Világkép és erőpolitika

Cimke: Novák Zoltán,

Ellentmondásos ideológiák

Korábban az orbáni politika középpontjában egyfajta „big society”-re hajazó szövetségi politika állt, amely a középosztály és a „bizonytalan helyzetűek” összefogására épül. Ennek a gondolatnak természetesen számos filozófiai előképe van, legutóbb azonban a David Cameron vezette angol konzervatívok választási programjában szerepelt. A modern nyugati újkonzervatív párhuzam azonban számos esetben nem állja meg a helyét. A jogállamiság szempontjából igencsak vitatható intézkedések miatt – különösen a baloldalon – egyre inkább autokratikus (sőt diktatórikus) fordulatról kezdtek el beszélni, amely különösen kultúrpolitikájában erőteljes keresztény hagyományokra épít.  Innen már csak egy lépés, hogy egyesek már a Horthy-rendszer újjászületését vizionálták a történelmi párhuzamokat keresve. A Széll Kálmán Terv az egykulcsos adórendszerrel, a korkedvezményes nyugdíj megszüntetésével, a segélyezési rendszer, a gyógyszerkassza drasztikus megvágásával, vagy legújabban a korkedvezményes nyugdíj utólagos felülvizsgálatával ehhez képest egy radikális neokonzervatív gazdaságpolitikai meghirdetését jelenti. Az eddig populizmusa miatt támadott kormány most olyan bírálatok érik, hogy nem törődik az alacsonyjövedelműekkel, a közalkalmazottakkal, és egyedül a felső-középosztályt részesíti előnyben.   A neokonzervativizmus ideológiájának azonban központi eleme a hatalommegosztás elve és az alkotmányos állam védelme, így még ha számos részterületen – elsősorban a gazdaságpolitikában – ennek a politikai filozófiának a jegyeit véljük felfedezni, aligha nevezhetjük a Széll Kálmán Terv mentén meghirdetett változásokat magyar neokonzervatív fordulatnak. Igencsak bajban vagyunk tehát, ha tisztán kívánunk látni ebben a kérdésben, hiszen bármelyik ideológiai irányzat mellett és ellen is lehet pro és kontra felsorakoztatni érveket. Alighanem arról van szó, hogy a Fideszben a legtöbb gondolkodásmód csírája megtalálható a kissé avíttas jobboldaliságtól a legmodernebb szigetországi újkonzervatív irányzatig. A szervezőelem azonban nem ez.

Hatékonyság mindenek felett


Az intézkedéseket vizsgálva valóban számos – a politikai filozófia szempontjából – egymásnak teljesen ellentmondó elemet találunk, mégis van közös pont ezeknek a döntéseknek a végrehajtásában. Ez pedig a kormányzati erőpolitika mindenekfelettisége. Sokkal inkább beszélhetünk tehát egységes kormányzati stílusról, semmint koherens eszmeiségről.  A kiindulópont ugyanis nem egy világos nézetrendszer, hanem az, hogy Magyarországon minden rosszul működik az állami újraelosztástól a közigazgatáson át a tudománypolitikáig. Éppen ezért gyökeres változásra van szükség az élet minden területén. Minél több kompromisszumot kell kötni ennek a változtatásnak a levezénylésében annál kisebb lesz a siker esélye. A tárgyalásos, konszenzusos megoldás helyett erőpolitikára van szükség, amely tűzön-vízen képes keresztülvinni a kormányzati akaratot. Erről az attitűdről, a hard governance eszmei hátteréről, már korábban is írtunk. A Széll Kálmán Tervhez kapcsolódó drasztikus, illetve alkotmányos aggályokat is felvető szociálpolitikai intézkedések még inkább kidomborítják ezeket az elemeket. A kormány politikája tehát alighanem nem úgy működik, hogy rendelkezik egy világos jövőképpel és ennek megfelelő döntéseket hajt végre, pont fordítva egyes részterületeken megjelenő kihívások, teljesítendő célok határozzák meg az eszmeiséget. A végrehajtás aztán helyenként tükrözhet valamilyen jobboldali, vagy akár neokonzervatív attitűdöt, amellyel aztán a kormányzati politikát értelmezők igyekeznek megmagyarázni a mögöttes szándékokat. A Széll Kálmán Terv kapcsán például valójában nincsen szó fordulatról, a cél továbbra is az ország versenyképességének növelése és az államadósság csökkentése, továbbra is él a kormány részéről az az elképzelés, hogy a magasabb jövedelmű rétegek sikere „lecsorog” idővel a többi csoport irányába, tehát következésképpen az ő terheiket kell elsősorban csökkenteni.  Egész egyszerűen az történt, hogy eddig mindent, – szó szoros értelmében – mindent megtett a kormány, hogy az államadósság csökkentő, versenyképesség növelő intézkedéseket megszorítások nélkül vigye véghez, csakhogy 2011 tavaszára elfogytak az egyéb eszközök, ezért kénytelen volt hozzányúlni a jóléti rendszerekhez.

Az erőpolitika gyengéi

A kétharmados felhatalmazás gyakorlatilag minden eszközt a kormány kezébe ad, hogy politikáját végigvigye, ez azonban még korántsem elég a sikerhez. Legalább három olyan terület látszik, amelyen könnyen elbukhat a Fidesz. Az első ilyen pontosan az eszmeiség hiányából fakad. Koherens ideológia nélkül igen nehéz egységes világlépbe foglalni az intézkedéseket. A közvélemény számára így gyakran koncepciótlan ötletelésnek hatnak a döntések, amelyek értelmét nehezen lehet kihámozni. Az államadósság csökkentése kétségkívül világos cél, azonban azt sem ártana világossá tenni, hogy miért olyan fontos ez, hogy ennek érdekében forrásokat kell kivonni a szociális rendszerből az oktatásból, vagy az egészségügyből. A második probléma, hogy jogállamban a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt, amit olybá tűnik a Fidesz politikusainak nem sikerült megérteni. Ezért aztán a célok érdekében bármilyen – akár korábban önmaguk által hozott – alkotmányos normát képesek felrúgni. Itt elég a napokban az Alkotmánybíróság által visszadobott  végkielégítések megadóztatásának kérdésére, a magánnyugdíj-pénztárban maradók diszkriminációjára, vagy a már említett korkedvezményes nyugdíj utólagos felülvizsgálatára utalni. Ezek ódiuma nemcsak az, hogy támadási felületet nyújt az ellenzéknek, vagy rontja az ország külföldi megítélését. Sokkal nagyobb probléma, hogy komoly bizonytalanságot szül a jogállammal kapcsolatban és ezzel pontosan a remélt gazdasági növekedéshez képtelen megfelelő környezetet biztosítani. Az erőpolitika harmadik nagy veszélye, hogy a kétharmados felhatalmazás akkor sem jelent mindenhatóságot, ha az az intézményes politikai egyensúlyokat igyekeznek kiiktatni a döntésekből. A tűzoltók, rendőrök tüntetései jól mutatják, hogy a mindenféle egyeztetés, vagy konszenzus nélkül meghozott döntések hatalmi arroganciát sugallnak az érintettek felé és elidegenítenek egész választói csoportokat. Ráadásul fennáll a veszély, hogy egyes intézkedéseket egész egyszerűen nem lehet eredeti formájukban végrehajtani a különböző nyomásgyakorló szervezetek, lobbicsoportok és egyéni alkuk miatt. Így a várt bevételek sem valósulnak meg, amelynek következtében könnyen megdőlhet a hatékonyságra épülő kormányzati politika mítosza.

Az Orbán-kormány politikájában rendkívül sokszínű jobboldali világkép tükröződik, a kötőanyag azonban nem valamiféle ideológia, hanem sokkal inkább az elmúlt két évtizedhez képest a teljes megújulás igénye, amelynek eszköze a hatékony kormányzati politika. Az autokratikus jellegű intézkedések és a neokonzervatív jegyeket is magán hordozó gazdaságpolitika között tehát ez az a összekötő elem, amelynek mentén egységes keretbe foglalható a kormányzás. Azonban ez az egy év arra is elegendő volt, hogy nyilvánvalóvá tegye ennek a politikának a hátulütőit. A párt csökkenő támogatottsága a ciklus közepén egyfelől normális jelenség, másrészt azonban az erőpolitika korlátaira és a hatékonyság mítoszának illékonyságára is felhívja a figyelmet.

2011.05.17.


Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu portálon

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország