Kötcse: a centrális erőtér határai


Az Orbán-kormány egyik legnagyobb kihívása – ahogy arra a kormányfő is rámutatott – gazdasági jellegű: egyszerre kell a gazdasági növekedést felpörgetnie (Új Széchenyi Tervvel, vagy anélkül), fenntartható költségvetést készítenie, nem elfeledkezve eközben az emberek pénztárcájáról sem. Vagyis meg kell mutatnia a Fidesz-KDNP-nek, hogy valóban képes a (jó) kormányzásra, nem csupán a szimbolikus intézkedésekben, hanem gazdasági adatokban is megmutatkozó eredményekre. Ez eddig mind magától értetődő, Orbán Viktor reflektált is rájuk beszédében. Azt azonban csak megemlítette, hogy a polgári jobboldal feladata az, hogy fenntartsa polgári középosztály és a szociálisan hátrányos helyzetű csoportok szövetségét. Itt azonban a kormányfő nem jelölt ki olyan konkrét feladatokat, mint az előbbiekben, csupán a tíz év alatt egymillió új munkahely távolba tekintő szlogennel operált. Pedig érdekesebb lett volna, ha arra is utal, hogy e szándék mögött milyen emberkép húzódik meg?

A centrális erőtér próbája: ideológiai törésvonalak a jobboldalon

A centrális erőtér hajszálrepedéseire két momentum is utal. Egyrészt az önkormányzati választásokra való készülődés megmutatta, hogy a Fidesz-KDNP centrális erőtere korántsem olyan egységes, mint amilyennek láttatni szeretnék – legalábbis helyi szinten nem. A jelölések kapcsán a helyi KDNP több helyen is rossz szájízű visszalépésre kényszerült a „nagy testvérrel” szemben.

Másrészt magában a Fideszen belül is vannak igen mély törésvonalak, hiszen sokan más típusú kormányzást (kevesebb szimbolizmust, több konkrétumot) vártak a második Orbán-kormánytól. Vagyis az új kormány eddigi megítélése (különösen a Sólyom-affér után) a legkevésbé sem egységes a polgári oldalon. Egyébként erre maga a kormányfő is utalt a költségvetés kontextusában: mondván lehetnek „dezertőrök” a 2011-es büdzsé megszavazása során. Ez a kérdés azonban átvezet a Fidesz gazdaságpolitikájához és a párt baloldali jellegének erősítéséhez.

Utópisztikus vs. realista baloldal, avagy nehéz kormányon baloldalinak lenni?

Igen, a Fidesz baloldali jellegéről van szó! Épp a Méltányosság foglalkozott a baloldali szavazók Fidesz általi „megkörnyékezésével”. A Fidesz az ellenzéki időszaka során hagyományosan baloldali programpontokat vett fel repertoárjába (a kisemberek pártjaként, a kormány által nyomorgatottak védelmezőjeként jelenítette meg magát), s azokat olykor jobban is képviselte, mint az éppen kormányzó, magát baloldalinak mondó formáció.

Mondhatnánk: kormányon – amikor a húsosfazék körül súlyos elosztási kérdésekről kell dönteni – nehéz igazi baloldali politikát vinni, ellenzékben pedig könnyebb, hiszen nem kell rögtön valóra is váltani. Ez természetesen igaz. (Talán az MSZP egyik legnagyobb problémája – a személyi amortizáción túl – hogy sem kormányon, sem pedig ellenzékben nem folytat baloldali politikát – de ez egy másik irat témaköre lesz.)

A Fidesz, legalábbis egyelőre úgy tűnik, erre kormánypártként rákontráz: az ellenzékben megkezdett politikát folytatva „a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportok” szövetségese kíván lenni, sőt erre alapozza a centrális erőtér kiterjesztését is. Vagyis a Fidesz baloldaliságból próbál „leckét adni” az MSZP-nek, amit Orbán Viktor utópisztikus baloldalnak nevez. A még kormánypártként is légvárakat kergető MSZP-vel szemben realista baloldali politikát akar folytatni: méghozzá úgy, hogy a polgári középosztály szövetséget köt a bizonytalan csoportokkal, s ez képviseli a kormányzás alapját.

Ez a gondolatmenet szögesen ellentétben áll a Fidesz eddigi gazdaságpolitikájával, pontosabban az eddigi mázzal, lévén, hogy a pontos gazdasági elképzelésekről, a költségvetési szándékokról csak közelítő információink vannak. Az utóbbi 100 nap gazdaságpolitikai kommunikációja látszólag megcáfolja a fenti gondolatmenetet: hogyan is nyújthat egy párt segédkezet a szükségben élőknek, amikor a forint és a devizahitelek havi törlesztései az egekben szárnyalnak.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt: az utóbbi hónapok látszólagos kormányzati baklövései mögött egy komolyabb (döntően az önkormányzati választások után kibontakozó) koncepciót sejthetünk, amely szem előtt tartja majd a bizonytalan helyzetűek érdekeit (ennek már most is nyoma van: a munkahelyteremtés középpontba állítása, a bedőlt lakáshitelek kezelése). Mindezek alapján nem tűnhet olyan távolinak az IMF-el való (persze méltányos) kiegyezés, a befektetői környezet megnyugtatása, különösen akkor, amikor az ország fizetőképességének és finanszírozhatóságának fenntartása központi célkitűzés.

A nemzetről alkotott koncepció(k)

Tony Blair a következőket írja Egy utazás című, nemrég megjelent memoárjában: „Clinton, Bush, Obama: Of course, they are different from one another. But they share a great similarity too. They meet, I think, at a certain conception about the character of America itself.” Talán ez a legfőbb különbség a nyugati és a hazai politikai élet között: a politikai közösség (mert arrafelé van ilyen) vezetőinek van egy bizonyos nemzet-, vagy államfelfogásuk, melyben többnyire közösséget vállalnak egymással – vagyis kialakult egyfajta minimál-konszenzus. Nyugaton – s főként az Egyesült Államokban – e konszenzus alapja az öntudatos, a „demokráciába nevelt” polgár, aki tisztában van saját és többnyire a demokratikus intézményrendszer értékeivel és érdekeivel. Ez merőben hiányzik a magyar közéletből. Egymással szembemenő, egymás mellett elbeszélő koncepciók ütköznek hazánkról, s ez még a jobbik eset, mert nem ritka a koncepciónélküliség sem (megjegyzem, hogy épp ez az MSZP másik legnagyobb hibája, hogy nincs világos és a választók számára nyilvánvaló – nem mellesleg elfogadható – koncepciója a nemzetről).

Ugyanakkor az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Fidesz-KDNP szövetségnek, s különösen Orbán Viktornak bizony van egy markáns (még minden részletében ki nem bontott), vallásos elemekkel átszőtt nemzet-koncepciója. Ez az elképzelés (összhangban a fentiekkel) egyrészt kirekesztő, másrészt befogadó. Kirekeszti az elmúlt húsz évben magát lejárató MSZP-t, ugyanakkor tárt karokkal várja annak kiábrándult szavazóit – méghozzá nem is üres kézzel. Az orbáni nemzetkép arra épül tehát, hogy a polgári oldal szövetséget köt a hátrányos helyzetű csoportokkal, s a szavazatokért cserébe lesz munka, rend és biztonság (nem véletlen a pofonegyszerű kommunikáció).

Bár még a koncepció nem állt össze a maga teljességében, de akadnak baljós előjelek: ugyanis ennek a szerveződő „olvasztótégelynek” ára van. Az Eötvös Károly Intézet kongatta meg a vészharangot a kormányzat nyilvánosságot korlátozó döntései kapcsán: „Talán a ’Nemzeti Együttműködés Rendszerének’ ideális állam- és polgár-képe szerint a közügyeket a minden korábbit felülmúló felhatalmazással és erkölcsi fölénnyel is rendelkező ’központi politikai erőtér’ intézi, míg az ideális állampolgár ilyesmivel már nem foglalkozik, a közügyek intézését teljesen az erre hivatottakra bízza.”

Akárhogy is, a Fidesz-KDNP két okból sem építhet tartósan a közügyek iránt „étvágytalan”, a munkával-renddel beérő állampolgárokra: egyrészt mert ez a rendszer önmagában sem tudja működtetni a demokráciát, másrészt pedig az ellenzék is kitermelhet alternatív nemzet-koncepciókat. Ez lehet a centrális erőtér valódi határa. 

2010.09.07.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország