A mértéktartás politikája


Kezdjük annak a politika elemi egyszeregyéhez tartozó követelménynek a kinyilvánításával, hogy a hatalom birtokosai mindig nagyobb felelősséget viselnek, mint a hatalmon kívül álló riválisaik. Ők azok, akik egy teljes kormányzati apparátust birtokolva, egy koherens (ha koherens) kormányprogramot végrehajtva nap, mint nap eldönthetik, mikor és milyen gesztusokat tesznek ellenfeleik felé, bizonyítván: a kormányzás nem csupán akaratmegvalósítás, hanem valamiféle politikai és társadalmi integráció megteremtése is.

Olyan ellenzék persze nagyon ritkán adatik, amely a kormánynak ezt az utóbbi (gesztus-gyakorló) magatartását elégségesnek gondolná, ettől azonban még tény, hogy magukra valamit is adó kormányok mindig megpróbálkoznak annak bizonyításával és elhitetésével, hogy saját többségükön kívül a kisebbség érdekeit is képviselik. Hadd említsünk egy több mint másfél évtizedes, ám annál fontosabb példát. 1994-ben, amikor a baloldali-liberális koalíció kormányozni kezdett, annak meghatározó teoretikusa, Kis János „kegyelmi pillanatról” beszélt, s arról, hogy az új kormánynak a politika szimbolikus szférájában is ki kell egészítenie azt, ami a rendszerváltás időszakában elmaradt: azaz – a nemzeti összetartozás szimbolikus megerősítésére - meg kell alkotni Magyarország végleges és a társadalom egésze számára iránymutató alkotmányát. Kis konzervatív alapokon nyugvó alkotmányozásról beszélt, hangsúlyozván, hogy a végleges alkotmánynak szemléletében, tartalmában és nyelvezetében integrálnia kell az 1994 után ellenzékbe kerülő konzervatív oldal értékeit is. Tudjuk jól, hogy 1995 és 1998 között számos alkotmánykoncepció látott napvilágot, s ezekben ott munkált a konzervatív értékszemlélet integrálásának szándéka. Ma már érdekes sajtótörténeti kuriózum olvasni egy 1995-ben megjelent alkotmánytervezetben, hogy a tervezett preambulumban meg kell jeleníteni az ezer éves magyar történelem legfőbb értékeit.

Kis János nem másra, mint a mértéktartás követelményére figyelmeztetett, amit persze – sok okból – az akkori kormánynak sem sikerült érvényre juttatnia és még kevésbé elfogadtatnia. Ha képes lett volna erre, ha politikai ellenfelei mértéktartásnak veszik a konzervatív alkotmányozás programját, akkor – nagy valószínűséggel – nem 2011-ben, hanem valamikor a 90-es évek második felében lett volna Magyarországnak új és végleges alkotmánya. De nem vették annak. Mint ahogy a mértéktartásnak voltak a koalíción belüli ellenfelei is, akik – egészen pőrén fogalmazva – megfúrták az alkotmányozást. .

Persze joggal gondolhatjuk, hogy az 1994 után ellenzékbe szoruló jobboldal nem csak azért nem volt partner az alkotmányozásban, mert kevésnek látta a kormánypárti gesztusokat. Meglehet, még méltányolta is azokat. Problémája – a mából visszanézve teljesen nyilvánvalóan - sokkal mélyebb volt, s valójában itt van a kutya elásva. A Fidesz vezette jobboldal ugyanis a 90-es évek második felétől „világok háborújaként” éli meg a baloldalhoz való viszonyát, s ehhez képest totálisan alárendelt jelentőségű, hogy a baloldali kormányoktól milyen gesztusok érkeznek feléje. A világok harcában meglehetősen kevés szerep jut a mérlegelésnek, a mértéktartásnak, hiszen éppen a konfliktusok kiélezése a cél. Hogy miért? Ne tévedjünk. Nem azért, mert a konfliktus a Fidesz mániája. Hanem azért – ezt a nemrégiben alkotmánybíróvá választott Pokol Béla nagyon szemléletesen fogalmazza meg egy 1998-as tanulmányában -, mert Magyarországon egy „szélsőségesen konszenzusos” demokrácia jött létre, ami 1989 forradalmi hevületéből egy „antiforradalmi politikai rendszert” csinált.

Érdemes ezt az állítást komolyan venni, mert hiszen minden ebből a kiindulópontból fakad. Az antiforradalmi, konszenzusközpontú politikai rendszer megváltoztatása tehát nem 2010 terméke, hanem egy másfél évtizedes kívánalom beteljesítése a Fidesz részéről. Ehhez képest persze igen érdekes a „nemzeti együttműködés” programjának, sőt a nemzeti együttműködés „rendszerének” meghirdetése. Ezzel a Fidesz-kormány gyaníthatóan a vele szembeni indulatok egyik gyújtópontját rögzítette, már csak az imént említett „világok háborúja” program kontextusában. Most akkor harc vagy együttműködés? – tehetnénk fel az obligát kérdést, de persze a válasz nyilvánvaló: a nemzeti együttműködésbe csak az „új világ” emberei tartoznak bele, a „régi világ” embereire (baloldaliak, liberálisok, mérsékelt konzervatívok) mindez nem vonatkozik.  Mindezt már Orbán Viktor, a Fidesz újraválasztott elnöke mondta a kongresszuson. Szerinte épp azért volt szükség valamiféle forradalomra 2010-ben, mert az „új világ” embereinek le kellett győzniük a „régi világ” embereit, s itt messze nem lett volna elegendő a szimpla kormányváltás.

Azt persze – Orbánnal egybehangzóan - Pokorni Zoltán sem vitatta, hogy az egy évvel elkezdődött munka előbb-utóbb beérik majd, s jönnek majd a „rendszerszerű”, már nem csak mozaikos eredmények. Ott azonban a Fidesz szintén újraválasztott alelnökének véleménye már önálló ösvényre tért, amikor abbéli félelmének adott hangot, hogy a Fidesz elvéti a mércét. Pokorni hosszasan beszélt erről. A mértékvesztéstől való félelmet fordítsuk le úgy, hogy a pártban nem marad elegendő alázat. Természetesen érteni véljük a szavak kikopásának vagy éppen előkerülésének logikáját. Ellenzékben a Fidesz „alázatosan” fohászkodott a választók kegyeiért, kormányon viszont az alázat helyébe (ó, igen) a „tudjuk, merjük, tesszük” ellentmondást nem tűrő nyelvezete lépett s ezt nyilván sokan érzik a Fideszben is.

Pokorni persze addig ment csak el, amíg elmehetett; nem részletezte, hogy pontosabban miben is kellene a Fidesznek mértéktartóbbá válnia. Gyaníthatóan az volt a mértéktartásra hívó beszéd hátterében megbúvó gondolat, hogy a Fidesz túlzottan elhiszi magáról, hogy mindig és mindenben igaza van, s innét már csak egy ugrás az igazságot a valóságra applikálni.


2011.07.05.


 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a HVG.hu hírportálon.

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország