A Bethlen-korszak pártpolitikai öröksége


Napjainkban – többek között Romsics Ignác, Püski Levente és Boros Zsuzsanna munkáinak is köszönhetően – árnyaltan értékeljük a két világháború közötti politikai és kormányzati rendszer működését, valamint a pártrendszert, amelynek centrumában a korszak mindenkori – változó nevű – kormánypártja helyezkedett el. Az 1920-as években kiformálódott bethleni modell lényege, hogy a miniszterelnök a kormányzati menedzserizmus szellemében – azt az elitista konzervatív status quo védelmével párosítva – egy „centrális erőteret” kívánt kialakítani. Ami nem áll távol a Fidesz céljától.

Bethlen kormánypártja

Bethlen István egyik első vívmánya az „egységes” kormánypárt (Egységes Párt) létrehozása volt, azzal a nehezen cáfolható érvvel, hogy az ország konszolidációját, a pénzügyek és a gazdaság helyreállítását, valamint a nemzetközi közösségbe való beillesztését csak egy erős kormánypárt hajthatja végre. Bethlen célul tűzte ki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a liberális és a kisgazdapártok kivételével valamennyi politikai erő egyesítését, valamint a baloldali ellenzék „domesztikálását” (az egyetlen tömegpárt, a szakszervezeteken alapuló MSZDP számított a rendszer legerősebb ellenzékének, de a Bethlen-Peyer paktummal, amelyik a munkáspártot a parlamenti rendszer részévé tette, részben sikerült kihúzni ennek a támogatottságnak a méregfogát). A kormánypárt az új választójogi törvény és az ún. „korrektívumok”, vagyis a biztonsági fékek következtében szinte leválthatatlanná vált.

Ha felfigyelünk a hasonlóságokra, akkor észrevehetjük, hogy a Fidesz a bethleni utat járja: a bethleni kormánypárthoz hasonlóan a Fidesz arra törekszik, hogy a választási törvény megváltoztatásával hosszú időre bebiztosítsa magát a kormányzati pozícióban. A Fideszt is, miként az 1920-as évekbeli menedzserpárt-elődjét, az a cél vezérli, hogy a négyévenként váltakozó kormányok ne veszélyeztessék a stabilitást. A Fidesz vezetője hosszú ciklusban gondolkodik, hogy kormányának elég ideje legyen a „nemzeti együttműködés” néven jellemzett új politikai és társadalmi modell felépítéséhez.

Mind az Egységes Párt, mind a Fidesz egy világnézeti konglomerátumnak tekinthető, amelyben az egyes érdekcsoportok összhangjának megteremtését a miniszterelnök végzi el. A bethleni kormánypárt kifelé egységet mutatott, belül azonban érdekellentétek tagolták. A Bethlen személyével fémjelzett konzervatív és/vagy konzervatív-liberális („elitista”) szárny mellett egyéb érdekcsoportok, belső „frakciók” is léteztek: egy „plebejusnak” nevezhető agrárdemokrata irányzat, amelyik Nagyatádi Szabó István kisgazdáiból állt, egy liberális szárny, valamint a Gömbös Gyula által vezetett „nemzeti-agrárius” csoport. Szó sincsen tehát arról, hogy az Egységes Párt ideológiailag homogén egészet alkotott volna. Inkább olyan gyűjtőpártnak tekinthető, amelyik a korabeli jobboldal nagy részét kívánta lefedni, illetve integrálni.

Vagyis azt állítjuk, hogy az a széles jobboldali összefogáson alapuló hatalmi konstrukció, amelyet a 2000-es években Orbán Viktor vezetésével a Fidesz kívánt megvalósítani, nem előzmény nélküli a magyar párttörténetben, és ebben a tekintetben is a „történelem visszatérését” tapasztaljuk. Természetesen kérdéses, hogy a 21. század elején egyben lehet-e tartani egy ilyen gyűjtőpártot (ez végül Bethlennek is ideig-óráig sikerült). De megkockáztatjuk a kijelentést, hogy a Fidesz eme – sokak által bírált – gyűjtőpárti forma nélkül nem is lenne kormányzóképes – hiszen Magyarországon a „konzervatív” jelleg soha nem tudott önmagában kormányra kerülni, csak egy technokrata, országmenedzselő jobboldali gyűjtőpárt formájában.

A kereszténypárt kormányzati szerepben

A „nagy” gyűjtőpárt, a Fidesz és a „kis” világnézeti párt, a KDNP közötti szétbonthatatlan kapcsolatnak is megtalálhatjuk a modelljét a két világháború közötti magyar politikában. Bár ha a Horthy-korszak kormánypártjáról hallunk, hajlamosak vagyunk kizárólag az Egységes Pártra gondolni, valójában a kormánypárt 1931-ig a keresztény irányzat egyik pártjával, a Keresztény Gazdasági és Szociális Párttal kormányzott együtt. 1931-ig a keresztényszocialista irányzatnak egy garantált tárcája volt a magyar kormányokban: a párt egyik politikusa töltötte be vagy a kultuszminiszteri, vagy a népjóléti miniszteri posztot. A pártpolitikai múlt fényében tehát nincsen meglepő abban, hogy ma ezekért a tárcákért – államtitkári rangban – egy másik, ugyancsak keresztény alapú világnézeti párt, a KDNP frakciójának egy-egy tagja (Hoffmann Rózsa, Soltész Miklós) felel.

Jelenleg a Fideszhez egyetlen pártot fűz speciális kapcsolat: a KDNP-t. A kereszténydemokrata párt részéről a Fidesszel való szövetség kézenfekvő előnnyel jár. A KDNP-t keresztény világnézeti háttere – ismert okok: az elmúlt negyvenéves szocializáció, valamint a modern nyugat-európai kereszténydemokrata tradíció adaptálásának megkésettsége folytán – önmagában aligha tenné alkalmassá (legalábbis jelen formájában) a „középpárt” vagy a „nagypárt” szerepére.

A Fidesszel való szövetségesi viszony révén a kereszténydemokraták mégis képesek voltak a „kispártiságból” adódó relatív hátrányukat előnyre változtatni, hiszen a felbonthatatlan szövetség elősegítette társadalompolitikai elveik hatékonyabb artikulálódását, és – kormányzati pozícióba kerülve – becsatornázódását a kormány programjába. Így nincsen értelme annak az érvelésnek, amelyik megcáfolja a KDNP önállóságát: a KDNP-nek szüksége van a Fideszre ahhoz, hogy programjának a minimumát megvalósíthassa. Persze, a partnerség kockázattal is jár: a „kis” világnézeti párt el is kényelmesedik a „nagy” gyűjtőpárt mellett, lemond a megújulásról, az új nézőpontok adaptálásáról, belemerevedik bizonyos állásfoglalásokba, ami viszont akkor üthet vissza, ha kiesik a kormányfő kegyeiből, és színre lép egy potenciális „cserejátékos” (bár erre jelenleg nincsen esély).

A rendszerellenesség dinamikája

Bethlen szándéka, hogy a parlament falai közé „beengedett” rendszerellenes ellenzékét lojális irányított ellenzékké tegye, csak félig sikerült, hiszen a szociáldemokraták, a liberálisok és a legitimisták soha nem mondtak le a rendszer leváltásának távlati célkitűzéséről. Ugyanakkor az 1930-as évek végén már a karakterében és eszközeiben is újfajta, a rendszert a parlamenti pártokkal együtt elvető rendszerellenzékkel szemben maguk is egy rendszervédő pozícióba kerültek (és az új rendszerellenzék akkor a szélsőjobboldalról jött).

Jelenleg olyan mély törésvonalak húzódnak a kormánypárt(ok) és az ellenzék között, hogy – rövidtávon – a parlamenten belüli lojális ellenzékiség kialakulása lehetetlennek tűnik. De nem működik egy széles rendszerellenzéki összefogás gondolata sem, egyszerűen azért, mert a jelenlegi parlamenti ellenzéki pártok karakterükben is eltérőek, és rövidtávon nem képesek együttműködni. Ennek az a következménye, hogy a közvélemény a parlamenten kívülről vár hatékony ellenzékiséget, ami viszont kiszámíthatatlan és veszélyes tendenciákat is magában rejthet. Tegyük hozzá: ez a nagyobbik kormánypárt felelőssége is. A kormánypárt téved, ha azt gondolja, hogy örökké a megszokott, „békés”, kiszámítható ellenzékkel lesz dolga, és ezért eltekinthet az egyeztetéstől, az ellenzék értékeinek figyelembevételétől (hiába a választási rendszer átalakítása). Vajon egy újfajta, radikálisabb rendszerellenzék színre lépését újból meg kell várnunk?


2011.11.15.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország