Mindent egy lapra

Cimke: Novák Zoltán,

A kormány meglepő megoldásokkal tarkított gazdaság-és társadalompolitikája fordulatokban gazdag volt az elmúlt egy évben. Bár a retorikai megnyilvánulások és a konkrét döntések iránya gyakran különválik, egy dolog – a szavak és tettek szintjén egyaránt – egyértelmű: a Fidesz-kormány a középosztály kezébe helyezte saját és az ország sorsát. Az új adórendszerrel jelentős jövedelemátrendezést hajtott végre azon az áron is, hogy emiatt húsbavágó megszorításokra kényszerül. Sorba véve az elmúlt időszak döntéseit, és végigtekintve a Széll Kálmán-terv célkitűzésein, nem túlzás azt állítani, hogy a kormány mindent egy lapra tett fel, bízva abban, hogy a helyzetbe hozott réteg katalizálja majd a gazdaságot. Már csak az a kérdés, hogy a középosztály beváltja-e, képes-e beváltani a hozzá fűzött reményeket.  

Persze semmi meglepő nincs abban, ha egy jobboldali kormány a középosztály szövetségét keresi, a középrétegekre alapozó politika teljesen természetes egy a helyzetét stabilizálni kívánó kormányzat esetében. A mostani vállalkozás kockázatát három együttható tényező adja, melyek hatásai három dimenzióban értelmezhetőek. A tényezők: a jövedelemarányok eltolásának mértéke, a világgazdasági helyzet, a speciális hazai társadalmi közeg. Lássuk akkor egyenként a három dimenziót, amiben a kockázati tényezők érvényesülnek:  

Társadalmi kockázatok

Bár a kormányzati kommunikáció általánosságban a középosztály megerősítéséről beszél,  valójában az új elosztásrend kedvezményezettje nem a teljes középosztály, hanem a felső középosztály (és az elit). Jövedelmi szempontból elég pontosan meghúzható az a határ, amely felett az új adórendszer kifejezetten előnyös, és amely alatt lényegében nem változtat a status quo-n. Valós veszély az, hogy ez a határvonal átjárhatatlanná, vagy nehezen átjárhatóvá válik, tudniillik az alsó középosztályt olyan társadalmi csoportok alkotják, melyek nem tudnak egyszerű teljesítménynöveléssel előbbre jutni (Pl. a közszférában dolgozók, a civilszféra nonprofit szegmense, a kényszervállalkozók, a mikro-vállalkozások egy csoportja stb.).

Ráadásul az új adórendszer és a Széll Kálmán-tervben megfogalmazott megszorítások nemcsak a középosztályt törhetik ketté, hanem az egész társadalmat is, mivel a megszorítások leginkább a társadalom alsó rétegeit sújtják (és részben az alsó középosztályt), ezáltal az alsó és felső egyharmad közötti szociális olló még szélesebbe tárul, és a jövedelemkülönbségek megugrása előre nehezen felmérhető társadalmi feszültségeket generálhatnak.

Nem lehet elvitatni ugyanakkor a kitűzött cél, a középosztály megerősítésének fontosságát, a társadalmi kockázatok leginkább az időzítésből, az ütemezésből, és a kiválasztott eszközökből (leginkább azok sorrendiségéből) adódnak.  

Többféleképpen lehet ehhez a művelethez hozzálátni; a nyugati társadalmakban például a középosztály megerősítését többnyire a középosztály kiszélesítésével kezdték, aminek olyan, – önmagán túlmutató – eszközei vannak, mint a felzárkóztatás, a reintegráció, a modern és hatékony oktatáspolitika és a foglalkoztatás-bővítés, illetőleg minden olyan lépés, amely alulról nyitottá tesz ai középosztályt. Azután lehet csak hozzákezdeni a középosztály egzisztenciális stabilizálásához, amikor az lefedte és integrálta a szűk alsó réteg és az elit közötti széles bázist.

Gazdaságpolitikai kockázatok

A kormány elképzelése szerint a középosztály megerősítése és a társadalom kettészakadásának elkerülése, épp a nyugati minta fordítottjával érhető el Magyarországon. E szerint a felső rétegek megerősítése és helyzetbe hozása dinamizálhatja a gazdaságot, és a megerősödött rétegek maguk mellé (maguk után) húzzák az alattuk lévő rétegeket. A felülről érkező vákuum mellett az állam – pozitív és negatív ösztönzőkkel – alulról is lökést ad az alsó rétegeknek, motiválva vagy éppen kényszerítve azokat a közép felé való integrációra.

Logikai szempontból ez a szisztéma is működőképesnek tűnik, egyetlen – kockázatnövelő –gyenge pontja van csak, ami pedig alapvetően az ismerethiányból fakad. Nagyon keveset tudunk – a gazdaság katalizátorának kiszemelt – felső középosztály szociokulturális kondícióiról, kiterjedéséről és versenyképességi potenciáljáról, fejlesztési és bővítési aktivitásáról, üzleti moráljáról és értékrendjéről, társadalmi-gazdasági szerepfelfogásáról. Nagyon kevés használható empirikus kutatás látott napvilágot, olyan pedig egyáltalán nincs, amire középtávú gazdasági döntéseket lehetne alapozni, ezáltal azt is nehéz felmérni, hogy vajon megtérül-e a kormány befektetése, feléli-e a felső középosztály a most juttatott jövedelemtöbbletet, vagy visszaforgatja a gazdaságba (nagyon lecsupaszítva a kérdés feltehető úgy is, hogy a jövedelemtöbblet útja hol végződik majd: óriásplazmákban és A6-os Audikban, vagy pedig új munkahelyekben és üzleti extenzióban).

Két eset lehetséges. Az egyik, hogy a kormány az elmúlt egy évben készíttetett olyan (nem publikus) felméréseket és hatástanulmányokat, amelyek megalapozták a felső középosztály és a gazdasági elit iránti bizalmát, és ennek tudatában viszi véghez a jövedelem-átcsoportosítást. A másik eset, hogy nem készültek ilyen kutatások, a kormány tulajdonképpen hazardíroz, és a teljes ismerethiány ellenére vezetett be új adórendszert, és kezd hozzá a megszorításokhoz. Ez esetben egy grandiózus kísérlet tanúi vagyunk, ahol a bőrünkre megy a vásár.  

Pártpolitikai kockázatok

Nem nehéz belátni, hogy ha egy gyűjtőpárt szorosabbra fűzi a kapcsolatát egy társadalmi csoporttal, sőt kiemelt kedvezményezetté teszi, mi több mindezt más csoportok kárára teszi, annak milyen pártpolitikai (párttámogatottságbeli) kockázatai vannak. 2010-re a Fidesznek amolyan puffer-pártként sikerült begyűjtenie az elégedetlenségből fakadó protest szavazatok nagy részét, ami viszont egy rendkívül heterogén szavazótábort eredményezett, amelynek kötőelemei meglehetősen gyengék, és idén februárban (nem véletlen egybeesés hogy épp ekkor vált egyértelművé a lakosság számára, hogy kit milyen formában érint az új adórendszer) el is indult egy fokozatos lemorzsolódás.

Úgy tűnik, a Fidesz-kormány a felső középosztályt kívánja referenciacsoporttá tenni a társadalom számára, tehát olyan csoporttá, amely felé az állampolgárok igyekeznek, amelyet igazodási pontnak tekintenek. Nem véletlen az sem, hogy az egykulcsos SZJA bevezetésénél a több munkáért, több pénz jelszava dominált, hisz az arányos adózásnak azt a vonását tartották a leginkább ösztönzőnek, amely megalapozhatja a felső középosztály magnetikáját.

Ennek viszont az a hátulütője, hogy ha a társadalom alsó rétegei a felső középosztályt tekintik referenciacsoportnak, akkor azok, akiknek a társadalmi mobilitása – bármilyen oknál fogva – korlátozott, mindenképpen vesztesnek érzik majd magukat. A felső középosztály kiemelése révén a következő választási kampányban döntő tényező lesz, hányan érzik magukat vesztesnek a felső középosztályhoz képest.

Ha egy egyszerű példát veszünk alapul, jól megvilágítható, hogy hogyan is néz ki a dolog az egyén szemszögéből: adott egy 48 éves pedagógus, aki felnevelt már két gyereket (tehát már nem jár neki a gyerekek után járó adókedvezmény), és a jövedelme épp azon a szinten van, hogy az új adórendszerrel nem járt se jól se rosszul (a kompenzációval felhozták a bérét a korábbi szintre), férjével (aki hasonló jövedelemkondíciókkal rendelkezik) közösen tart fenn egy kétszobás panelt (annak tetemes rezsiköltségével), és a munka mellett heti három alkalommal vállal korrepetálást, hogy úrrá legyen napi gondokon. E pedagógus számára nem mond túl sokat a több munkáért, több pénz, hisz az ő jövedelme döntően az államtól függ. Az ő felfelé mutató társadalmi mobilitását az állam moderálja (hacsak nem veszi saját kezébe a sorsát, és nem lesz huszonhat év után pályaelhagyó, és elkezd mondjuk zoknival kereskedni). E pedagógus a hazai alsó középosztály eklatáns képviselője (de ugyanezt a mintázatot vázolhatnánk fel egy nővér, egy altató-orvos vagy egy falusi vegyesbolt-tulajdonos esetében is), és ha azt hallja, hogy a sógora, aki egy vállalat részlegvezetője (és aki eddig is szép pénzt tett zsebre), az új adórendszer következtében százhatvanezerrel többet visz haza, akkor ez a pedagógus nem lesz az új adórendszer feltétlen híve.

***

E három dimenzió metszetében a kockázati képlet a következőképpen írható le: a kormány a felső középosztály és az elit javára igazítja át a nemzeti elosztásrend arányait egy olyan világgazdasági környezetben, amelyben az újra elosztható anyagi javak az elmúlt években drasztikusan lecsökkentek, ebből következően a jövedelemátcsoportosítás nem hajtható végre az alsó rétegek státuszának sérülése nélkül. Mindeközben nagyon keveset tudunk a kedvezményezett rétegek szociokulturális adottságairól, gazdasági és versenyképességi erejéről – praktikusan arról, hogy jelen állapotukban egyáltalán képesek lehetnek-e a gazdaság dinamizálására.

Mindent egybevetve valóban egy grandiózus vállalkozás szemlélői vagyunk, és csak egyet tehetünk, hogy drukkolunk, hogy a koncepció – minden kockázat ellenére – működőképes legyen, mert ha nem az, akkor nagyon nehéz évek következnek.


 
2011.06.14.
 
 


Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország