A vádolnivaló szerv

Ez utóbbi problémáról többen is tehettek, mindenesetre kevesebben, mint arról, hogy hat éven át viszont olyan személlyel volt betöltve a poszt, akinek jobb lett volna a köztársaság ügyészségi szervezetétől a lehető legtávolabb tartania magát. Arról nem is beszélve, hogy nem csupán a legfőbb ügyész személyével volt baj, hanem baj van az ügyészség általános közjogi helyzetével is. Nem azért, mintha a legsürgősebben éppen az ügyészség alkotmányos státusát kellene megváltoztatni. Hanem azért, mert a teljes közjogi környezetet kellene megváltoztatni ahhoz, hogy gyakorlatilag mindegy lehessen, ki is tölti be aktuálisan a legfőbb ügyészi posztot.

Magyarországon az ügyészség – mint ez köztudott – a törvényesség őre, mert Sztálintól ezt a szisztémát tanulta egykor a magyar „alkotmányozó.” A tanulás 1949-ben hozott eredményt, és bár időközben megváltozott a rendszer, a helyzet e tekintetben nem változott. Márpedig ha eleddig nem változott, akkor már nem is nagyon kell, hogy változzék, mert a törvényességet őrizni kell, és ha már úgy alakult, ahogy alakult, ártani nem árt, ha többen is őrzik. A törvényességnek ugyanis a rendszerváltás óta végre van valami rendszerbe illő értelme, még akkor is, ha az ezredforduló óta egészen a legutóbbi időkig éppen az ügyészség működésének törvényessége felett lett volna szükséges valami kontroll, hiszen egy jogállami ügyészséggel is elszaladhat a ló.

Az elfogadható működéshez először is persze egy nagyon pontos hatásköri tisztázás lett volna szükséges a bonyolult szerkezetű és ugyancsak pontatlanul meghatározott feladatokra hivatott – ráadásul ezekben a hónapokban éppen, mint látjuk, átalakuló – ombudsmani hivatallal, ezt a tisztázást ugyanis a törvényhozás mindeddig ugyancsak nem kellően végezte el. Az egyéb állami szervek hatáskörét is (!) érintő tisztázás időszerűségére maguk az ombudsmanok is többször figyelmeztettek – volt, hogy éppen az államfővel egyetértésben (akinek persze erről a közérdekű kérdésről is megvan a maga véleménye).

A köztársaság alkotmányából ugyanakkor – alkotmánybírósági értelmezéssel megerősítve is – az következik, hogy az ügyészségnek a jogvédő és a törvényességet felügyelő funkciója mellett elsősorban a vádhatóság szerepét kell eljátszania a jogállami intézményrendszer struktúrájában (éppen ezt a szerepét játszva játszotta el a hitelességét is a korábbi években). E legfőbb feladatának mind jobb elláthatását biztosítandó kacérkodott valamennyi rendszerváltás óta regnáló kormány az ügyészség kormány alá rendelésének csábításával – hiába.
Ám hogy a további tervek elfogadására esély legyen, ahhoz nem politikailag kell megérni, hanem rendes normaszöveg-tervezetet kell készíteni, amely legalább megkísérli megoldani azt a jogforrási összevisszaságot, amelynek megoldására eleddig egyetlen kormány sem tett kísérletet sem. Pillanatnyilag van egyrészt az alkotmány, van egy törvény az ügyészségről, és létezik egy úgynevezett ügyészségi szolgálati törvény. Ez utóbbi olyan szabályokat is tartalmaz, amelyeknek nemhogy az ügyészségről szóló törvényben, de egyenesen az alkotmányban lenne a helyük, miközben az alaptörvényben szerepelnek olyan szabályok, amelyeknek semmi keresnivalójuk sem lenne egy alkotmányban, továbbá az ügyészségi törvényben is akadnak részletszabályok, amelyekhez az ügyészségi szolgálati törvény szintje passzolna, és így tovább.

Azt az alkotmányos szabályt például, hogy a legfőbb ügyész mandátuma hat évre szól, hiába keressük az alkotmányban, mert az alaptörvény ezt az apróságot nem tartja fontosnak megemlíteni. Jóllehet a megbízatás időtartamának tisztázása – természetesen – a leginkább alkotmányba való szabály (ha már van alkotmány), a törvényhozás ezt csupán törvényi szintre dugta el (ugyanez a helyzet egyébként az ombudsmanok mandátumának hosszával is).

Tartalmi oldalról a helyzet még rosszabb, hiszen hazánkban az ügyészség a vád abszolút ura, az egyes ügyek kizárólagos gazdája, és még a nyomozásnak is olyan hatalmú felügyelője (vagy – ha úgy akarja – vezetője vagy éppen végzője), hogy egyenesen rajta áll vagy bukik az adott ügy sorsa, és általában az, hogy a Magyar Köztársaságban a bűn üldözve van-e. Nemcsak az, hogy a bűn milyen vádirattal kerül az igazságszolgáltatás elé (ahol a vádhoz-kötöttség érvényesül), hanem az is, hogy egyáltalán oda kerül-e. (A pótmagánvád intézménye – amelynek hatálybaléptetését a Fidesz-kormány a maga idejében elszabotálta – nem kínál megoldást, különösen a róla szóló – legfelső bírósági – jogegységi határozat alkotmánybírósági megsemmisítése nyomán előállt helyzetben.)

Ráadásul az ügyészség természetesen hierarchikus szervezet, amelyben minden egy személyen, a szervezet vezetőjén múlik, akinek persze nem kell mindig felemelnie a telefont, hogy politikai színezetű ügyekben instruáljon, és arisztokratikusan megőrizheti a szakmaiság ködös látszatát. Elegendő csupán a megfelelő főügyészt kineveznie a megyékhez, vagy éppen a Fővárosi Főügyészség élére (éppen ezen a poszton volt a leginkább vádolható a politikailag kinevezett főügyész kárhozatos, bűnös „büntetőpolitikája” az elmúlt években).

Magát a legfőbb ügyészt ugyanakkor nem kinevezik, hanem választják, méghozzá (ellentétben például az alkotmánybírákkal, az ombudsmanokkal vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökével) feles többséggel az országgyűlésben, ahol – tarthatatlan módon – interpellálható, és le is szavazható, de el nem mozdítható, és álláspontjának megváltoztatására ugyancsak nem indítható.

Mindehhez adva van egy sajtó, amely az egyes ügyekből nem ért semmit, ezért nem képes kérdezni, és egy közvélemény, amely ilyenformán nincs tájékoztatva, s ezért nem tudhatja, mit is akarjon. És végül létezik természetesen a minden ügyben való állhatatos két pártra szakadás, a két igazság országa, a mi ma is érdemtelenül sokat szenvedő kicsiny hazánk (lásd fentebb) megoldást semmire sem kínáló áporodott politikai légköre.

A helyzeten általában csak egy jó legfőbb ügyész segíthet átmenetileg, mert alkotmányozásra, a közjogi szerkezet átgondolt átalakítására ebben az országban még annyi esély sincs, mint egy rosszul kitalált szerv jó vezetésére, hiszen a közjogi szerkezet teljes átalakításához az európai szabályozási minták nem mindig szolgálnak követendő példával. Még az ügyészség alkotmányos státusának egyszerűen átgondolható, megnyugtató rendezésére sem kézenfekvők a külföldi szabályozási példákból levonható tanulságok.

Nyugat-Európában – miként az a második világháború előtti Magyarországon is valóság volt – természetesen több példa található a kormány alá rendelt ügyészségre, de megfigyelhető az a tendencia, hogy a kormányok – az önálló igazságügyi tárca útján, természetesen – egyre kevésbé, már-már alig szólnak be vagy le az ügyészségi szervezetekhez, még kevésbé valamely folyamatban lévő ügyekhez. A „felügyelet” tehát legfeljebb formális, szimbolikus, nem is igen létező, nem konkrét, nem valóságos, nem gyakorolt hatáskör ma már.

Ez önmagában is elég ok lehet arra, hogy hazánkban az ügyészség közjogi helyét már ne nagyon változtassuk, ha eddig nem sikerült, és bár a kormánytól független ügyészség – ha másutt nem is, de Magyarországon ténylegesen – sztálini csökevény, maradvány, kövület, általában jóvá formálható, jóvá tehető, jóvá nemesíthető hagyománnyá válik, ha a szervezet jó kezekbe kerül. Nem az ügyészség alkotmányos státusa a megváltoztatandó örökség, hanem a teljes közjogi szerkezet és a jogforrási kuszaság. Ez a nehezebb dolog, és nem is kérdés, hogyan is sikerülhetne e munka, ha eleddig az egyszerűbb feladat sem oldódott meg.

Ráadásul Közép-Európában, ahol élünk, célszerű mindent pontosan szabályozni, mert a közjogi és a politikai kultúra – fejletlen volta miatt – önmagában nem akadályozza meg, hogy a választott tisztségviselők visszaéljenek a rájuk bízott hatalommal.

Amíg – talán évtizedekig – ez a valódi újraszabályozási munka nem kecsegtet kézzel fogható eredménnyel, addig csak egyetlen lehetséges – és az újjáalakításnál azért kétségkívül sokkalta egyszerűbb – lehetőség kínálkozik a mindenkori köztársasági elnök számára a problémák átmeneti kezelésére. Mindig találni kell a legfőbb ügyészi posztra egy tisztességes embert, aki becsületes tevékenységével egyszer majd elfeledteti e hazával, hogy milyen lerontott és bűnös ügyészsége volt ennek a köztársaságnak az új évezred elején.

Ez a személyi kérdés – nem könnyen bár, de megnyugtatóan – legutóbb 2006 derekán oldódott meg. A megoldás nem a köztársaság elnökének, hanem a kárhoztatott legfőbb ügyész mandátuma lejártának, és annak a ténynek volt köszönhető, hogy a 2002-es kormányváltás nyomán az egykori többség nem tudta hivatalában tartani a köztársaság által elvárható feladatok megoldására teljességgel alkalmatlan, de a Fidesz által elvárt feladatok teljesítésére nagyon is képesnek bizonyult legfőbb ügyészt.

Utódját az államfő a parlamenti pártokkal való előzetes egyeztetés nélkül jelölte egy olyan országban, ahol a legfőbb ügyészt az államfő jelölése alapján a képviselőház választja.

Ez a képtelen – és a parlamentarizmus logikájának semmiben sem megfelelő – közjogi helyzet mindazonáltal az államfőt nem arra indította, hogy a nyilvánvalóan tarthatatlan alkotmányos szabályozás megváltoztatására tegyen javaslatot (ismeretes, hogy az államfő tökéletesen elégedett a hatályos alkotmánnyal), de még csak arra sem késztette őt, hogy – ha már ilyen az alkotmány – legalább a rossz (de szerinte jó) alaptörvény szellemében járjon el. Ez utóbbi követelmény azt várta volna el tőle, hogy a képviselőházban helyet foglaló pártoknál érdeklődjék, milyen esélye lehet egy általa javasolt jelöltnek azon a választáson, amely a legfőbb ügyészi megbízatást keletkezteti. Nem is sikerült átvernie jelöltjét a Házon. A kudarc ugyanakkor nem arra intette az államfőt, hogy sajátos felfogásán – ilyen vagy olyan irányban – változtasson, hanem arra, hogy a továbbiakban hónapokon át ne jelöljön senkit (talán mert időközben beköszöntött a meleg nyár), majd végül jelöljön ugyan valakit, de ugyancsak egyeztetés nélkül. A parlament többségének belátására volt szükség ahhoz, hogy ez az újabb kísérlet – 2006 őszén – immáron sikerre vezessen.

Talán ez a végül csak-csak elért siker késztette az államfőt arra, hogy egy évvel később ugyanúgy járjon el ismét, mint fentebb, csak ezúttal éppen az általános ombusman megválasztását hátráltatva. Első jelöltje a posztra az a személy volt, aki hazánkban (mely, mint tudjuk, sokat szenvedett sokszor) pillanatnyilag a legalkalmasabb és legméltóbb e tisztségre, világos volt tehát, hogy a Fidesz nem fogja megválasztani őt (az ombusmanok magválasztásához – ellentétben a legfőbb ügyész esetével – az összes képviselő kétharmadának igenlő szavazatára van szükség). Ennek ellenére a köztársaság mai elnöke úgy döntött, hogy a pártokkal való egyeztetés nélkül tesz egy kísérletet, végtére is a Házban nem őt hurcolják meg, hanem a jelöltjét. A borítékoltan sikertelen választás után az államfő a parlamenti patkó mindkét oldalát felelőssé tette a kudarcért (kicsit emlékeztessünk arra itt, hogy a választás titkos, nemde), majd megnevezte új jelöltjét, de annak megválasztására hónapokig várni kellett, mert ismét kitört a nyár (természete már az minden évnek, hogy rendre elérkezik benne a nyár is, és ez 2007-ben sem volt másként, valahogyan). Az új jelölt megválasztására végül az év őszén került sor, és volt, akiben felmerült, hogy esetleges titkos egyeztetés – az államfő elvei, vagy mi ellenére – mégiscsak folyhatott a pártokkal, mert a megismételt jelölést siker koronázta, lám. Így történt-e, vagy másként, ki mindeneket tud, az tudja csak.

Mindenesetre van legfőbb ügyészünk, van legfőbb ombudsmanunk, van egy új s egy régi szakombudsmanunk, és lesz talán még kettő, ha nem szúrjuk el, mint korában mindig (már 1993-ban sem sikerült elsőre ombudsmanokat választani, pedig az akkori államfő a pártokkal egyeztetett jelölteket terjesztett a Ház elé).

Van tehát okunk az örömre. Örülnünk mindig indokolt, ha a közakarat kialakításában és kinyilvánításában közreműködő politikai pártjaink összekapják magukat. A választópolgár ugyanakkor – ha még van ilyen – nagy örömre okot adó állapotaink ismerete mellett is talál módot a magányos zsörtölődésre, szigorúan néz maga elé, ráncolja a homlokát, és az egészből nem sokat ért, alighanem.

Ebben mindazonáltal nagyon hasonlít a köztársaság jelenlegi elnökére.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország