Értelmezési paradigmák

Ki őrzi az őrzőket?

A Sólyom-féle aktivista alkotmánybírósági hagyomány sokat tett a hazai alapjogvédelem megalapozása, az Alkotmány teljesebb értelmezése terén, sőt a „láthatatlan Alkotmány” koncepciójával még azt a feladatot is magára vállalta, hogy kiküszöböli az Alkotmány vélt vagy valós hibáit. Ez fontos és szükséges volt, egyfajta közjogi kultúrát és értelmezési irányokat hagyott örökül a későbbi alkotmánybírákra és persze a jogalkotó számára, s általában is muníciót adott a közjoggal foglalkozó publikumnak. A szóban forgó hagyományt sokan és sok helyen vitatták. Ezúttal nem részletezve a kritikákat, annyit mindenképpen fontos leszögezni, hogy az aktivista modell opponálói nem nézték jó szemmel, hogy az Alkotmánybíróság (akár negatív, akár pozitív módon) jogot alkot, és meglehetősen kreatívan értelmezi magát az Alkotmányt. Álláspontjuk szerint az Alkotmánytól való elrugaszkodás sérti a demokrácia eszméjét, hiszen egyfajta illegitim, a nép által meg nem választott hatalmi centrum alakul így ki, amely konkurál a megválasztott (így legitim) törvényhozással. A hazai aktivista modellel szemben tehát létezik egy alternatív, textualista koncepció. (Megjegyzem, hogy a Sólyom-féle bíróságot követő ítélkezési gyakorlat bár koránt sem tekinthető messzemenően aktivistának, de az kétségtelen, hogy sokban támaszkodott az első bíróság által lerakott alapokra.)

A vita a „ki őrzi az őrzőket?” kérdésben csúcsosodott ki, vagyis abban, hogy hogyan lehetne elejét venni annak, hogy az alkotmánybírák elszakadjanak az Alkotmánytól. Az alkotmányozás során éppen a később alkotmánybíróvá választott Pokol Béla (aki az aktivizmus egyik legnagyobb opponense) vetette fel, hogy szankcionálni kellene azt, amikor az alkotmánybíró eltér az Alkotmánytól. Álláspontja szerint lehetővé kellene tenni, hogy ha az Alkotmány szövegével nyilvánvalóan szembenálló alkotmánybírósági döntés születik, akkor az országgyűlési képviselők bizonyos számú csoportja kezdeményezhesse az ezt megszavazó alkotmánybírák elmozdítását, amelyről a törvényhozás 2/3-os többséggel döntene.


Új értelmezési kánon

Az Alaptörvény – noha nem a fenti szigorral, de – bizonyos korlátok közé szorítja az Alkotmánybíróság aktivizmusát, s megteremti az értelmezési „röghöz kötés” alapvető alkotmányos szabályait és elveit. Mindez négy alapvető szempontban érthető tetten: az Alaptörvény maghatározza az alkotmányértelmezés főszabályát; ehhez egy kisegítő alapelvet is kínál; sőt az Alkotmánybíróság általános működési elvére (így többek között feltehetőleg magára is alkotmányértelmezésre) is szabályt alkot; végül ezt egészíti az egyik legfontosabb faktor, az alkotmánybírói szerepfelfogás, az alkotmányőri habitus, vagyis az, hogy a mindenkori alkotmánybírák mit kezdenek ezzel a kialakult helyzettel.

[Értelmezési főszabály] Alaptörvényünk pontosan kijelöli, hogy a törvényszöveg értelmezése során milyen főszabályt kell követni: „R) cikk (3) Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Vagyis az Alkotmánybíróság mint az Alaptörvény legfőbb értelmezője három jól meghatározható értelmezési korláttal találja magát szemben. Az Alaptörvény rendelkezéseinek célja (teleologikus értelmezés), mint követendő értelmezési irány igen élesen veti fel a fentebb említett (Pokol Bélához köthető) dilemmát: vagyis azt, hogy az alkotmánybírák nem járhatnak külön utakon, kötelesek követni az Alaptörvény rendelkezései mögött meghúzódó alkotmányozói célokat. Ezt önmagában is nehéz meghatározni, de az alkotmánybíráknak (szintén egy értelmezési eljárás lefolytatása után) lehet valami fogalmunk az alkotmányozói célokról, amely – legalábbis a szakirodalom [Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. HVG-ORAC, 2011. (a továbbiakban: Jakab, 2011)] alapján – nem feltétlenül maga a jogalkotói akarat, hanem egy fiktív racionális jogalkotó feltételezett akarata. Beletörhet azonban a bicskájuk a továbbiakban szintén kötelező Nemzeti hitvallás és a történelmi alkotmányunk vívmányainak értelmezési segédletként való felhasználásába. Itt több kockázat is kimutatható. Egyrészt a Nemzeti hitvallást (éppen hitvallási volta miatt) igen nehéz értelmezni és segédletként felhasználni, másrészt az Alaptörvény tipikusan azon része, amely ideológiai töltete miatt korántsem egyértelmű. A történelmi alkotmányunk vívmányaival pedig egészen egyszerűen az baj, hogy közjogilag nem tudjuk pontosan, hogy miről van szó: ha tetszik ez is értelmezés kérdése, s ilyen alapon ad absurdum maga a korábbi alkotmánybírósági gyakorlat is lehet a történelmi alkotmányunk vívmánya. A megfogalmazott értelmezési főszabály tehát egyelőre homályba vész, arra szorul, hogy az Alkotmánybíróság ezt is értelmezze. Annyi azonban már most prognosztizálható, hogy az egyelőre a „levegőben lógó” értelmezési szabályok miatt az alkotmánybírák között felerősödhet egy olyan gyakorlat, mely szerint inkább követik az Alaptörvény szó szerinti (grammatikai) értelmezését, s inkább nem vállalják fel sem azt, hogy boncolgassák a fenti értelmezési fundamentumokat, sem pedig azt, hogy megkérdőjelezzék azokat.

[Értelmezési alapelv] Alaptörvényünk a fenti értelmezési szabályok mellet meghatároz egy értelmezési alapelvet: „28. cikk A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” Ez a szabály tulajdonképpen az R) cikk (3) bekezdésének kiegészítése, vagyis a feltételezett jogalkotói cél megállapításához próbálja közelebb vinni az értelmezőt. Felvethető, hogy a 28. cikk vonatkozik-e a bíróságokon túl az Alkotmánybíróságra. Elképzelhető az Alaptörvény olyan értelmezése, amely éppen a valódi alkotmányjogi panasz bevezetése miatt az Alkotmánybíróságot is egyfajta bíróságként fogja fel. Ettől függetlenül a 28. cikk második mondata mindenképpen irányadó lehet magára az Alkotmánybíróságra, hiszen az Alaptörvény értelmezéséről beszél, amelyben a testületnek kitüntetett szerepe van.

[Működési alapelv] Végül az Alaptörvény meghatároz egyfajta működési alapelvet az Alkotmánybíróság tekintetében, méghozzá úgy, hogy azt a fiskális fenntarthatósághoz köti: „N) cikk (1) Magyarország a kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvét érvényesíti. (2) Az (1) bekezdés szerinti elv érvényesítéséért elsődlegesen az Országgyűlés és a Kormány felelős. (3) Az Alkotmánybíróság, a bíróságok, a helyi önkormányzatok és más állami szervek feladatuk ellátása során az (1) bekezdés szerinti elvet kötelesek tiszteletben tartani.” Az N) cikk értelmezésének két lehetséges iránya van: egyrészt a fiskális fenntarthatóság elve az Alkotmánybíróság belső gazdálkodása kapcsán számít alapelvnek; másrészt pedig kérdéses, hogy jelent-e ennél többet, vagyis a taláros bíráknak alá kell-e rendelniük jogértelmezésüket a fiskális fenntarthatóságnak. Jakab András szerint (Jakab, 2011 196 p.) ez a rendelkezés nem hat ki a jogértelmezésre, pontosabban csupán lehetőséget teremt arra, hogy a jogértelmezés szempontjai között figyelembe vegyék a költségvetés helyzetét, „[m]agára a jogértelmezésre azonban (a jogértelmezés eredménynek megállapítására) nem használható a rendelkezés, arra egyrészt az R) cikk (3) bekezdése, másrészt a 28. cikk vonatkozik.” Ezen a ponton csak azt kívánhatjuk, hogy ez valóban így legyen, ugyanakkor az Alaptörvény szó szerinti értelmezése mást sugall: az Alkotmánybíróság feladatának ellátása nem csupán a belső működésben merül ki, hanem ide tartozik többek között az Alaptörvény értelmezése. Ha ez így van és az Alkotmánybíróság adott esetben nem hozhat olyan határozatot, amely a költségvetést megterheli (pl. egy már beszedett adófajta alkotmányellenességének kimondása esetén), akkor ez az Alkotmánybíróság jogkörének ismételt csorbítását eredményezi, megint csak fiskális szempontok apropóján [amint ez megtörtént az Alkotmányban és az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében].


[Emberi tényező] Végül érdemes néhány szót szólni a közjogi intézmények egyik legfontosabb faktoráról, az emberi tényezőről. Nyilván a fenti rendelkezések – még ha értelmezésük folyamatban is van és ez számtalan dilemmát felvet – kötelező keretet jelentnek az alkotmánybírósági jogértelmezéshez. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mind a hivatkozott értelmezési kánon, mind pedig maga az Alaptörvény elsősorban immár a jogértelmező közönség kezében van. Ahogyan ez Sólyom László megfogalmazta: „Az Alaptörvényt meghozták, s rendelkezései immár kikerültek megalkotói kizárólagos alakító és rendelkező hatalma alól. Az egész új alkotmány élete már egy sokkal tágabb és összetettebb erőtérben fog folyni: az alkotmányos kultúra alakítja értelmét és érvényesülését, miközben maga is az Alaptörvény része lesz.” (Jakab, 2011 14. p). Vagyis, ezt a keretet (is) maguk a mindenkori alkotmánybírák töltik majd meg tartalommal, ebben pedig döntő faktor lesz az, hogy aktivista vagy a szöveghűség pártján álló bírákat választ majd az Országgyűlés. A potenciális konfliktus lehetősége ott van, hogy ha a megválasztott alkotmánybíró aktivista szemüvegen keresztül közelít az Alaptörvényhez, s megpróbálja kitágítani és átértelmezni az alaptörvényi kereteket.


Egy korszak vége?

Láthattuk tehát, hogy mind az Alaptörvény, mind az alkotmánybírói habitus és szerepfelfogás meghatározó lesz abban, hogy az (új) Alkotmánybíróság miként értelmezi majd az Alaptörvényt. A közeljövőben számtalan fordulópont és fokmérő lesz, amelynek során az Alkotmánybíróság egyértelművé teheti az általa folytatni kívánt értelmezési paradigmát. Többek között ilyenek lesznek azok az esetek, amikor az Alkotmánybíróság arról lesz kénytelen dönteni, hogy hogyan viszonyul a korábbi határozataiból kirajzolódó gyakorlathoz, pontosabban az új Alaptörvény hatálybalépése után érvényes lehet-e az Alkotmányhoz kapcsolódó alkotmánybírói gyakorlat. Ezt a testületnek magának kell majd kidolgoznia. Ugyan voltak kísérletek arra, többek között éppen Pokol Béla vetette fel, hogy maga az Alaptörvény vonjon egy cezúrát azzal, hogy kimondja a korábbi határozatok hatálytalanságát. Az Alkotmányozás nem ezt az irányt választotta, hiszen ezzel átlépte volna a Rubicont és súlyosan sértette volna az Alkotmánybíróság autonómiáját.

Az Alaptörvény által meghatározott értelmezési kánon és a textualista értelmezési paradigma abba az irányba mutat, hogy új korszakba lép az Alkotmánybíróság. Ez önmagában sem nem jó, sem nem rossz, hiszen meg volt a történelmi-közjogi helye az első bíróság aktivista gyakorlatának és eljöhet egy kiegyensúlyozott, szöveghű értelmezés időszaka is. Az egyetlen kérdés, hogy itt van-e ez az időszak és az Alaptörvény nem szorul-e rá az aktivista értelmezésre? Alapvető dilemma, hogy az elkövetkezendő (gazdasági és politikai szempontból minden bizonnyal nyugtalan) időszakban eljöhet-e egy olyan pont, amikor ismét szükség lesz az aktivista alkotmánybíráskodásra. Vajon az Alkotmánybíróság megfelel-e majd ennek a kihívásnak?

2011.11.09.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország