Méregfog és statisztika


Ahogy ez lenni szokott ilyenkor: a kommunikációs lavina az elmúlt tíz-tizenöt évben megszokott dramaturgiát fogja ismételni, vádak és ellenvádak hangoznak majd el anélkül, hogy bármiféle kézzelfogható haszonnal kecsegtetnének. Az ilyen helyzet tipikusnak tekinthető, s ilyen helyzetek sokasága keretezi az életünket, különösen az óta, hogy a magyar politikai osztály felfedezte magának a botránykeltés technológiáját. A botrányokat persze illik nem szeretni; mások a demokratikus politika elengedhetetlen kellékének tekintik őket, de talán lehetséges egy harmadik megközelítés is: nevezzük ezt méregfog-kihúzás programjának. Szeretnék egy nagyon egyszerű, ám annál gyümölcsözőbb eljárást ajánlani, hogyan kerüljük el a jövőben a volt alkotmányszövegekkel való „házalás” (úgy látszik, mostanra beérő) játékát. 

Induljunk ki abból – épp eleget hallottuk az elmúlt időszakban -, hogy valamennyi rendszerváltás utáni kormány megígérte: hatalomra kerülve alkotmányozni fog. Nem az érdekel most bennünket, hogy ezt egyik sem tette meg, s azt sem firtatjuk, miért nem tette. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy a választópolgárok ezt annyiban hagyták, soha senki komolyan nem kérdezett rá, hol vannak (úgy értem fizikálisan, materializálódott formájukban) a beígért alkotmányok. Az egyik lehetséges válasz az, hogy sehol, merthogy tényleg nem készültek el. Ha ez így van, az önmagában is elgondolkodtató, de ezt is hagyjuk annyiban, mert lényegesebb a valahol lévő alkotmánytervezetek, koncepciók, piszkozatok, fogalmazványok stb. kérdése. Ezek ugyanis a szándékok megvalósítására irányuló kormányzati törekvés lenyomatai, s mint ilyenek nagyon is közérdeklődésre tarthatnak számot, alapját képezhetnék egy „alkotmánytervezeti statisztikai adatbázisnak”, amelyet nem is olyan soká el kellene készíteni, persze csak akkor, ha komolyan vesszük azt az elvet, hogy egy kornak vannak kutatható, megismerhető dokumentumai.

Ha a magunk kora iránt ilyen „furcsa” elkötelezettséggel viszonyulunk, rögvest feltűnik, hogy ilyen adatbázisok vagy nincsenek, vagy ha vannak, ezek a nyilvánosság számára hozzáférhetetlenek. Érveljünk tehát a hozzáférhetővé tétel mellett, a következőképpen: ha igaz a fenti tétel (hogy minden rendszerváltás utáni kormány alkotmányozni akart), akkor az adatgyűjtés az Antall-kormánnyal kell kezdődjék, s ki kell terjednie ezekre a kérdésekre: a/ milyen dokumentumok készültek, b/ mikor készültek, c/ kik jegyzik őket, d/ hol lelhetők fel? Ez egy viszonylag egyszerű „négyes” kritériumrendszer, amelyet 2011-ig végigvezetve megkapjuk a ma még hiányzó „alkotmányozási statisztikai adatbázist”, amelynek hiányában felelősen hozzászólni ehhez a nagyon komoly kérdéshez szinte lehetetlen. A méregfog-kihúzási program értelme tehát kettős: egyszerre lehetnénk úrrá a korábban elkészült, de eddig csak emlegetett alkotmánytervezetekkel kapcsolatos információs deficitünkön; és vehetnénk elejét annak a licitnek, hogy a korábban elkészült tervezetekkel hovatovább ugyanaz történjék, mint korábban az ügynöklistákkal, azaz hogy azok bekerüljenek az aktuálpolitikai küzdelem kellős közepébe.

Az ajánlott eljárás segítségével egy könnyen kezelhető „excel-táblázatot” kaphatnánk, amelynek segítségével pontosan meg lehetne határozni azt a koordinátarendszert, amelyben az alkotmányozási folyamatok zajlottak az elmúlt 20 év Magyarországán. Lehet, hogy másokat nem, de engem speciel érdekelne, hogy – a hallomásokkal ellentétben – valójában hány alkotmánytervezet került a fiókokba az elmúlt két évtizedben. Ma fogalmunk sincs róla. Vannak, akik tudni vélik, hogy a Petrétei-papír csak egy a sok közül, mások láttak is torzókat, ismét mások szerint nem is készültek s nyilván vannak széf-tulajdonosok, akiknél pihennek még egyéb alkotmánytervezetek. Ez azonban így inkább barkács-művészet, semmint komolyan vehető politikaformálás. A barkácsolás persze – ne tévedjünk – része a politikának, de az adatbázis-építés is. Történetesen a nyugat-európai demokráciákban éppen ezen adatbázisok jelenléte miatt is ellenőrizhetőbb és átláthatóbb a politika, mint nálunk. Ha vannak ilyen statisztikák, van mit és van hogyan összehasonlítani. Ha nincsenek, mindenki képzelődik, sejtet, elhallgat, manipulál.

A kérdés persze azon fordul meg, hogy vannak-e olyan magyar állampolgárok (kutatók, alkotmány iránt elkötelezett állampolgárok, sőt maguk az alkotmányozást megígérő politikusok), akiknek az ilyen típusú transzparencia fontos. Ha elegen lennének, okafogyottá válna a most megismert „alkotmány-szamizdat” fogalma. Viszont ha egy országban például az alkotmánykoncepciókra vonatkozó adatok felhalmozása nem eléggé fontos, ha nincs ember, szervezet, intézmény, amely az ilyesmit felkarolná, akkor egyáltalán ne csodálkozzunk, hogy az alkotmányozás körüli disputa ugyanazt a mintázatot követi, mint amit bármilyen más közéleti téma kapcsán megszokhattunk, s a végén nem azt az eredményt hozza, amit várhatnánk tőle.

Holott csak némi munka kellene ahhoz, hogy ezt a húsz éves történetet egyben lássuk. E munka azt is felderíthetné persze, ha nincs mit egyben látnunk. Ha ez utóbbira derülne fény, akkor viszont a „minden kormány alkotmányozni akart” szlogent kellene alapos revízió alá vennünk vagy a kampányígéretek súlyát kellene újra mérlegre tennünk. Bárhogyan is: megengedhetetlen, hogy 20 év után alig tudunk valamit a magyar alkotmány korrekciójára irányuló közbülső kísérletekről.

2011.04.05.


 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon
 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország