Új év, új nemzeti elosztásrend?

Cimke: Novák Zoltán,

Arról, hogy ez az új modell mennyiben rajzolja át a társadalmi viszonyokat, illetőleg az egyes  esetekben mennyiben hat ki az adózó jövedelmi viszonyaira, az állampolgárok nagyon keveset tudnak. A kormány kommunikációja leginkább csak arra terjed ki, hogy az elmúlt két évtized legdrasztikusabb adócsökkentését hajtja végre a kormány, mely a munkát és a gyerekvállalást pártolja. Az ellenzéki értékelés pedig abban merül ki, hogy az új adórendszerrel a kormány a gazdagokat támogatja a szegények kárára.   

A téma elhanyagoltsága már csak azért különös, mert a kormány igencsak nagy árat fizetett azért, hogy változatlan hiánycél mellett be tudja vezetni az adóváltozásokat, ugyanis ha nincs egy lépcsőben bevezetett egykulcsos adórendszer, akkor nincsenek különadók, és nincs magánnyugdíjpénztári manőver sem – ebből következően nincs szükség az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítésére sem.  

Nem könnyíti meg a tisztánlátást az sem, hogy a rendhagyó gazdaságpolitikai lépések indoklásában is bizonyos mértékű kuszaság mutatkozik, az érvek sokszínűsége a gazdasági csontvázaktól, a válság terheinek arányosításán keresztül, egészen a nyugdíjak védelméig terjed, és ebben csak egy újabb színfolt az államadósságra való legutóbbi hivatkozás, mely szerint a nyugdíjrendszerbe való beavatkozásnak „egyetlen” indoka van, az államadósság. Sajnos a kormányoldal érvelésében nagyon kevés alkalommal jelenik meg a valódi ok – mely a formabontó gazdasági döntéseket életre hívta –, az adócsökkentés. Pedig, ha a kormány egyértelművé tenné saját motivációit, azt hogy valójában mit miért tesz, ha félretenné a különféle PR-magyarázatokat, és mellőzné az azokhoz kapcsolódó pótcselekvéseket (nyugdíjvédelmi megbízott, államadósság-növekedés okait vizsgáló albizottság), akkor érdemi vitát lehetne folytatni a célokról és eszközökről, példának okáért arról, hogy érdemes-e az új adórendszer érdekében bizonyos áldozatokat hozni az elvek és értékek szintjén.

Az egyetlen racionális ok, ami miatt a kormány ódzkodik az adócsökkentést a középpontba állítani, az az lehet, hogy miközben bízik abban, hogy az adócsökkentés katalizálja majd a gazdaságot, bizonytalan annak társadalmi fogadtatásában, és ez a kétely nem alaptalan.   Tudniillik január végén, február elején – a választók előtt – a gyakorlatban vizsgázik az új adórendszer, ekkor dől el, hogy mennyivel van több a borítékban és a folyószámlákon, és végeredményben döntően ettől függ, hogy a választói fejekben a piros vagy a zöld ledek gyulladnak ki.

Ha hihetünk az adószakértői értékeléseknek, akkor bizony a régóta beígért, és a választók részéről várva várt adócsökkentés jelentős rétegek számára nem okoz érdemi jövedelemnövekedést, az adózók egy tekintélyes része meg sem érzi a kormány által drasztikusnak ítélt adócsökkentést, és szép számmal lesznek, akik csak néhány ezer forintos növekedést tapasztalhatnak. Hozzá kell tenni persze, hogy bizonyos jövedelmi csoportoknál eleve lehetetlen volt adószabályokkal jövedelemnövekményt elérni (például a minimálbéresek személyi jövedelemadóját nem volt hova csökkenteni). Nos, ebből az aspektusból vizsgálva már nem olyan meglepő, hogy a Fidesz-kormány vonakodik oly módon a fókuszpontba állítani az adócsökkentést, hogy ezzel indokolja a rendhagyó gazdasági döntéseket, hisz sokak számára ez egyáltalán nem bír majd kellő magyarázóerővel, sőt – a választói elvárások függvényében – az új adórendszer inkább az elégedetlenség forrása lesz. Így nem csoda, ha a kormány inkább olyan érveket sorakoztat fel, mint a nyugdíjak védelme, illetve az államadósság.

Csakhogy ezzel pont a lényegről terelődik el a figyelem. Az újraelosztás szintjének, és ezen belül a jövedelmet és a nyereséget terhelő adónemek mértékének csökkentése nem pusztán egy jóléti intézkedés, és nem csupán az az értelme, hogy az emberek zsebében több maradjon. Mi több, ez leginkább csak mellékhatás, és a döntő szempont az adórendszer átalakításánál a versenyképességi feltételek javítása. A Fidesz gazdaságfilozófiájának központi eleme az a tétal, hogy ha az aktív kereső réteg és a magyar középvállalati szektor megerősödik, akkor a gazdaság motorjává válhat; a gazdaságpolitika döntéshozói valóban hisznek abban, hogy ezen szegmens terheinek csökkentésével és a versenyképességi feltételrendszer általános javításával dinamizálni lehet a gazdaságot, és akkor azon a rétegek életfeltételei is javulnak, melyek az adócsökkentésből közvetlenül nem profitálhattak. Már az első Orbán-kormány idején is hasonló szellemben történt a gazdaságirányítás, de ezt a szempontrendszert akkor is, és most is elmulasztotta a kormányzat a szavazói számára is egyértelművé tenni. Ami addig nem is okoz problémát, amíg az emberek többsége úgy érzi, hogy bármit tesz a kormány, az csak jobb lehet, mint ami az elmúlt nyolc évben történt. Viszont amint ez az alapérzés halványodni kezd, égető kérdéssé válik, hogy a választók tisztában vannak-e azzal, hogy a kormány mit, miért tesz – azok tekintetében különösen, akik kimaradtak az adócsökkentésből.    

Másrészről az adórendszer átalakítása mögött rejlő szemlélet messze túlmutat a versenyképességi, illetve a választók elégedettségére vonatkozó kérdéseken, és a közteherviselés szerkezete csak egy szelete egy ország elosztás-rendjének. Nagyon fontos lenne azt az alapkérdést felszínre hozni, hogy a politikai aktorok és a társadalmi szereplők hogyan is képzelik az anyagi- és a nem anyagi javak elosztását a társadalom különböző  csoportjai (falu - város - főváros; gyerekek - fiatalok - középkorúak - idősek; alsó egyharmad - középosztály – felső középosztály - felső tízezer; keresők - nyugdíjasok - tartósan munkanélküliek; mezőgazdaság - ipar - szolgáltatás - közszféra; egészségesek - betegek - fogyatékosak; a többségi társadalom - „kisebbségek”; kisvállalat - középvállalat - nagyvállalat; erről bővebben: Hankiss Elemér az „Egy igazi társadalmi szerződés” című írásában) között.  

A javak, esélyek és lehetőségek nemzeti elosztásának szisztémája talán a legfontosabb társadalomformáló tényező, és amíg nem nyilvánvaló, hogy az állam milyen szerepet szán, mit vár el és mit nyújt a különböző csoportoknak, illetőleg a csoportok mit várnak, mit várhatnak el az államtól és egymástól, és mit képesek nyújtani, mindaddig a társadalmi együttműködés helyett egymást keresztbeverő túlélési stratégiák fogják dominálni a társadalmi mozgásokat, és a szerencsésebb országokra jellemző társadalmi kohézió továbbra is csak utópia marad.
 
2011.01.04.
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország