Az új magyar konzervativizmus dilemmája


Egy szellemi mozgalom születése

Az évtized ellentmondásos balliberális kormányzásának ellenhatásaként ugyanis egy új jobboldali szellemi tábor született elsősorban az interneten, amelynek véleményformáló ereje napról napra nő.  Ezek a fiatalok fokozatosan megteremtették önálló fórumaikat a világhálón (Konzervatórium, Mandiner, Jobbklikk), folyóiratot alapítottak (Kommentár), új intézményt teremtettek (Közjó és kapitalizmus).  A baloldal mélyrepülése, az internetes társadalom robbanásszerű fejlődése nyomán az évtized végére túlhaladottá vált a kilencvenes évek axiómaként kezelt tétele, miszerint a médiában és a szellemi életben baloldali fölény van, amelyet a mindenkori jobboldali kormányzatnak politikai beavatkozással kell kiegyensúlyoznia. Egy rendkívül sokszínű közösségről beszélhetünk politikai ideológiában a konzervativizmuson belül: a skála az amerikai neokonzervativizmustól a német kereszténydemokráciáig terjed. Azonban néhány markáns közös vonást érdemes kiemelni. Véleményformálóik szinte mindegyike a rendszerváltás után szocializálódott fiatal, akik már nem tartoztak sem a Kádár-rendszert kiszolgáló elithez, sem a félig-meddig illegalitásban létező ellenzékhez. Szellemi gyökereik egyértelműen nyugatosak és komoly megalapozottsággal bírnak, vagyis ez a kör végleg szakított a magyar jobboldal Horthy-rendszerből származó hagyományaival. Ennek jelentősége nem pusztán önmagában fontos, ugyanis végre valahára olyan jobboldali közbeszédet sikerült kialakítani, amelynek sikerült meghaladni a hagyományos magyar jobboldali gondolkodás súlyos történelmi örökséget cipelő vitáit. A külpolitikai orientációját tekintve ez az „új magyar konzervativizmus” atlantista, gazdasági értelemben piacpárti és az öngondoskodás híve.

Forradalmi törésvonalak

Rövid ideig úgy tűnt, hogy a  2010-es év politikai földindulása meghozza számukra a baloldali kormányzás éveiben olyannyira várt fordulatot és Magyarország végre az általuk kívánatosnak tartott útra lép.  Techet Péter kulcsírásában Orbánék meghirdetett forradalmi retorikájával párhuzamosan a szellemi életben is forradalmat, a rendszerváltás után eltelt húsz év sivársága utáni, gyökeres átalakulást hirdette meg. Az írás fő állítása szerint a jobboldali értelmiség számára Magyarországon az idei esztendő ugyanolyan súlyú változás, mint a nyugat-európai baloldalnak 1968 volt: „2010-ben véget ért a posztkommunizmus. 2010 a mi hatvannyolcunk. Az utcán, a kávézókban, a szellemi műhelyekben, a háttérbeszélgetésekben, az előszobákban, az egyetemeken, a kocsmákban megindult folyamat idénre lett egyértelmű. Ugyanolyan törést jelenthet 2010 a magyar társadalomtörténetben, mint 1968 a nyugat-németekében”. A szerző szerint az eszmei tevékenység után, most a cselekvés ideje jött el számukra: „Nem új Horthy-korszakot, nem királyságot kell teremteni, hanem egy európai, polgári, modern Magyarországot. Az ázsiai, proletár és avítt baloldal ellenében.”  

Írásaikat nyomon követve azonban a kezdeti lelkesedés után fokozatos elfordulást tapasztalunk: a köztársasági elnökválasztás és a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kifüggesztése kapcsán még csak finom kritikával a repedésekről írnak a cukormázon, a magánnyugdíjpénztárak átalakítása nyomán azonban már a kormánypolitikától elvi alapon történő elhatárolódást is olvashatunk. Alig fél év sem telt el és az „új magyar konzervativizmus” szellemi hátországa és a jobboldali kormány gyakorlati politikája között súlyos törésvonal keletkezett; ami nem is lenne akkora baj, ha a kabinet intézkedései mögött felsejlene valamilyen elvi stratégia, amelyek alapján igazolhatók lennének a döntéseik. Amíg azonban egyik oldalon olyan fogalmakat találunk, mint a plebejus demokrácia, a „keleti szél”, vagy az állami gondoskodás elsőbbsége, a másikon meg parlamentarizmusról, nyugati orientációról, öngondoskodásról születnek írások, addig  nem lehet közös halmaz,  a forradalomról alkotott elképzeléseik nem egyeztethetők össze.

Merre tovább?

A 2010-es év a magyar konzervativizmus történetébe mint elszalasztott lehetőség vonulhat be, a kormányzatnak úgy tűnik, nincs szüksége kritikus szellemiségű-, valódi vitákat generáló-, nyugatias hagyományokból építkező fiatal értelmiségre. Elillan a remény, hogy Magyarországon lehetséges a nyugati típusú jobboldali politizálás megteremtése. Ennek következményei mindkét fél számára súlyosak lehetnek: a Fidesz számára elveszhet a jövőbeli szellemi hátország reménye, míg a másik oldalon keserű csalódást tapasztalhatunk.  A magyar újkonzervativizmus legnagyobb dilemmája abban áll tehát, hogy döntenie kell: elszakad a pártpolitika világától és szemlélője lesz az eseményeknek, vagy nyíltan beáll valamelyik erő mögé. Ez jelentheti Fidesz-KDNP szövetséget, vagy új párt megszületését. Előbbi a jelenlegi helyzetben szellemi önfeladást jelent és csak a jelenlegi kormánykoalíció gyökeres irányváltása, vagy szakadása esetén képzelhető el.  Utóbbi esetben viszont számolniuk kell azzal, hogy a meg nem értett, helyét nem találó magyar konzervativizmus folytatói között találhatják magukat, amelynek hagyományai a kiegyezés utáni Apponyi-féle Nemzeti Párttól az MDF legutóbbi kudarcos kísérletéig terjednek. Tágabb perspektívából tekintve: a következő évek magyar szellemi életének meghatározó kérdése az lehet, hogy a jobboldali kormányzás és a konzervatív eszme idővel egymásra találhat-e, vagy a szakadás végleges lesz és utóbbi hívei más pártok felé indulnak.

2010.11.30.
 
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon 



Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország