A nyugatosság alternatívái


A válaszhoz először is definiálnunk kell a nyugatosságot, ami nem könnyű. A magyar politikatörténethez fordulva azonban nyerhetünk támpontokat. A modern magyar politika a Nyugathoz való viszonyt illetően kétféle attitűdöt és mentalitást mutat. Az első a nyugat-követő attitűd. Elődeink a reformkortól kezdődően „vigyázó szemüket” a Nyugat- Európára és Észak-Amerikára függesztették és visszatérően az angolszász országokat tekintették modellnek. Külön elemzés tárgya lehetne, miért nem a németet, a franciát, az olaszt. Mindenesetre azoknak az utazóknak, akik megjárják a tengerentúlt, Amerika (ahogy Tocqueville számára is) a fő vonzáspont. A nyugat-követő magyar értelmiség azt szeretné, ha nálunk is olyan sajtó és vallásszabadság lenne, mint ott, a börtönök épp oly gondozottak lennének s az igazságügy épp oly felvilágosult. Amikor aztán ezeknek a nyugatos liberálisoknak 1867 után alkalmuk nyílik eszményeik valóra váltására, rögtön megízlelhetik a feketelevest, nevezetesen az államadósság, sőt az államcsőd rémképe formájában. Jellegzetes módon modern Osztrák-Magyar Monarchia megalakulása pillanatától kezdve gazdaságilag kényszerpályán áll, s azon belül Magyarország csak horribilis külföldi kölcsönök révén tudja elkerülni az időről időre fenyegető csődöket.

A kölcsönfelvételek pedig óhatatlanul megerősítik a külső függőségeket, s döntően ez az, ami felneveli fel a nyugatosok másik típusát, a nyugat-követők kritikusát. Fő problémájuk abban van, hogy az eladósodottságból ne újabb kölcsönökkel, hanem a gazdaságpolitika radikális irányváltásával lépjünk ki. Morális indíttatású fellépésük mellett azonban alternatív gazdaságpolitikai programjuk meglehetősen kialakulatlan. Azt tudják, hogy a függőség adott formáját nem szeretnék, de a helyett mást nemigen ajánlanak. Hogy mást ne mondjuk, ilyen morálisan elszánt, ám programilag gyenge ellenzék ült végig a dualizmus parlamentjében.

Ettől azonban még kérdéses őket „keletiesnek” tekintenünk. Nem; ők azok, akik úgy érzik, hogy bár a nyugatosság Magyarország számára fontos és alapvető, de nem feltétlenül úgy, ahogyan ezt a nyugat-követő elit elképzeli. Ez a tábor persze kezdettől fogva sokat tesz azért, hogy „keletiesnek” nézzék. Például azzal, hogy a nyugati bankoktól kölcsönöket felvevő kormányokat gyakran nevezi „idegen érdekek kiszolgálóinak”. A dualizmus évtizedeiben azonban ők is liberálisok, ám eszményük a nyugatias, de pénzügyileg kevésbé függő állam, amely a pénzügyeit maga intézi, s amelynek életében nem vagy csak abszolút pozitív értelemben játszanak szerepet a bankok.

A Horthy-korszakban megszűnik a politikai elit liberális egysége, sőt itt már semmiféle egység nincs. A nyugatosság korábbi lehetőségei megszűnnek, Magyarország és az európai demokráciák ellenfelek, ám a Nyugatra ekkor is szükség van. Nem véletlen, hogy a nyugatosság fontos mércéjévé a kölcsönszerzési képesség válik, s tekintetben a fő érdem kétségkívül Bethlen Istváné, aki a 20-as években nyugati bankkölcsönökből szanálja Magyarországot. Viszont azt is látnunk kell, hogy vele szemben légiókban sorakoznak fel azok – a főként fiatalabb – nemzedékek, amelyek önmagukat szintén nyugatosnak tekintik, s erőteljesen kritizálják a Bethlen-féle „eladósítás” politikáját.  Az ő drámájuk persze nem kis részben az, hogy az általuk favorizált Nyugat ez esetben nem Angliát vagy az angolszász világot, hanem Németországot vagy Olaszországot jelentette.

A második Orbán-kormány időszakában gyöngülés helyett tovább mélyültek a két tábor közötti törésvonalak. Az előző két parlamenti ciklusban, 2002 és 2010 között azok gyakorolták a hatalmat, amik „nyugat-követők”. 2010 óta azok, akik a nyugat-követők kritikusai. A két tábor – mint a magyar történelemben már oly sokszor – nyilvánvalóan nem fogja meggyőzni egymást. A nyugat-törésvonal elevenebb, mint valaha. A vita tárgya, hogy Magyarország hogyan legyen nyugatos ország.

Ezzel szemben egy német, egy dán, egy francia vagy egy holland állampolgár számára evidens, hogy országa nyugati ország, s a pártpolitikának nincs ilyen törésvonala. Ők nem nyugatiak akarnak lenni, ők azok. Nyugati országok pártjai közötti törésvonalak a különféle szakpolitikákban vagy a bevándorlás kezelésében képződnek. Az 1990 utáni kelet-közép-európai demokráciák azonban nem ilyenek. Magyarország ma is totálisan tőkeszegény, a kapitalista piacgazdaság kiépítése ebből adóan magán viseli a „szimuláltság” jegyeit. Ez pedig a törésvonalakra is hatással van. Miközben az országban létrejöttek a nyugatos jogintézmények, a politikai osztály épp azokon a pontokon megosztott, amelyeken történelmileg mindig is volt: milyen módon legyünk nyugatosak, pontosabban milyen áron legyünk azok? A nyugat-követő politikus-típus ajánlata a kötöttségek nélküli alkalmazkodás, a teljes körű mintakövetés (beleértve a pénzügyi függőség elfogadását is). A nyugat-kritikus politikus-típus szerint viszont alkalmazkodni csak megkötésekkel lehet, s a határ éppen a pénzügyi-gazdasági függőség visszautasításában van. Az elmúlt 20 év nagy részében az előbbi, az utóbbi másfél évben az utóbbi típus fölénye érzékelhető.
 
Ami, sajnálatunkra, nem fog megváltozni Matolcsy esetleges leváltásával vagy a kormány bukásával s egy új baloldali-liberális kormány hadrendbe állásával. Mégpedig éppen a törésvonal mélysége miatt. Hosszas munkára s mindenekelőtt a történetileg kondicionált folyamat megismerésére van szükség ahhoz, hogy jobban értsük: itt nem „isteni” és „ördögi”, „nyugatos” és „keleties” szereplők küzdenek egymással, hanem a nyugatosságról két különböző fogalom- és értékrendszerben gondolkodó tábor.  A helyzet drámája nem is ez. Hanem az, hogy vajon lehet-e egyáltalán két módon gondolkodni viszonyunkról Nyugat-Európához.


2011.11.22

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország