A társutasság vastörvénye


A válasz sallangmentes. Az SZDSZ azért játszik fölöttébb befolyásos szerepet a mai MSZP-politikában, mert van egy elvitathatatlan hagyománya: a 70-es-80-as években volt demokratikus ellenzék.
...
De mielőtt félreértenék: nem historizálok, hanem egy politikai hagyományról beszélek. Azt gondolom, hogy a politika mindig is hagyományelvű mesterség volt, és az is marad. Sajnálatos, de kétségtelen: a mai kormányzati erők közötti „munkamegosztás” a 80-as években alakult ki – amikor még a barikád két oldalán álltak. A demokratikus ellenzék volt akkor az egyetlen mérvadó értelmiségi és társadalmi csoport, amelynek volt valóságismerete, és erre alapozott politikai stratégiája. E valóságismeret és stratégia nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás (méghozzá békés körülmények között) bekövetkezhetett.
...
S akármennyire is kevés emberből állott az ellenzék (a rendre előbukkanó „számszaki” vita a kis számarányról roppant megejtő, különösen azzal a másik, gyakran idézett véleménnyel szembeállítva, hogy egy embernek is lehet igaza egy egész tömeggel szemben), vegyük észre, hogy már a 80-as években sem „elszeparált” tényező. A demokratikus ellenzék azért emelkedik ki a sokfajta néhai értelmiségi csoport közül, mert másoknál hatásosabban tud moderáló, az ellenfélre is hatással lévő szerepet játszani. Magyarán: miközben az ellenzék sorra szervezte tiltakozó akcióit, adta ki memorandumait, egyre erőteljesebben hatott a néhai állampártnak egy akkor még szűk, ám – mint a későbbiekben kiderül – máig létező magjára. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan következhetett be 1994-ben az MSZP és az SZDSZ első egymásra találása, akkor a magyarázathoz ide, a késő 80-as évekbe kell visszalépnünk.
...
Mert természetesen nem arról van szó (mint ahogyan azt sokan, politikai motivációktól vezérelve hirdetik), hogy az SZDSZ „elárulta rendszerváltó elveit”. Az árulás-retorika persze a politikai közbeszéd kedvelt tartozéka, de magyarázó ereje legfeljebb a legelfogultabb ellenlábasok számára megkérdőjelezhetetlen. Aki érvényeset akar mondani, az pontosan tudja: ez a mai baloldali-liberális szövetség 1994-ben azért jöhetett létre először, s azért létezhet ma is, mert az MSZMP (mint a magyar történelem egypárti örökségét cipelő konglomerátumpárt) a 80-as évek közepén végérvényesen „kettétört”, s a magyar társadalom nem fejlesztett ki magából életképes alternatívát ennek a helyzetnek a gyors feldolgozására. A demokratikus ellenzék – érdemes visszaidézni – kezdeti tevékenységével még csupán moderálni akarja a válságba kerülő állampártot; alkotmányos egypártrendszert, a civil és a közjogi szféra hathatós szétválasztását, egyszóval – persze mai szemmel – mérsékelt reformokat akar. De egyáltalán: akar valamit. Az MDF-nek, a Fidesznek (nem is beszélve a többi pártkezdeményről) 1987-88-ban még programtöredékei sincsenek egy konglomerátumpárt nélküli (illetve a konglomerátumpártot az új rendszerbe átvezető) politikai korszakról. A demokratikus ellenzék történelmi tette, hogy – a politika fogalmának újraértelmezésével – felvállalja a feladatot: a mamutpárton belül azokat segíti, akik egy modern, életképes Magyarország felépítésében érdekeltek.
...
De persze a problémák is ebből adódnak. Hiszen az ellenfelek szemében a néhai MSZMP, majd a belőle létrejött MSZP „egykutya”. A 90-es évek retorikájában (nem is beszélve napjainkról) már híre-hamva sincs annak, hogy a valamikori állampártban egymás mellett voltak konzervatívok és reformerek. Az állampárt és „utódpártja” a mai jobboldali retorikában egy nagy massza, egy diktatórikus tenyészet, röviden szólva: a „posztkommunisták”. S e logikában természetesen e tenyészet szövetségesévé „torzul” az MSZP kormányzati társa, SZDSZ is.
...
Ismételjük azonban meg a fő tézist, vagy inkább fogalmazzuk meg kérdés formájában: van-e valami értelme az MSZP-SZDSZ koalíciónak? Mi adja e szövetség létjogosultságát? (S most távolról sem a szövetség sikerességéről, hatékonyságáról beszélünk).
...
A válaszhoz még egyszer érintenünk kell azt a tételünket, ami a konglomerátumpártról szól. Kádár MSZMP-je nem az első az ilyen konglomerátumpártok sorában. Tisza Kálmán szabadelvű pártja, vagy Bethlen István egységes pártja éppen úgy konglomerátumpárt volt. Kádár e tekintetben nem unikális, inkább egy történelmi trend utolsó fázisa. Csakhogy ez a párt a 80-as évek második felében végképp identitásválságba került, pontosan akkor, amikor a rendszerváltás közeledett. De figyeljünk. A demokratikus ellenzék éppen hogy kilábolt a civil korszakából, politikailag még nem teljesen felkészült. A többiek? Szintén nincsenek felkészülve egy pártelvű rendszerre. A demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ két feladatot kell, hogy megoldjon: meg kell fogalmaznia a békés átmenet ideológiáját, s egyúttal meg kell próbálnia átvezetni a konglomerátumpártot is az új rendszerbe.
...
Ilyen feladatot sem Tisza, sem Bethlen korában nem töltött be egyetlen párt sem. Árulásról szó sem lehet tehát. Annál inkább szó van viszont arról, hogy a volt rendszer uralkodó pártját (is) át kell vezetni békésen a túlsó partra. Hogy miért? A rendszerváltás békés természete miatt. Azért – s ennyiben már közelebb vagyunk az ügynökkérdéshez –, mert az állampárt konglomerátum-jellege fundamentalisták széles nyalábjait is magában foglalja. Például a titkosszolgálatok népes táborát. A kérdés a lehető legegyszerűbben ez: vagy sorsára hagyják az MSZP-t (s ez magában rejti a totális visszarendeződést); vagy mellé állnak annak a belső magnak, amely mellé már a 80-as évek második felében is odaálltak.
...
Az SZDSZ és az MSZP problémája persze abból fakad, hogy – szemben a 80-as évek második felével – meglehetősen elmosódottá válik az, hogy az MSZP-n belül kik is a progresszív elemek. Az árulás-teória nyilvánvalóan azért is alakulhatott ki, mert 1994-ben a reformernek jó szándékkal sem nevezhető Horn Gyula mellé lép az SZDSZ. De ahogyan 1987-ben lényegében Pozsgay külső szövetségese a demokratikus ellenzék (és ezt a szövetségesét 1989-ben már ejti), ugyanúgy túllép az SZDSZ Hornon is, amikor Gyurcsány felbukkan a színen.
...
A folyamat értelme, lényege tehát a nagypárt-mentés. A magyar politika nyilvánvalóan nincs felkészülve arra, hogy történelmileg kondicionált egypárti, illetve nagypárti hagyományaitól megszabaduljon. Nálunk – nagy valószínűséggel – nem képzelhető el egy alsó középpárti MSZP. S nem azért, mert az MSZP olyannyira jól teljesít, hanem azért, mert generációk sokasága hagyományozta át a versenytárs nélküli egypártrendszer zsinórmértékét. Ettől csak úgy lehetne elbúcsúzni, ha létrejönne egy rivális másik „egypárt”.
......
S talán már egyértelmű: a Fidesz éppen azért tesz meg mindent, hogy alternatív konglomerátumpárttá váljék, mert a magyar glóbuszon csak ekként van – legalábbis rövid- és középtávon – esélye. S ha logikánkban következetesek vagyunk, akkor a Fideszt – ilyen értelmű felismeréséért és cselekvéséért – éppen úgy nem tartjuk árulónak, ahogy az SZDSZ-t sem. Politikai szerepek, célok és számítások vannak. Mi pedig akkor járunk el helyesen, ha e célokat, szerepeket és szándékokat a lehető legprecízebben azonosítjuk.
...
Az MSZP egyben tartása, netán átalakítása még sokáig a társutas párton múlik. Hívják azt SZDSZ-nek, vagy bármi másnak. Ez a magyar politika egyik „vastörvénye”.
...
...
...
...

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország