A szolidaritás trónfosztása


A tünet: liberális harakiri Pozsonyban

A SaS kezdettől fogva a 2010-ben Iveta Radicová vezetésével megalakult négytagú szlovák kormánykoalíció kerékkötőjének a szerepét játszotta. Legutóbb a kicsiny liberális párt nem támogatta az euró-övezet védelmére létrehozott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz jogkörének kiterjesztését és hitelkeretének bővítését. Az előzményekhez tudni érdemes, hogy az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso által az elhúzódó válság hatásainak enyhítésére javasolt reformot az összes euró-övezeti tagállam parlamentje rohamtempóban fogadta el.

A kereszténydemokrata Radicová tisztában volt a javaslat népszerűtlenségével, ugyanakkor Szlovákiának presztízsérdeke, hosszú távon pedig gazdasági érdeke is fűződött ahhoz, hogy – az euró-övezet tagállamai közül utolsóként – elfogadja az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz jogkörének és hitelkeretének kibővítését. A miniszterelnök ezért a mentőalap kibővítéséről szóló szavazást a kormánnyal kapcsolatos bizalmi szavazással kapcsolta össze. Jogosan gondolhatta, hogy a koalíciós pártok közül egy sem fogja kockára tenni holmi mentőalap miatt a közös kormányzás sorsát. Tévedett. A SaS – előzetes bejelentéséhez híven – nem vett rész a szavazáson, és a parlament nem szavazott bizalmat a kormánynak. Így a SaS öntudatosságával mélybe rántotta a kormánykoalíciót, benne a szlovákiai politikai élet legérdekesebb és legígéretesebb képződményével, a vegyes, szlovák-magyar Híd-Most párttal.

Erősödő válság, gyengülő szolidaritás?


Még nem tudjuk, hogy Szlovákiára vonatkozóan milyen konzekvenciái lesznek a SaS harakirijének. De egy dolog biztos: az incidens rámutat arra, hogy milyen törékeny a szolidaritás értéke az Európai Unióban. Egyetlen párt képes lehet kicsinyes érdekből kormányt buktatni azért, hogy megakadályozzon egy, az Európai Unió egésze szempontjából létfontosságú, az euró-övezet gazdaságának mentőövet jelentő reformot. Egyetlen párt kárt okozhat a saját országának, illetve egyetlen ország is képes lehet hátráltatni a közösséget a döntések meghozatalában és végrehajtásában.

De ez nem előzmény nélküli. Emlékezhetünk arra, hogy Írország – amelyik területét és lélekszámát, valamint politikai súlyát tekintve nem tartozik az EU vezető tagállamai közé, ugyanakkor a legnagyobb mértékben részesedett a közösségi támogatásokból – 2008-ban blokkolta az integráció mélyítését a Lisszaboni Szerződés népszavazáson történő elutasításával (egy későbbi népszavazáson az írek aztán igent mondtak a Lisszaboni Szerződésre).

Amikor 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség, nem volt kérdés, hogy a szolidaritás az európai integráció egyik alapja. A korszellem is ezt diktálta – hiszen Európa egy pusztító háború után éledezett –, és természetesen szerepet játszott az is, hogy az amerikai védőernyő alatt az európai államok hatékonyabban törekedhettek a „testvériség” eszméjének megvalósítására. Európa államainak nem kellett külső fenyegetéstől tartaniuk, mind a gazdaság, mind a belső fogyasztás növekedett, amit még meg is alapozott egy, a háború utáni demográfiai felívelés. Az integráció mélyülésével, az európai közös intézményrendszer „hízásával”, valamint az újabb és újabb tagfelvételekkel arányosan értékelődik le a szolidaritás, amelyik az Unió egyik sarokkövét jelenti.

Különösen, hogy az EU-ban alapvető modellnek számító jóléti állam is meggyengült, mind elveiben, mind gyakorlati működését tekintve, márpedig e kettő – az integráció és a szociális, gondoskodó állam – az Európai Szociális Modell révén szorosan összekapcsolódik a fejekben. A szolidaritás azt is jelenti, hogy a közösség nem hagy veszni egyetlen országot sem. Ma viszont egyre erősebbek a hangok, amelyek – ilyen-olyan okból – a nemzetállami szűkkeblűségről tanúskodnak, és ebben – ahogyan a szlovákiai példa mutatja – a liberálisok olykor együtt „üvöltenek a farkasokkal” (vagyis a radikális jobboldallal).

A válság amúgy is kikezdte az európai társadalmak tűrőképességét, ehhez jön még a „keleti rokonokkal” szembeni, sztereotípiákon, de olykor sajnos valós, leginkább az illegális munkavállalással és a bűnözéssel kapcsolatos tapasztalatokon is nyugvó ellenszenv. Ennek egyik jele, hogy Geert Wilders Holland Szabadságpártja már legalább annyira támadja Románia és Bulgária csatlakozását a schengeni övezethez, mint amennyire korábban az iszlámot támadta. Pártjának véleményét osztja a jelenlegi liberális-kereszténydemokrata holland kormány is. A holland bevándorlási miniszter bejelentése, hogy országa a két kelet-európai ország schengeni csatlakozása ellen fog dolgozni, jól mutatja a szolidaritás csökkenését az EU-n belül.

Egységben az erő

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a válság óhatatlanul előhívja a nemzetállami kicsinyességet és önzést, a szlovákiai bizalmi szavazás és a SaS öngyilkos lépése ennek a tünete volt. Ennél is rosszabb, hogy a szlovák kormánykoalíció pártjának viselkedése másokat is mintakövetésre sarkallhat, ami nem lenne szerencsés az EU-n belüli kapcsolatok szempontjából. Az eset Magyarország számára is tanulságos lehet: íme a példa, hogyan áldozhatja fel egy ország a presztízsét a kicsinyes (párt)politikai, illetve vélt vagy valós nemzetállami érdekek oltárán. Mivel az EU-tagállamok a válság pénzügyi, gazdasági és szociális hatásaival csak együttes erővel birkózhatnak meg, ezért minden kormánynak az a feladata, hogy ne az EU egységének megbontására, hanem annak megszilárdítására törekedjen. Hosszú távon ez válik a kormányok megítélésének a mércéjévé.
 
 
2011.10.18.
 
 
Az elemzés szerkesztett változata megjelent a FN.hu portálon 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország