Van-e két nyugatos kultúra Magyarországon?


Ennél azért kiegyensúlyozottabb elrendeződésre számítottunk a rendszerváltás időszakában. A demokrácia egyik legfontosabb feltétele ugyanis, hogy legyen benne minimálisan két kormányképes erő, amelyek (ha különbözőképpen is, de) nyugatosnak tekinthetőek. Csak óvatosan jegyzem meg, hogy ez a demokratikus minimál-követelmény számos európai országban sem teljesül. Magyarországon jövője szempontjából viszont jó volna, ha teljesülne. Mert talán ezzel – igen ezzel – sikerülne megtörnünk egy nagyon régi trendet, amely arról szól, hogy nálunk mindig egyetlen irányzat van, amely egyedül alkalmas a kormányzásra, a nemzetközi környezettel való kreatív együttműködésre.

Ritkán közelítjük meg innét Magyarország jelenét és jövőjét, pedig kulcskérdés: ha megmarad az egy alkalmas párt(rendszer), akkor az ország a jövőben is azon a tévúton jár majd, hogy minél hosszabb ideig (sőt mindig) az „alkalmasok” kormányozzanak, míg az „alkalmatlanok” távol tartassanak a kormányzástól. Ez azonban vajmi kevéssé fogja erősíteni Magyarország versenyképességét, már ha tényleg azt gondoljuk, hogy nekünk valaha is versenyképesebbé kellene válnunk.

Érdektelen, hogy mikor, miért és mitől, de a 60-as évektől az akkor vetélytárs nélküli baloldal kiharcolta magának, hogy a Nyugat vele működjék együtt, s neki tegyen engedményeket. Bármennyire is nehéz, a hazai jobboldalnak évtizedek alatt kialakult hagyományokhoz kell alkalmazkodnia, s ezekben a hagyományokban a jobboldal nem volt benne. Ezért aztán, ha tartósan és sikeresen akar váltópárt lenni, és kormányozni: a baloldali-liberális körök nemzetközi elfogadottságának szintjére kell feltornáznia magát. Ráadásul a mai jobboldal arra sem hivatkozhat, hogy ez a baloldal-barátság a Nyugat részéről a Kádár-rendszerben kezdődött, hiszen a külvilág szemében 1945 előtt is a bal-liberális oldal fémjelezte a progressziót a jobboldal szemben, amely a dekadencia, sőt nem ritkán az embertelenség kifejezője volt. Lehet fanyalogni a történelem „igazságtalanságán”, lehet elmarasztalni a Nyugatot, amiért nem feltétlen egyenlő mércével mér, de nem lehet úgy tenni, mint ha a jobboldalnak ne lenne tanulnivalója itt.

A jobboldalnak ugyanis el kell hitetnie magáról, hogy ugyanolyan, sőt még jobb nyugatos, mint a baloldal. Történelmi sikereket csak így érhet el, már csak azért is, mert Magyarország nem pusztán a nemzeti érdekei által vezérelt ország, hanem része a európai politikának is. Sajnos, a nyugat-európai jobboldal a sikeres és tartós kormányzáshoz sokkal jobb feltételeket kapott 1945 után, mint a magyar 1989 után. Németországban például a CDU rövid idő alatt összegyűjtötte a jobboldal szétaprózott erőit s a SPD-vel együtt létrehozta a máig kiválóan működő váltógazdálkodást. A magyar jobboldal 1989 utáni indulása azonban súlyos tehertételekkel járt: nem kis részben Németországban, de más nyugati országokban sem tudták mire vélni a 40 év államszocializmusa után szokatlan és furcsa nemzeti és keresztény ideológiát és politikát. 1998 és 2002 között még inkább ez volt a helyzet, ma pedig egyenesen ellenszenvvé, sőt elutasítássá fokozódott a helyzet, nem kis részben párhuzamosan azzal, hogy a Fidesz is öntudatosabbá és magabiztosabbá vált s rendelkezik egy sajátos Nyugat-értelmezéssel, amelynek középpontjában az áll, hogy – az elmúlt évek válságai hatására – a Nyugatnak is alapvetően meg kell változnia.

Az Orbán Viktor által megütött hang azonban – s főként megint Németországban – megütközést keltő. A kérdés az, hogy a magyar jobboldal hogyan értelmezi ezt a helyzetet, s pontosan elemzi-e a kialakult helyzetből fakadó tanulságokat. A lényeg ugyanis nem az, hogy a Fidesz saját közönsége előtt elhiteti, hogy „visszaverte” a Magyarország ellen irányuló „támadásokat”, hanem az, hogy el tudja-e hitetni a külföld előtt, hogy maga is ízig-vérig nyugatos párt. A magyar demokrácia megszilárdulása, továbbfejlődése szempontjából ugyanis ez lenne a kívánatos alternatíva. Ha még visszaemlékszünk, miket írtak a világ vezető lapjai a médiatörvény tervezete kapcsán, akkor szinte visszatérő elem volt, hogy az előző kormány katasztrofális politikát folytatott. Hiába tehát a bal-liberális irányzattal való nagyobb rokonszenv, a mérvadó nyugati sajtóban ettől még nem értékelődött fel a Gyurcsány-kormányok teljesítménye. Ellenkezőleg: nagyon is kritikusan írtak róla. Ellenben a jobboldalnak elődei negatív örökségéből szinte semmit nem sikerült profitálnia, s elérte azt, hogy népszerűtlensége csak tovább fokozódott, ahelyett, hogy nyugatosságát megerősítette volna. Ezzel viszont saját többségi kormányzására is veszélyt jelent. Arról nem is beszélve, hogy külföldön azt a benyomást kelti: van itt Magyarországon egy borzasztóan rossz baloldal, de az legalább nyugatos, és azt legalább megszoktuk, míg van egy kormányképes jobboldal, amelyet azonban eszünk ágában sincs megszokni.

2011.03.01.

Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország