A kormánypolitika és a "külső elvárások"


Az ország létérdeke, hogy az ország mindenkori vezetése tisztában legyen azzal, hogy a külső hatások, befolyásoló erők fényében milyen mozgástere van. Kósa mostani megnyilvánulásával némiképp ellentétben, Orbán Viktor több megszólalásában (így például a kormányprogram vitájában) hangsúlyozta a világfolyamatok megértésének fontosságát. Ehhez képest az a benyomás keletkezett a külföldi partnerek, hitelfolyósító nemzetközi szervezetek (IMF, EU), befektetők bizonyos köreiben, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája nem kialakult, nem eléggé kiszámítható, és veszélyezteti az ország azon képességét, hogy megbízhatóan törleszteni tudja a felvett hiteleket. Az előző nyolc év kormányzati ciklusaiban a baloldal kormányai, különösen a Bajnai-kormány a maga megszorító intézkedéseivel inkább megfelelni látszottak az imént vázolt külföldi elvárásoknak, s ennek megfelelően az ország külföldi megítélése – eltekintve Gyurcsány Ferenc utolsó pár évétől – pozitívabbnak látszott, mint a mostani jobboldali kormányzás idején, legalábbis az első száz nap erre enged következtetni. Valami fátum ez,  esetleg összeesküvésre kell gyanakodnunk, vagy pedig a politikai folyamatok következményéről van szó?

 A kérdésre adott válasz előtt érdemes átgondolni, hogy a mindenkori magyar kormánynak, és miniszterelnökének milyen külső tényezőket, illetve korlátokat kell figyelembe vennie döntései meghozatalakor.

Magyarország mozgásterének külső korlátai

A legfontosabb külső korlát és tényező, hogy Magyarország a világpolitika euroatlanti rendszeréhez, azaz az Európai Unióhoz és a NATO-hoz tartozik, a jogok mellé komoly kötelezettségeket is vállalt. Országunk osztozik e szövetségi tömbök sorsán, amelyek közül gazdasági vonatkozásban az Európai Unió a meghatározó. Külkereskedelmünk nagyobbik része bonyolódik az EU országaival (a legnagyobb súlyt Németország jelenti), az EU-ba való 2004-es belépésünk óta az európai uniós szervek (különösen az Európai Bizottság, a miniszterek tanácsa, és az Európai Parlament) a magyar államra nézve (is) kötelező erejű döntéseket hozhatnak, igaz, a magyar kormány az országnak jutatott szavazataránya révén – ha erősen korlátozott mértékben is – befolyásolhatja ezeket a döntéseket. Egyértelmű, hogy a legnagyobb befolyása – gazdasági erejénél fogva – Németországnak van, amelyik Franciaországgal együttműködve továbbra is az EU motorjának számít, de Nagy-Britannia is képes bizonyos döntések blokkolására, vagy azok alól való felmentés kiharcolására. A magyar szuverenitás tehát kívülről erősen korlátozott, és igen fontos lehet, hogy a német, brit, vagy francia kormánykörök miként viszonyulnak a magyar kormányhoz.

A második komoly külső korlát Magyarország államadóssága, amely mára meghaladta a 20 ezer milliárd forintot, és ezzel elérte a GDP 80 %-át. Fontos, hogy az államadósságnak csaknem fele (46 %) devizalapú, és jelentős részt tesznek ki az állampapírok is (14 ezer milliárd forint). A forint gyengülése tehát nem csak a devizában eladósodott tömegeknek igen kellemetlen, hanem az államháztartásnak is, mert a külföldi valuták erősödése tovább növeli az állam törlesztési kötelezettségeit. Ráadásul a májusi kormányváltás óta megemelkedtek az állampapírhozamok, azaz az állam nagyobb felárat kénytelen ígérni az állampapírok vevőinek. Konkrét példával szemléltetve: a 3 hónapos állampapír-piaci referenciahozam 2010 márciusában még csak 5.12% volt, augusztusra már felment 5.52%- ra (bár ez még mindig messze esik Gyurcsány lemondása előtt, 2009. februári 10. 35%-os szinttől).
 
Egy ilyen helyzetben nagyon fontos az országot finanszírozók (pl. az állampapírokat megvásárló befektetőknek) az ország gazdasági teljesítőképességéről alkotott véleménye, amelyet befolyásol a kormánynak a Nemzetközi Valutaalappal való viszonya is. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió eddig az IMF oldalára állt az Orbán-kormánnyal folyó vitában, nem kizárt, hogy a kormány előbb-utóbb kénytelen lesz valamiképpen kiegyezni a Valutaalappal.
 
Az EU magatartását nagyban meghatározza a közös európai valuta stabilitását fenyegető  tavaszi görög válság, amelynek tanulságait a Fidesz szemmel láthatólag nem fordította le időben a magyar belpolitika viszonyaira (bár ezzel nincs egyedül nálunk), és így meglepetésként érte az EU vezető szerveinek viszonyulása. Pedig Görögország válsága és kényszerű közös európai megsegítése újfent világosan bebizonyította: az EU csaknem félmilliárdos lakosságot kitevő területén már jó ideje lejárt a szűkebb értelemben vett belpolitika és belügy szavatossági ideje. A görög társadalom és gazdaság bajai hosszú évek óta jelen voltak, de a többi országban lévő közvélemény és politikai elit akkor sem figyelt eléggé rájuk, amikor már az előző konzervatív Karamalisz-kormány idején kiéleződtek. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság azonban az államcsőd küszöbére sodorta Görögországot, amelynek bukása az uniós gazdaságok, pénzpiacok igen szoros összefonódása miatt rendkívül súlyos következményekkel fenyegettek az eurózóna, sőt az EU egésze számára. Az Unió vezetői ezek után arra törekszenek, hogy egyetlen más tagállam se kerüljön hasonló helyzetbe, és ezért érzékenyebben reagálnak minden olyan jelre, amelyik a „ görög dráma” megismétlődésével fenyeget – például nálunk.  A tanulságok összeurópai levonása most már az európai integráció további szorosabbra fűzésénél tart, ami tovább korlátozza majd a magyar állam (és persze a többi tagállam) döntési szabadságát. Az EU pénzügyminisztereinek szeptember 7-i ülésén elfogadták, hogy a jövőben a tagállamoknak egyeztetniük kell költségvetéseiket az Unió szerveivel, emellett javaslatot tettek az európai pénzügyi rendszert felügyelő Európai Rendszerkockázati Testület (ESRB) felállítására is. A „gazdasági szabadságharcot” (copiright by Jobbik) folytató Orbán-kormány ezúttal belement a mozgásterét korlátozó döntésbe, legalábbis nem érkezett hír arról, hogy az ülésen részt vevő Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter ellenvetéssel élt volna.

Ki védi meg jobban a magyar érdekeket?


A problematika politikai dimenziójában úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás óta főként jobboldali kormányokat ér a szalonképtelenség, a nemzeti bezárkózás, a külföldi hatalmakkal és szervezetekkel való oktalan és hasztalan összetűzések erőltetésének vádja a politikai színtér baloldali térfeléről. A baloldali-liberális kormányoknak és pártoknak ellenben olyan jobboldali szemrehányásokkal kellett szembenézniük, amelyek szerint tevékenységüket a külföldi befolyásnak való simulékony alávetés, rosszabb esetben a hazaárulás jellemzi. Az effajta adok-kapok kizár minden  értelmes vitát (esetleg konszenzust), hiszen egy mucsai vagdalkozóval mit kezdjen egy világra nyitott gondolkodású politikus, és viszont: a magyar haza nemes üdvét semmibe vevő ellenfelet ugyan miért kéne tisztelni?

Pedig hogy ez a diskurzus nem sokat hozott az ország konyhájára, sőt gyengítette az ország erejét a külpolitikai csatatereken, azt több történelmi példa is bizonyítja. A dualizmuskori véderővita idején a mainál durvább hangnemben zajlott a képviselőházban, amikor is annak bizonyítására sorakoztattak fel érveket, ki a jobb magyar, ki a Habsburg-bérenc, és ki nem az. Aztán amikor Tisza István miniszterelnök a törvényjavaslat elfogadása érdekében 1904-ben áterőltette a házszabályok módosítását, az ellenzék szétverte a parlament üléstermét. A vita egyik következménye mindenesetre az lett, hogy tovább tolódott a magyar haderő fejlesztése, és megállíthatatlanul tovább mentünk az ország területének kétharmadát elveszejtő trianoni békéhez vezető úton.

Ennek ellenére a rendszerváltozás óta eltelt időszak azt bizonyította, hogy egy párt népszerűséget szerezhet azzal, hogy ha hangsúlyozza az ország érdekeiért való harcos kiállást. Orbán Viktor 1997. június 12-i zeneakadémiai beszédével végképp komoly lépést tett, hogy elfogadtassa magát a jobboldali közvélemény radikálisabb részével is, amikor kölcsönvette a Deák Ferenc által megszerkesztett 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat azon félmondatát, miszerint: „ A magyar kormány alkotmányos törvényeink ellenére idegenszerű, és nem nemzeti befolyás alatt áll”. Az IMF-el való tárgyalások mostani megszakadásakor a Fidesz kommunikáció előszeretettel és sikerrel szorította az MSZP-t a külföldi érdekek kiszolgálójának nem valami hálás szerepébe. A politikai színtér világra nyitott és nemzeti alapon való bezárkózókra, illetve hazafiakra és nemzetietlenekre való felosztása az elmúlt 160 évben szinte mindig segítette az ezzel a retorikával operáló erőket, ezért ez annyira mélyen belegyökeresedett a magyar politika gondolkodásmódjába, hogy nem várható gyors kimúlása.

Végkövetkeztetés

A politikai kommunikáció fogásaitól függetlenül a második Orbán-kormány a minap vállalta, hogy 2011-ben a költségvetési hiányt 3% alá szorítja. Más szóval, ebben a nagyon fontos kérdésben az új kormány halad tovább az előző Bajnai-kormány aktualizált konvergencia-programjában kijelölt úton. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyenlőségjelet vonhatnánk az új és a régi kormány gazdaságpolitikája között, azt azonban igen, hogy a külső elvárásokat egyetlen egy magyar kormány sem hagyhatja a jövőben sem figyelmen kívül.
 
2010.09.14.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország