A „neveletlen” polgárok országa


Ezt a szlogent az elmúlt két évtizedben sokat idéztük anélkül, hogy értelmeztük volna. Márpedig ebben az egyetlen mondatban – mint cseppben a tenger – megjelenik az 1989-90-ben demokratizálódó országok talán leglényegesebb problémája: a „társadalmi” demokratizálódás hatvan éves időperspektívája. Ha ugyanis igaza van Dahrendorfnak, abból nem kevesebb következik, mint hogy – átélve persze az új politikai és gazdasági rendszer áldásait – akár egész nemzedékek maradhatnak ki a demokratizálódás társadalmi élményéből. Természetesen nehezen vitatható, hogy az emberi mentalitás lassabban változik, mint a makro-struktúrák, ám azért nem kis aggodalomra adhat okot, ha az emberi dimenziók optimális átalakulása a beláthatatlan jövőbe tolódik ki.

Mindezt a mai Magyarországra konkretizálva: nem az a gond, hogy a (liberális) demokráciának úgy általában vége van. Két másik probléma tűnik komolynak: 1. Az elmúlt húsz év alatt a politikai osztálynak nem sikerült konszenzusra jutnia a politikai, a gazdasági és a társadalmi rendszer együttes és arányos fejlesztése ügyében; 2. Ilyen megegyezés híján a bal-liberális kormányok előnyben részesítették a makro-struktúrákat, a jobboldaliak pedig a mikro-dimenziókat, sőt látványosan felbontották azt, amit riválisuk addig csinált.

Orbán Viktor második kormánya például abból a helyes felismerésből kiindulva, hogy az egyes egyéneknek talán mégse csak hatvan év múlva legyen jobb, eljut a politikai rendszer húsz évvel ezelőtt és az óta létrehozott intézményes vívmányainak részbeni felszámolásához. Nem nehéz észrevenni itt a logikát: az Orbán-kormány a demokratizálódás három aspektusa között mutatkozó időbeli aszimmetriát kívánja megszüntetni, s kevéssé vet számot azzal, hogy a folyamatba történő beavatkozása révén milyen – sok esetben – jóvátehetetlen rombolást okoz. Elismerve a kormány elmúlt nyolc hónapban megtett számos rendkívül aggályos lépését, mégsem elegendő, ha a kritikák csak a rombolás elítélésére korlátozódnak, és nemigen történik kísérletet a magyar demokratizálódás megoldatlan problémájának (a demokratikus társadalmi mentalitások és attitűdök évtizedekkel való kitolása) értelmezésére.

Lassan érdemes lenne számot vetni azzal, hogy Magyarországon a Kádár-rendszerből megörökölt mentalitáskészlet megváltoztatására sem a rendszerváltás időszakában, sem az óta semminemű tudatos és sikeres kísérlet nem történt. A magyar társadalom intézményesen és gazdaságilag megfelelő módon lépett át a demokratikus keretek közé, de ezen közben nem fordítódott kellő figyelem a harmadik aspektusra, a társadalmi tanulásra. Ennek az árát fizetjük most.

Hogy mennyire eleven problémáról volt szó, azt néhány évvel a rendszerváltás után már pontosan érzékelték érzékeny írástudók. Kis János például már 1992-ben arról írt Gondolatok a közeljövőről című írásában, hogy Magyarországon a rendszerváltás nem teremtett közösen átélt élményeket, ezért ugyanő akár azt is el tudta volna képzelni, hogy 1994 után egy mindegyik oldal számára elfogadható alkotmány adhatná meg a rendszerváltás elmaradt közös élményét. Ilyen „közös alkotást” azonban a húsz év során nem sikerült produkálni, s ez megint egy indok arra, hogy a Fidesz miért érzi most úgy, hogy kétharmados többségével neki kell bepótolnia az elmaradást. Ha „aránylagosan” megvalósul a társadalmi szinten történő demokratizálódás, akkor most ezzel a kérdéssel egyszerűen nem kellene foglalkoznunk. Csakhogy a társadalom demokratizálódása csak foltokban történt meg. A magyar társadalomból valami kezdettől nagyon hiányzik. Ami miatt az ország mentálisan együttműködés-képtelen. S hogy mi ez a valami? Nevezzük ezt politikai nevelődésnek.  A nyugat-európai 1945 utáni demokratizálódásokban alapvető szerepet játszó politikai nevelés Magyarországon teljesen kimaradt; mintha nem fogtuk volna fel, hogy mégis csak a diktatúrából a demokráciába történő átmenetben az emberekből nem automatikusan lesznek demokraták, hanem arra meg kell tanítani őket.

Ahogyan ez 1945 után Németországban történt. Se szeri, se száma a könyveknek, tanulmányoknak, konferenciáknak, sőt filmeknek, amelyek bemutatják, hogy a német társadalom a náci diktatúra után milyen hallatlan energiával látott hozzá a demokrácia megtanulásához. Ennek érdekében persze szerencsés módon Németország igénybe vehette az amerikai szellemi és oktatási tapasztalatokat (John Dewey nevelésfilozófiáját többek között) és rövid idő alatt kiképezhették azokat a tanári generációkat, amelyek aztán gond nélkül adhatták át a liberális és demokratikus értékeket. Természetesen ez csak a kiindulópont volt, de annak rendkívül fontos. Az, hogy a demokrácia nem csupán politikai és gazdasági intézményeket foglal magában, hanem a polgárok aktív-résztvevői kultúráját is, a német társadalom az 1945 utáni másfél-két évtizedben tanulta meg. Ehhez pedig az egész oktatási és tanárképzési rendszer reformjára volt szükség, amelynek során – s ez a lényeg – a nevelés és a német demokrácia jövőjének kérdését sikerült a fejekben összekapcsolni. (Egészen más lapra tartozik, hogy a nevelési ideál hogyan változott a 60-as évek végén és a későbbiekben. Voltak és vannak ma is nevelési ideálok!)

Érdemes lenne az összehasonlításra, hol tartottunk mi a 40-es évek második felében, amikor német tanárok ezreit képezték ki demokráciára az óceánon túl. A készülő Rákosi-rendszerben egészen mások voltak a nevelési ideálok. De 1989-90-ben Magyarországon ismét csak nem kaptak szerepet a nyugatos oktatási és nevelési reformok. Sokan gondolkodtak azon, hogy milyenek legyenek az új politikai intézmények, illetve a piacgazdaság kiépülő intézményei, de alig őrzünk emléket arról, hogy valakit is érdekelt volna a társadalomnak a nevelés reformján keresztül megtörténő demokratizálása. Abban, hogy ez így történt, persze benne volt az, hogy Magyarországon a puha diktatúra és a korai demokrácia közé nem emeltek olyan erős válaszfalat, mint a németek 1945 után. Ebből adódóan a rendszerváltó politikai osztály, de a társadalom maga sem gondolnja, hogy neki nevelnie, illetve nevelődnie kell. Valamilyen romantikus szabadság-elképzelés élt a diktatórikus korlátoktól való megszabadulásról, és kevés érzékenység mutatkozott (mint ahogy most is) azon kérdések iránt, hogy akkor most mi lehet az egyének integrálásának útja a demokrácia rendszerébe. Amihez kifejezetten jól is jönnek az olyan mondások, mint Dahrendorfé; ha a társadalom megváltoz(tat)ásához hatvan év kell, akkor tulajdonképpen „ej, ráérünk arra még”.

Ám a 2008-ban kirobbanó világgazdasági válság ezt a haladékot nem adja meg, hiszen itt már messze nem csak rosszul működő gazdasági intézményekről és szereplőkről van szó. Itt a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek egész eddigi mechanizmusát (s benne a demokrácia valódi társadalmon belüli elterjesztését) kell újragondolni. A híres politikatudós, Philippe Schmitter és munkatársai hosszú tanulmányt szántak a témának,  amelyben nem a régi intézmények megerősítését, hanem azok megváltoztatását ajánlják. A változtatások mélysége és hordereje kapcsán ők használják a „forradalmi” jelzőt is, de ebben a hazai közegben én nem teszem, még félreértenék.  
 
2011.01.25.
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország