A „jó” és a „rossz” populizmus


Kétségtelen például, hogy a mai Fidesz érdeklődésének homlokterében szinte kizárólag a „nép” boldogítása áll. Ha „jónak” az alkotmányosság védelmét tekintjük (s ebben nincs okunk engedményt tenni), akkor a „nép nevében” az utóbbi időben megtett lépések és törvényjavaslatok csakis „rossznak” tekinthetők, ergo nem lehetséges „jó” populizmus.  Lázár János Fidesz-frakcióvezető egy nemrégiben adott interjújában (Népszabadság, 2010. november 18.) a népigények kielégítését végig a létező intézmények átalakításának kontextusában tudja csak elképzelni, megerősítvén azt a bal-liberális vélekedést, hogy a Fidesz által fémjelzett populizmus nincs tekintettel a liberális jogállamra, látványosan és tudatosan szembemegy a legkülönfélébb hatalmi ágakkal és szereplőkkel, az Alkotmánybírósággal, a Költségvetési Tanáccsal és nyilván a közeljövőben még más intézményekkel is. És valóban: a Fidesz ilyen kérdésekben nem ismer tréfát és tényleg elszánta magát az egész rendszerváltás utáni politikai és alkotmányos szerkezet lebontására. Lázár János interpretációjában: „Az 1989-90-es berendezkedés kudarchoz vezetett, és alapvető változtatásokra van szükség”.

Ilyen, az alkotmányos rendszer alapjait feszegető kormánypolitika láttán egyáltalán fölmerülhet-e bennünk olyan kérdés, hogy a populizmus lehet „jó” is?

Idézzünk meg egy európai példát, mégpedig a holland David Van Reybrouck nemrégiben nálunk is megjelent könyvét: A populizmus védelmében. A szerző a legkevésbé sem nevezhető jobboldalinak, és mégis valamiféle differenciálást szorgalmaz a fogalmat illetően, kísérletet téve „jó” és „rossz” populizmus elkülönítésre. A „rossz” populizmust alantasnak is nevezi, s igazából nem is foglalkozik vele, amivel arra utal, hogy a populizmusnak ezt a válfaját Hollandiában kevesen művelik. Sokkal lényegesebb a másik típus, amely „népet” nemhogy kiiktatni nem akarja a politikából, de egyenesen rá akarja építeni politikáját. A holland politikai elitek nagy hibájának tartja az általuk létrehozott és működtetett „diplomademokráciát”, az elituralomnak ezt a sajátos formáját, amely aláveti, és nem engedi politikailag érvényesülni a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokon álló rétegeit. Bármily furcsa – mondja a szerző – az elitek vaksága és önmagába fordulása miatt, csakis a populista pártok kínálnak kézzelfogható és követhető mintákat az alacsonyabb néprétegek számára. Nem részletezem, mit ír arról, hogy a hollandiai baloldal hogyan számolta fel saját baloldaliságát, s engedte át a „nép” képviseletét ennek a populista tábornak – még valaki a hazai helyzetre asszociálna. Egyik meghökkentő következtetése mindenesetre: „hogy a demokrácia a legjobban működjön, nem kevesebb, hanem épp hogy több populizmusra van szükség” (id. mű, 80.)

Itthon legalábbis zavarba ejtő gondolat, különösen, ha hozzávesszük, hogy Reybrouck azzal sem ért egyet, hogy a mai populista pártokat a 30-as évekbeli elődökhöz hasonlítják olykor. Ő viszont a mai jobboldali populizmus gyökereit nem a 30-as, hanem az 1880-as években találja meg, abban az időszakban, amikor a kapitalista rendszerrel szemben megszerveződött a szocialista tömegmozgalom. A hosszú történelmi tapasztalatanyag feldolgozása juttatja a szerzőt annak kimondásához, hogy valami hasonlót kellene tenni ma is, azaz a korai szocialista pártokhoz hasonlóan meg kéne próbálkozni a „jó”, akár szélsőséges populista pártok politikai integrálásával is. Egy másik holland tudós, Paul Scheffer még tovább megy, amikor nem pusztán általános integrálást szorgalmaz, hanem - a szélsőséges holland Szabadságpárt kapcsán – így ír: „Én határozottan ellenzem a karanténba zárást. Hadd kapjanak a proteszt-pártok is kormányzati felelősséget!” (Élet és Irodalom, 2010. november 12., 7.)

Elképzelhetőek lennének ilyen gondolatmenetek Magyarországon, amikor itthon a Fidesz is sok, nemhogy a Jobbik?

Mondhatjuk persze, hogy Hollandia nem Magyarország, s ott egészen más egy szélsőséges populista párt is, mint nálunk. Ám Geert Wilders holland Szabadságpártját és a Jobbikot az egyébként szociáldemokrata elkötelezettségű tudós, Scheffer veszi egy kalap alá fent már idézett interjújában, miközben ellene szól legalábbis Wilders karanténba zárásnak!
 
A fentiek tanulsága talán annyi, hogy lassan üdvös volna egy árnyaltabb populizmus-,  demokrácia-, alkotmány-, liberalizmus- és rendszerváltás-értelmezés itthon is. Ehhez persze mindenekelőtt az kellene, hogy a magyar jobboldal is megfogalmazza szellemi programját, s fontosnak tekintse a „nép” fogalmáról folytatott intellektuális vitát. Nem csupán kormányozni kell a „nép nevében”, de gondolkodni és érvelni is az ilyen típusú kormányzás mellett.
 
2010.11.23.
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország