A barátok barátai

...
Valójában ez a rögtönzésszerűnek tűnő politika, és az ehhez való viszony az, amely tagolja a mai magyar politikát. A kormányzati oldalon (rögtönzések ide vagy oda) a parlamentáris politika hívei sorakoznak fel, akiknek meggyőződése, hogy az egyetlen helyénvaló politikát követik, amikor a mindenoldalú reform politikáját ajánlják a magyar társadalomnak. A másik oldalon ellenben egyre nagyobb számban torlódnak fel a közvetlen demokrácia szószólói, akik nem pusztán a szerintük rossz és népnyúzó kormány, de olykor bizony a parlamentáris demokrácia ellenfeleinek is vélik magukat. Ne menjünk el most ez utóbbi álláspont pereméig: a blokádig és az utcai barikádemelésekig. Szögezzünk le inkább, hogy elvben mindkét álláspont hívei a magyar alkotmányra mutatnak, amely valóban eléggé sajátosan definiálja a parlamentarizmus és a népképviselet viszonyát. Szervezetünk szerint a hatályos alkotmány e tekintetben is rossz, tartalmilag és fogalmilag hibás. Ugyanakkor azt is látjuk: attól, hogy egy alkotmány nem igazán felel meg funkciójának, sajnos, semmi nem következik. Egy dolog azonban mégis: a parlamentáris és a közvetlen demokratikus álláspont képviselőinek elszánt hadakozása a kormányzás körül, elfed valamit. Magát a kormányzást. Egy demokráciában ugyanis talán az a legfontosabb kérdés: mit jelent kormányozni? Vegyük észre: ehhez a kérdéshez szinte el sem jutunk. A szereplők pozíciófoglalása maga az anakronizmus.

...
Amikor ezt kimondjuk, plagizálunk. Neves kollégánk és barátunk, Szilágyi Ákos esztéta 1990-ben volt bátor kimondani: népi és urbánus (ugye emlékszünk e két jó barátra) nem külön-külön, hanem együttesen nem európaiak; az a kontextus nem európai, amelyet egymást-csepülésük közepette megteremtenek, s az a közeg, amelyet – akár öntudatlanul is – továbbhagyományoznak. Népi és urbánus nem tűnt el, csak – némi névváltozással – áthagyományozódott. Az urbánusokból a parlamentáris, a népiekből a közvetlen demokrácia hívei lettek! Értjük mi, hogy a parlamentáris kormányzás jobb, mint a „népi” kormányzás, de azt is tudjuk, hogy egyiknek sincs sok köze a kormányzás valódi műfajához. Mintha le lennénk maradva az értelmezésben! Hogyan is mondja a 20. század egyik legnagyobb amerikai politológusa, Robert Dahl? „Korunk legjelentősebb ideológiáinak mind az a bajuk, hogy alakjuk és tartalmuk tizennyolcadik és a tizenkilencedig században formálódott ki, vagy jóval korábban, még az előtt, hogy az a világ, amelyben ma élünk, feltűnt volna a láthatáron. Olyanok ezért, mint a középkori világtérképek: elbájolók, de veszedelmet hoznának ránk, ha szerintük akarnánk ismeretlen tengereken hajózni”.

...
Ebben az idézetben a biztatást a hoznának feltételes módja jelenti. Dahl tudja, hogy a kétszáz éves ideológiák és világmagyarázatok amolyan katekizmusok, amelyekre ezer okból szükségünk van. Ám azt is tudja, hogy manapság a „régiségek” már nem orientálóak; ha egy hivatalban lévő miniszterelnök régi beidegződések és konvenciók mentén akar kormányozni, pillanatok alatt elbukik. Hiába áll mögötte sziklaszilárdnak tűnő parlamenti többség. Elcsodálkozhatunk, hogy a mai magyar politikában mennyire nem látszanak ezek a „nem konvencionális” kormányzási módszerek. Döbbenten konstatálhatjuk, hogy a kormányzás kérdése – olykor még minőségi elemzésekben is – pusztán a parlamentáris matematika felől értelmeződik. Holott kormányozni ma már jóval többet és mást jelent, mint a „klasszikus” 20. századi liberális demokráciákban.
...

Említsünk meg egy beszédes példát: a minap az ország miniszterelnöke az ország leggazdagabb üzletembereit fogadta, s előttük ecsetelte az ország helyzetét. A hír nem a találkozó ténye maga, hanem az, hogy Gyurcsány Ferenc a kormányzásban számít egy olyan – mondhatni informális – csoportra, mint amelyhez az általa meghívott leggazdagabb tőkések tartoznak. De ez még mindig nem a hír teljessége. Hiszen ilyen találkozók nyilvánvalóan a múltban is voltak. A hírt itt az jelenti, hogy ez most (éppen az MSZP-n belüli forrongások idején) igen nagy publicitást kap. S mi az üzenet? Nyilvánvalóan az, hogy a többségi frakció ma már korántsem az egyetlen markáns szereplője a kormányzásnak. A kormányzás ma már nem csupán a koalíciós partnerrel, valamint a saját pártfrakcióval való folyamatos egyezkedés; az alternatív egyezkedéseknek nagyon sokféle (köztük üzleti) szereplői is vannak. Egy frakciójában megroppanó tekintélyű miniszterelnöknek lehetősége van másfajta szövetségesek után nézni, ami persze nem írja felül a parlamenti szavazásokat, de mindenképp jelzésértékű.

...
Ezt – érzésünk szerint – éppen most, blokádok, utcai küzdelmek idején kell éles megvilágításba helyeznünk, amikor könnyen „elbájolódhatunk” s átadhatjuk magunkat rossz helyzetértékeléseknek. A parlamentarizmus már nem ugyanúgy működik, mint pár évtizeddel korábban, és a riválisaként újabban megjelenő közvetlen demokrácia igénye sem fejezi ki a politika sokrétűségét, illetve a kormányzás teljesen átalakuló funkcióját. Dahlnak igaza van a mi helyzetünkre is: a parlamentarizmus és a népi demokrácia koncepciói azt hiszik, ismert vizeken hajózunk. Bár úgy lenne. De nincs úgy. Sem a parlamentáris többség önmagában, még kevésbé a nép maga kormányoz. De akkor ki? Az az érzésünk: nagy levegőt kell vennünk, és el kell kezdenünk vizsgálni, amit Nyugat-Európában már régóta tesznek: a politikai és a gazdasági hálózatokat, vagy ha tetszik: a barátok barátait.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország