere szinte nem történt az elmúlt húsz évben. S ez ellen a baloldalnak nem volt hathatós ellenlépése.

Ide tartozik, hogy nem nevezhető hathatós ellenszernek a jobboldal populista pártként való megbélyegzése. Valószínűleg tudja ez a baloldal is, hiszen a mostanában körvonalazódó baloldali pártstratégiában minden olyan elem (szegények védelme, baloldali polgári körök létrehozatala) visszaköszön, amelyet korábban teljes mértékben opponáltak a Fidesznél.

Most akkor vagy a populizmus fogalmát kell kiterjesztenünk vagy át kell értelmeznünk, vagy egyszerűen csak a pártelitek és a választók viszonyáról kell merőben új módon gondolkodnunk.
 
2010.07.27.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország