Reform vagy bukás!

Cimke: Novák Zoltán,

A reformkényszer általános természete

A reformkényszert tulajdonképpen a rendszerváltás óta minden kurzus érzékelte, sőt volt olyan, amelyik a reformok ügyét retorikája középpontjába állította, ennek ellenére a regnáló kormányok a konkrét reformlépésektől úgy irtóztak, mint ördög a tömjénfüsttől. Többnyire csak toldozgatásra, foltozgatásra, rögtönzésszerű korrekciókra, félmegoldásokra futotta; még a legnagyobb nekibuzdulás is csak rossz kompromisszumok övezte öszvérmegoldást szült. Az irtózás oka elsősorban abban ragadható meg, hogy a szerkezeti átalakítások általános sajátossága, hogy negatív hatásai azonnal jelentkeznek, pozitív hozadéka pedig csak közép- és hosszútávon mutatkozik, és ez a cikluslogika által áthatott hazai kormányzás számára nem túl vonzó forgatókönyv.  

Ugyanakkor a legnagyobb probléma az, hogy a reformkényszer a döntéshozók számára mindenekelőtt mint költségvetési szükségszerűség merül fel, és ott, ahol rosszul működő rendszereket kellene látni, ott csak sarokszámokat, költségvetési tételeket látnak. Ez a fiskális csőlátás számszaki problémára redukálja a kérdéskört, ami pedig szinte mindig fűnyíróelven alapuló forráskivonást eredményez. Nagy hibát követ el az, aki a nagy ellátórendszerekhez egyoldalúan közelít: a finanszírozás fenntarthatósága csak az egyik dimenzió, legalább ilyen fontos tényező a funkcionalitás, nevezetesen az, hogy ezek a rendszerek mennyiben töltik be azt a funkciót, amiért fenntartjuk. Az ellátás minősége és a ráfordítás együtt határozza meg az adott struktúra hatékonyságát, és amíg a hatalom nem a hatékonyság aspektusából közelít ezekhez a rendszerekhez, rendszerszintű megoldásokat keresve, hanem csak a feneketlen pénznyelőt látja bennük, addig nem is remélhetünk – megnyugtató kimenetelű – szerkezeti reformokat.

A jelenlegi reformkényszer

Sajnos a jelenlegi szituációnak is az a legnagyobb hátulütője, hogy nagy a veszélye annak, hogy a mérlegre kerülő tényezők közül ismét a fiskális szempontok felé billen a mérleg nyelve, és a reformszándékot újfent a költségvetési kényszer szüli. A ciklus végére ugyanis kifutnak az ágazati válságadók, ezáltal többszáz-milliárdos rés keletkezik a költségvetésben, és a nyilatkozatok szerint a kormányzat „reformok sorával” igyekszik a költségvetést stabilizálni.

Azzal önmagában még nincs is baj, hogy reformoktól források felszabadulását várja a kormányzat, mivel vannak tartalékok a rendszerben, az már sokkal aggasztóbb, hogy előbb születik meg a keretösszeg, amit ki kívánnak venni az ellátórendszerekből, és csak ezután látnak napvilágot a reformkoncepciók; tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az eddig nyilvánosságra hozott szakpolitikai tervezetek pedig éppenséggel pont nem a kiadáscsökkentés irányába mutatnak. Mindenesetre a kormányzat számára minden korábbinál élesebben rajzolódik ki a reform vagy bukás dilemmája, mert ha nem sikerül a következő két évben racionalizálni a rendszerek finanszírozását, akkor egyszerűen bedől a költségvetés. A kormány gazdasági vezetői ezzel tisztában vannak, most már csak a belső ellenzéket és a társadalmat kell meggyőzniük, és ez nem lesz egyszerű feladat.

A reformok hazai közege

Méghozzá azért nem, mert az előző ciklusban kormány és ellenzék közösen járatta le a reformok ügyét, az egyik azzal, hogy retorikájában összemosta a megszorításokat a reformokkal, majd a koalíciós huzavona eredményeképpen egy kipróbálatlan és – feltehetően – működésképtelen modellt akart ráerőltetni az egészségügyi rendszerre (majd a koalíció felbomlása után az egészből kihátrált), a másik azzal, hogy ellenzékként mindvégig következetes és offenzív reformellenes politikát folytatott. Ezzel sikerült elmélyíteni a –mélyreható változásoktól amúgy is rettegő – magyar társadalomban a reformellenességet.

Nem szabad lebecsülni a kormányoldalon érzékelhető, érdekellentétekből fakadó belső ellenállást sem, a Hoffmann-Pokorni pengeváltás csak szelíd intermezzo volt ahhoz képest, ahogy a helyi Fidesz-vezetők (Budapest, Szombathely) a Semmelweis-terv ellen felléptek. Ezen a téren szemléletes mementó lehet az előző kurzus kudarca, az egészségügyi ellátórendszer reformja tudniillik épp a helyi politikusok lobbi-erején bukott el. Mindazonáltal nem érdemes túldimenzionálni sem ezt a kérdéskört, hisz afelől nem lehet kétségünk, ha megszületik a központi akarat, akkor az érvényesítve lesz (a Fidesz sokkal kevésbé fragmentált, és sokkal fegyelmezettebb párt, mint az MSZP). Sokkal életszerűbb az a kockázat, hogy a központi akarat csak a forrás-felszabadítás keretszámaira terjed ki, a koncepcionális kérdéseket a szakpolitikusokra bízza, akikkel a helyi politikusok azonnal tengelyt akasztanak, és az érdekek kuszaságában az eredeti koncepciók felhígulnak, inkoherenssé válnak.  

***

Mindent egybevetve leszögezhetjük, minden azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e megtalálni az egyensúlyt a finanszírozási és a funkcionális szempontok között. Ha a finanszírozási aspektus kerül túlsúlyba, akkor a többi alrendszer is a nyugdíjrendszer sorsára jut, ahol a jövő évi költségvetés már konkrét összegekkel számol (a magánnyugdíj megtakarítások állami rendszerbe történő visszavezetése kapcsán), de még mindig nem tudjuk, hogy voltaképpen milyen modell, milyen fenntarthatósági pályán kerül bevezetésre a folyamat végpontján.    

Ha arra keressük a választ, hogy az elmúlt húsz évben az egymást váltó kormányok miért nem voltak képesek megfelelő választ adni a közellátás szerkezeti kihívásaira, miközben a térség országai már jórészt túl vannak ezen a problémán, akkor – a már említett akadályozó tényezőkön túl – két, mélyebben gyökerező motívumot emelhetünk ki. Az egyik a politikai rövidlátás, mely természetszerűen bátortalanságot eredményez, és száműzi a perspektivikus gondolkodást, ezzel lehetetlenné téve az átgondolt hosszú távú tervezést. A másik torz közjófelfogás, amely a politikai aktorok részéről abban merül ki, hogy az ország számára az a jó „ha mi kormányzunk”, a többi részletkérdés, menet közben megoldható. E két tényező akadályozta meg a politikai pártokat abban, hogy már ellenzékben részletesen kidolgozzák reformterveiket, szakpolitikai koncepcióikat, és már úgy érkezzenek a kormányrúdhoz, hogy az elképzeléseket kiérlelték, a belső vitákat lefolytatták, a cselekvési terveket kidolgozták. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk, akkor be kell látnunk, hogy a kormányzóképesség szempontjából az elmúlt húsz évben minden magyar kormány felkészületlenül (korlátozottan kormányzóképes állapotban) kezdte meg működését, ennek eredményeképpen – szerkezeti szinten – ugyanazt hagyta utódjára, amit elődjétől megörökölt. 
 
2010.12.07.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország