Ki lehet a Fidesz kihívója?


A Fidesz helyzeti előnye

A kétharmados többségből fakadó előnyöket nem is kell hosszan ecsetelni, a kormánypárt elképesztő túlsúlyban van jelen nemcsak a parlamentben, hanem a bizottságokban, az önkormányzatokban és az egész állami szektorban. Ráadásul a Fidesz törvénykezési gyakorlatára az a jellemző, hogy a javaslatokat egyéni képviselőként nyújtják be a frakció tagjai, így megkerülve a bizottságokban történő egyeztetési folyamatot, amelynek következtében az ellenzéknek esélye sincs, hogy legalább vitázzon a kormánypárttal. Szegeden kívül nincs olyan megyei jogú város, amelyre építkezve az MSZP egy önkormányzati erőkre támaszkodó hátországot lenne képes működtetni. A Jobbik csak két kisvárosban, Tiszavasváriban és Edelényben tudott polgármesteri pozícióhoz jutni (ráadásul utóbbiban csak a független jelölt támogatásával), az LMP pedig még ott sem. Az Orbán által vizionált centrális erőtér úgy tűnik, valóban működik, a pártok egyedül a kormány által meghatározott politikához képest pozícionálják magukat, ehhez természetesen az is hozzájárul, hogy az ellenzék amellett hogy kicsi, még rendkívül szétaprózódott is. Az elég nyilvánvaló, hogy az MSZP és a Jobbik együttműködését ideológiai okokból mindkét fél részéről kizárhatjuk. A Jobbik – LMP relációban megint nagyon kicsi az esély az összefogásra, a radikálisok számára a zöldpárt ugyanis egyértelműen a gyűlölt liberalizmus letéteményesének számít. A szélsőjobboldali párt ezzel saját maga számára ideológia szempontjából kétségkívül vállalható, taktikailag azonban talán a nem kifizetődő utat választotta, amikor az amúgy is meglévő elszigeteltségére még rátett néhány lapáttal. Az MSZP – LMP viszonyrendszerben más a helyzet, itt nincsenek mély ideológiai törések, sőt a belső harcoktól amúgy is megtépázott MSZP néhány esetben már jelezte is, hogy nem lenne ellenére az együttműködés, ugyanakkor a zöldek számára már nem olyan vonzó partner a története legmélyebb válságát élő, nyolc év kormányzás alatt teljes erkölcsi hitelét felélő szocialista párt. Az alkotmánybíróság jogainak őszi korlátozása, illetve az új alkotmány körüli hercehurcák úgy tűnik ideiglenesen akár össze is hozhatták a két erőt, azt azonban az LMP világossá tette, hogy Gyurcsány ex-miniszterelnökkel nem hajlandóak együttműködni. Mindezek ellenére bármilyen ellenzéki összefogásnak csak ebben a viszonyrendszerben van halvány esélye.

Kommunikációs deficit

Sok elemzés született arról, hogy milyen kommunikációs bakikat követett el a kormány az elmúlt hónapokban a magánnyugdíj-vagyon visszaállamosításának hiányzó indoklásától a médiatörvény keltette európai botrányokig. Nyilván ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy Orbánék támogatottsága csökkent, ugyanakkor az is világos, hogy ezeket valójában egyik ellenzéki párt sem tudta kellően kihasználni. Ez több okkal is magyarázható, egyrészt hihetetlenül erős a Fidesz jelenléte a médiában, sokszor ez már a hivatalos közszolgálatiság rovására megy. Az Este című magazin ellen például hatósági vizsgálat indult, mivel volt olyan hét, amikor mindössze egy MSZP-s politikusnak adtak megszólalási lehetőséget, illetve egy felmérésből az is kiderült, hogy a „királyi” tévé híradójában 83%-ban a Fidesz-KDNP kap megszólalási lehetőséget. Mindemellett az is jól látszik, hogy az ellenzéki pártok kommunikációs hiányosságai is hozzájárultak ehhez a példátlan fölényhez.

Az MSZP-nél elsősorban az identitásválság az oka ennek a zavarnak. A hagyományos baloldali hívószavakat, stílust elsősorban Szanyi Tibor képviseli, aki mostanság a szocialisták „megmondóembereként” tündököl. Minden bizonnyal van egy választói réteg, amely fogékony ezekre az üzenetekre, a túlnyomó többség számára azonban a neoliberális gazdaságpolitika évei után ezek a hívószavak nem elég hitelesek. Ráadásul az idő múlásával a hagyományos baloldali szavazótábor száma szükségszerűen csökkeni fog. A Gyurcsány által meghonosítani kívánt harmadikutas politika is látványos kudarcot vallott; nemcsak idehaza, hanem Európa-szerte visszaszorulóban vannak a szociáldemokrata pártok, tehát onnan is meglehetősen bajos jelenleg ötleteket meríteni. Ezt az identitásválságot tovább tetézik a belharcok, a szocialista párt erős emberei látványosan többfelé húznak, leginkább Gyurcsány Ferenc és Mesterházy Attila vetélkedése nyilvánvaló.

A két új pártnál nincsenek ilyen mély belső ellentétek, náluk a problémát az okozza, hogy mind az LMP, mind a Jobbik olyan erőként tűnik fel, amely csupán egy problémakörhöz köthető. Az LMP esetén ez a környezetvédelem, a Jobbiknál pedig a roma-kérdés. Az új pártok esetében természetesen előny, ha megtalálják a saját hívószavaikat, illetve azokat a területeket, amelyeket a nagy pártok elhanyagolnak. A Jobbiknál például a Magyar Gárdával és a cigánysággal kapcsolatos megnyilatkozásaik körüli botrányok valóban sokat segítettek a pártnak az ismertté válásban. A parlamenti munkában aztán az a fajta rendszerellenesség, amelyet korábban képviseltek elillant. Részben azért, mert a Fidesz gyakorlatilag számos esetben „lenyúlta” a korábban a szélsőjobbhoz kötődő szimbolikus ügyeket (Trianon emléknap, kettős állampolgárság), részben mert más területeken nem sikerült a radikálisoknak markáns kommunikációval a közvélemény előtt megjelenni. A gyöngyöspatai események azt igazolták, hogy a Jobbik ezért visszatért a jól bevált recepthez, hiszen a párthoz kötődő egyenruhás szervezetek felvonulása ismét az egyetlen látható tematizációs eszközükre: a romakérdésre terelte a közfigyelmet. Az LMP esetén a kérdés az, hogy sikerül-e kitörni a budapesti zöldpárt kategóriából és a választók szélesebb köre számára felvállalható ügyeket képviselni.

Szakpolitikai hiányosságok

A gazdaságpolitika talán az egyetlen olyan terület, amely kapcsán sikerül érdemi alternatívákat megfogalmazni, vitát generálni főleg a Széll Kálmán Terv és a kormány adópolitikája mentén. Számos olyan szakpolitika van, amelyben esély kínálkozott az ellenzék számára, hogy megmutassa elképzeléseit és azon keresztül társadalomképét, vagy ideológiai arcélét; azonban ez nem történt meg. Pedig sok olyan kormányzati program végrehajtása zajlik, amelyek lehetőséget biztosítanak a vitára, az alternatívák megfogalmazására, vagy éppen a számonkérésre. Az Új Széchenyi Terv, a Semmelweis Terv, vagy éppen a Digitális Megújulás Cselekvési Terv kapcsán azonban alig-alig hallhattuk a hangjukat, igaz a magyar politikai kultúrában kevésbé van jelen ez a fajta szerep. Az egészségügy megújítása kapcsán például számos bírálat érte a kormányt, mind a tervezés, mind a végrehajtás miatt. Mindegyik ellenzéki párttól megkapta a Fidesz a magáét, hogy jelentős béremelésre volna szükség az orvosok külföldre áramlásának megállításához, ennek fedezetét azonban egyik erő sem volt képes megnevezni. A digitális megújulás programjára pedig nem is reagált az ellenzék, holott az infrastruktúra-fejlesztés, a közigazgatás, a társadalompolitika és természetesen a gazdaságfejlesztés területén is kiemelt szerepe lehet a digitális megújulásnak. 

Egyedül az alkotmányozás kapcsán került sor alternatívák megfogalmazására, ám e téren is a Fidesz diktálja a tempót, az ellenzék javaslatai alig-alig jutnak el a közvéleményhez. Az MSZP ráadásul teljesen kivonta magát a parlamenti munkából, képviselőik az interpellációk után kivonulnak az ülésteremből, illetve vidéken tartanak „alternatív” országgyűléseket. Az ellenzék nélkül íródó új alaptörvény így mindenesetre valószínűleg számos konfliktust gerjeszt majd. A pártpolitika szempontjából azonban legnagyobb jelentősége az lehet, hogy újrarajzolhatja a korábban megváltoztathatatlannak hitt, a 2010-es választásokkal eltűnő törésvonalakat. A pártrendszert felosztását kijelölő bal/jobb tengely helyén egy rendszerellenes/rendszert elfogadó, közjogi kérdések mentén megosztott pártpolitikai tér jön létre. Az ellenzéki pártok szemszögéből kulcskérdés lesz az is, hogyan illeszkednek be az új helyzetbe.

A Fidesz csökkenő népszerűsége tehát egyelőre nem járt együtt egyik ellenzéki párt megerősödésével sem. Ennek magyarázata nem csupán az, hogy a kétharmados kormánytöbbség helyzeti előnyben van a többi párthoz képest. Egyelőre úgy tűnik egyetlen más politikai erő sem képes reális alternatívaként megjelenni a választópolgárok előtt. Belső megosztottság, rutintalanság, kommunikációs hibák és szakpolitikai inkompetencia jellemzi jelenleg az ellenzéket, holott a tét nem kicsi, a Szonda Ipsos szerint jelenleg messze a legnagyobb választói tömeget a bizonytalanok tábora adja. Aki képes lesz közülük a legtöbb potenciális voksolót megszólítani, az lehet a Fidesz kihívója 2014-ben, ehhez azonban már most a jelenleginél jóval tudatosabb építkezésre lenne szükség.
 
2011.03.29.
 
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország