Politikai intelligencia

...
A történet egy robbanásveszélyes szituáció visszafordításáról, megszelídítéséről szól. Egy katonai elöljáró történetesen jól kezelt egy helyzetet, s ezzel emberéleteket kímélt meg. Képes volt felmérni egy társas játszma kimenetelét, és ugyancsak képes volt gyors döntést hozni. Goleman történetében az amerikai katonák a föld felé fordítják fegyverüket, és mosolyognak. Bizonyos értelemben megalázkodnak, hogy megmenthessenek egy fenyegető helyzetet. A történetben minden benne van, amit kicsit elméletibb síkon Alexis de Tocqueville is fontosnak tartott regisztrálni, amikor azt írja Az amerikai demokráciában, hogy az emberek boldogan és önként mondanak le jogaik egy részéről a többi joguk épségéért cserébe.
...
Ez a társas kalkuláció vagy társas intelligencia a magyar politikában mintha ismeretlen lenne. A hazai politika pillanatnyilag ott tart, hogy senki, semmilyen jogáról nem hajlandó lemondani, s bármilyen már elért pozíciójából egy hangyányival is visszább lépni. Nézzünk egy átlagos kormánypárti politikust. Ő arról ismerszik meg, hogy esküszik a szakpolitikai reformokra, és egyáltalán nem érti, miért követel tőle önmérsékletet vagy társadalmi párbeszédet az ellenzék. Egy a Fidesz-értelemben jobboldali politikus, ha körbenéz, mindenütt a kormány alkalmatlanságát látja (lásd Navracsics Tibor nyilatkozatát: 2007: a kormányzati alkalmatlanság éve), s ebből könnyedén jut el az előrehozott választások gondolatáig, miközben cseppet sem érti, retorikája miért tölti el félelemmel a kormányoldalt. Bár e sorok írójának fel szokták róni, hogy Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort azonos mércével méri, holott ezt nem lenne szabad (lévén az előbbi demokratikus, az utóbbi pedig nem demokratikus politikus), engedtessék meg mégis, hogy ne is azonos mércét alkalmazzunk rájuk és táboraikra, ellenben: regisztráljuk azonos, a társas politikai intelligenciát – mondhatjuk – madártávlatból követő reakcióikat.
...
A társas politikai viszonyok kultúrája elementárisan hiányzik a hazai politikai közéletből. De ez messze az említett személyeken túlmutató probléma. Ráadásul még az elfogult szemlélők is tudják: Gyurcsány és Orbán kiemelkedően a két legtehetségesebb magyar politikus. Miért hát, hogy épp az ő párviadaluk idején alaktalanodik el a magyar politika? Éppen e két politikai talentum tehetett volna, vagy tehetne a legtöbbet a hazai politikai közélet elmérgesedett légkörének oldásáért. De az ő vezérletükkel pontosan az ellenkezője történik, s ez nyilvánvalóan nem véletlen. Vannak ugyanis vastörvények, amelyeket nagy politikai tehetségek sem tudnak felülírni. Ilyen vastörvény például a magyar politika atomizáltsága. Erről már (persze nem ezzel a szóval) Széchenyi is írt, azaz régi hagyományról van szó. Valami olyasmit takar, hogy a magyar társadalomban nemigen van belső egység, sokkal inkább atomizált csoportok, politikai tömbök küzdenek egymással, különféle érdekek mentén. A már említett amerikai demokratikus hagyomány ennek éppen az ellentéte: társas és individualizált. Egyaránt része az autonóm állampolgár és a politikai közösség. „Féltérdre” csak az tud ereszkedni, aki ezt méltósággal teheti, akinek nem kell tartania attól, hogy e mozdulattal egyúttal a gerince is megroppan.
...
Azt az állítást kockáztatjuk meg tehát, hogy a magyar politikai tradícióból hiányzik az a fajta elsajátított politikai vagy szocializációs kultúra, amely összeköti Christopher Hughes alezredest és Alexis de Tocqueville politikai filozófust, a 19. századi Amerika francia megfigyelőjét. A „jogok egy részéről való lemondás kultúrája” egyúttal a méltóság kultúrája is, amit talán nem ismert minden ízében fel Bibó István, amikor – Magyarország kapcsán – megelőlegezve a méltóság forradalmáról beszélt. S egy atomizált kultúrából talán nem is jöhetett más, mint ami kijött 2006-ban, Őszöd után. A poszt-őszödi korszak mintha egy pillanat alatt zárójelbe tett volna mindent, ami 1990 óta történt, s mintha előhozott volna mindent, ami a magyar történelemből már oly jól ismert – legalábbis azoknak, akik valamelyest is ismerik ezt a történelmet.
...
Előhozta a „féltérdre” helyett a felszegett fejet. Egyfelől belemerevedünk a hirtelen felismert reformkurzusba, másfelől irányt veszünk az állami abszolutizmusnak vélt labancos reformokkal szembeni ellenállásnak. Holott ebben az új helyzetben éppen hogy nem történelmi magatartáskészletekre lett volna szükség, ám másfajta készletek egyszerűen nem voltak. Gyurcsány Ferenc például lehetett volna sokkal nagyvonalúbb Őszöd után. Elismerhette volna, hogy ominózus beszéde – finoman szólva - nem minden szempontból makulátlan, s különösen nem igazságbeszéd. Orbán Viktornak nem kellett volna meghirdetnie az ítéletnapig tartó utcai megmozdulásokat. Ha Magyarországon lenne bármilyen hagyománya a társas politikai intelligenciának, talán az elmúlt másfél év koreográfiája teljesen más. Talán másfajta magatartásmódok jönnek elő, s talán körvonalazódna valamilyen modus vivendi.
...
Ám sem Gyurcsány, sem Orbán nem érzékelte 2006 őszén, hogy a helyzetnek van másfajta kezelésmódja is. Mindketten mentek – s egyre sebesebben – a maguk útján. S nem azért, mert rossz politikusok és hatalommániás emberek. Hanem azért, mert Magyarországon beismeréseknek, bizonytalanságoknak, visszahátrálásoknak, nem elvtelen önkritikának és kompromisszumoknak semmiféle hagyománya s ez által becse nincsen. Hughes alezredes katonái nem pusztán azért „vették” elöljárójuk parancsát, mert a „keep smiling” kultúrájában nőttek fel, hanem azért is, mert hozzá vannak szokva: szokatlan helyzetek váratlan megoldásokat kívánnak. Bibó István – ismervén a magyar történelmet – nem véletlenül sorolja fel, hogy a demokratának Európának ezen a felén mi mindentől nem szabad félnie. Miért sorolja fel – szinte tételesen – mindezeket? Mert voltak tapasztalatai, hogy a félelmek megakadályozzák az érdemi vitákat, a valódi megoldásokat, ha tetszik: a kompromisszumokat. S mi maradt Bibó ide vágó soraiból? „Demokratának lenni annyi, mint nem félni”. Amolyan „bulvárbibó”, mindenféle tényleges tartalom nélkül. Holott Bibó éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy kölcsönös félelmeink nem akadályozhatják meg, hogy akár egy Őszöd-szerű helyzettel is szembenézzünk. Ám a magyar politikai hagyomány sajnálatosan félelemközpontú, s ez ma is oda vezet, hogy - például Őszöd után – a politikai közélet egy váratlan jelenséggel szembesülve megzavarodik, és nemhogy nem tesz tanúbizonyságot tanulóképességről, de azonnal bezárul, és előhívja a megszokott, az ellentábor pacifikálására a legkevésbé sem képes támadó szerepeket.
...
Márpedig a Goleman-történetnek épp az a lényege, hogy megmutatja, mit tegyünk, ha ellenséges közegbe kerülünk. A Társas intelligenciát olvasva határozottan az a benyomásunk, hogy szerencsés esetben előhívhatók a tradíciók, de persze kérdés, mit tett volna az adott helyzetben mondjuk Smith, Taylor vagy Norris alezredes. Hughes alezredes történetesen megtalálta a pacifikáló megoldást, ami arra mutat, hogy minden helyzetben van ilyen megoldás. A magyar politikai osztály egyelőre messze van az ilyen megoldástól. Sem Gyurcsány, sem Orbán nem gondolja, hogy – bármilyen felszólításra – „féltérdre” kellene ereszkednie. Mindezekkel persze nem minősíteni kívánjuk személy szerint őket, vagy a hazai politikai osztályt, s különösen nem kívánjuk a felelősök padjára ültetni. Ez a politikai elit ugyanis éppen úgy az említett magyar politikai hagyományok örököse, mint maga a magyar társadalom, vagy a politikáról gondolkodó és író elemzők.
...
Az igazán előttünk álló kihívás ennek a helyzetnek a megértése. A policy-központú szakpolitikai kormányzati reformláz és a politics-központú ellenzéki konfliktusélezés egyaránt inadekvátnak látszik, ha semmit sem segít az atomizált hagyományok felszámolásában és a társas politikai intelligencia lassú megtanulásában. Az együttműködésről, konszenzusról, egyetértésről stb. szőtt álmok mindaddig szóvirágok maradnak, amíg be nem bizonyosodik, hogy a térdre hajlás hughesi módszere nem meghátrálás, hanem olyan lemondás, amely magában hordozza a győzelem esélyét is.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország