Kormány-kockázat


Kisebb kutakodás után jól látható, hogy a kormányzati tevékenység kockázatának és teljesítményének mérésére számos mutató és index kínálkozik Megemlíthetjük többek között a Méltányosság által is használt Economist Intelligence Unit-ot, a Transparency International korrupciós barométerét, a Freedoom House Szabadság a világon 2011-ben című anyagát, a nemzetközi hitelminősítők értékeléseit vagy esetleg gothenburgi QoG Institute-nak a kormányzat minőségével foglalkozó kutatásit. Ezek az indexek bizony korántsem mindig kedvezőek az érintett államokra nézve. Magyarország is hasonló cipőben jár mostanság. A második Orbán-kormány tevékenysége nem kevés kritikát váltott ki mind belföldön, mind pedig külföldön.

A jelenlegi kormányt érő nemzetközi bírálatáradatból úgy tűnhet, mintha a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormány eddig sosem látott gazdasági és politikai kockázatokat hordozna. Ugyanakkor nem nehéz belátni, hogy az ilyen típusú kockázati tényezőknek is meg vannak az előképei és előzményei. Az 1990 és 2010 között hivatalban lévő hét miniszterelnök és nyolc kormány kockázati szempontból durván három időszakra osztható: a rendszerváltásból eredő kockázatok időszaka (Antall-, Boross-kormány); a relatív konszolidáció időszaka (Horn-, és az első Orbán-kormány); a gazdasági és bizalmi kockázatok időszaka (a Medgyessy-, a két Gyurcsány-, s részben a Bajnai-kormány). Ebben a három időszakban más-más „kockázati profil” volt jellemző.

Kockázati profilok

A rendszerváltás kormányai (Antall- és Boross-kormány) önmagukban is kockázati tényezőt képviseltek: a politikai átrendezés paktumjellege, a gazdasági rendszerváltás félresiklása, a rendszerváltás okozta társadalmi feszültségek és persze a sok szempontból hamis elvárások feltüzelése. A belpolitikai kockázatok sorát az Antall-kormány is bőven gyarapította, hiszen a közjogi szereplők konfliktusa (az Antall-Göncz tőrváltások, a médiaháború) nem tett jót az éppen formálódó demokráciának.

A relatív konszolidáció nyolc éve alatt Horn Gyula és Orbán Viktor elmozdította az országot a rendszerváltás politikai kockázataitól, a közjogi intézmények működtetésével párhuzamosan azonban új kockázati tényezők is feltűntek. A Bokros-csomag kedvezőtlen fogadtatása vetette fel azt máig aktuális kérdést, hogy milyen határokig mehet el egy kormány gazdaságpolitikájának kialakítása során. Az első Orbán-kormány pedig szembesült azzal, hogy a politikai kockázatok nem csupán belföldön érvényesek.

A gazdasági és politikai kockázatok felfutása 2002 után következett be. A Medgyessy-féle gazdaságpolitika olyan időzített bombát helyezett el, amelyet a szocialisták óriási véráldozat árán tudtak csak kezelni. Itt mutatkozott meg először, hogy a gazdaság (illetve gazdaságpolitikai kockázat) olykor bizony összeér a politikaival: az elhibázott gazdaságpolitika egyenes következménye volt a bizalmi kockázat felerősödése, mely a második Gyurcsány-kormány időszakában tetőzött. Ezzel egy új típusú kockázati tényező jelent meg, a hitelességi-bizalmi faktor, amelyre szökőárként zúdult rá a világgazdasági válság külső és belső kockázata.

Láthatjuk, hogy a dióhéjban ismertetett három időszakot egyedi kockázati tényezők jellemezték. A második Orbán-kormány részben új gazdasági-politikai kockázatokat hozott, részben pedig régieket élesztett fel. A teljesség igénye nélkül vizsgáljunk most meg két kockázati jelenséget.

Túl sok keretezés

A keretezés (framing) a politikai kommunikáció egyik kedvelt technikája, amelyet a Fidesz tökélyre fejlesztett. Lényege az, hogy a politikus a maga teremtette nyelvi struktúrákat helyezi kommunikációja középpontjába, s ezzel az értelmezési kerettel megpróbálja dominálni a közbeszédet. A Fidesznek ez többnyire sikerült is: a párt által felvett és teremtett nyelvi atombombák (kommunista-retorika, polgári-ethosz, hazaáruló, bankárkormány, Nemzeti Együttműködés Rendszere, fülkeforradalom satöbbi) bőven teljesítették küldetésüket. A keretezés tehát egy igen jól bevált és alkalmazott technika, mind ellenzékben, mind kormányon – nincs is ezzel semmi baj. Azzal már annál több, hogy ha ez a kormányzást túlságosan is meghatározó, már-már a politikai hitelességet is veszélyeztető faktorrá válik. A 2011-es adóváltozásokat a kormány úgy kommunikálta, hogy azokkal valójában mindenki csak nyerhet; a magánnyugdíj-pénztári tagdíjak eltérítésétől eljutott a kormány a magánvagyon államosításáig; s a külföldi lapoknak meglebegetett kiadáscsökkentés, és a vele együtt járó gazdaságpolitikai korrekció sem megszorításként, vagy a kritikákkal való szembenézésként vonul majd be a politikai kódexekbe.

Politikai carpe diem

Végül elérkeztünk a magyar politika mindenkori rákfenéjéhez a perc-politizáláshoz. A kormány sajnos hajlamos komoly – hosszútávon érvényesülő – kockázatokat vállalni rövidtávú előnyökért. Jó példa erre a magánnyugdíjpénztári manőver, amely három jövőbeni problémát is felvet: egyrészt azt, hogy a pénztárak rövid időn belül érdemi terhet vehettek volna le az állami kassza válláról, másrészt (talán épp ebből kifolyólag) még távolabb kerültünk a nyugdíjrendszer hosszútávú fentarthatóságának megnyugtató megoldásától, végül pedig az Alkotmánybíróság is közbeszólhat, amely komoly kényszerhelyzetet eredményezhet. Ugyanez érvényes a válságadókra is, ahol az Európai Bíróság húzhatja be a kéziféket – persze nem holnapután. A kormány tehát a pillanatnyi győzelmek érdekében az igazi nehézségeket a jövőbe tolja át, csökkentve az ország és a saját mozgásterét (például a jövő zenéje, hogy bármelyik vitatott extra bevételt megtorpedózása esetén a kormány honnan, kitől és mennyit fog majd átcsoportosítani).

Láthattuk tehát, hogy a második Orbán-kormány tevékenysége számos kockázati tényezőt hordoz magában. Ezen tényezők ismerősek lehetnek számunkra a korábbi kurzusok  időszakából, de az új kabinet estében kockázati tényezők mértéke és természete úgy alakult, hogy a Fidesz és személyesen Orbán Viktor politikai sorsát ezer szállal odakötik az országéhoz. Talán még sosem függött az elmúlt húsz évben Magyarország (politikai, gazdasági és persze közjogi szempontból) ennyire egyetlen politikai erőtől és annak vezetőjétől. Ez a hallatlan függőség az, ami sokakban alakít ki egyfajta demokratikus veszélyérzetet belföldön és külföldön egyaránt.
 
2011.01.18.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország