Nagy Attila Tibor


A „szimpatikus” és a „leigázó” kormányzás

A felvetett dilemmára többféle válasz is adható. Az egyik magatartás az, hogy a hatalom birtokosai igyekeznek megnyerni a közvéleményt; folyamatosan egyeztetnek az érdekeltekkel, bevonják őket a döntés-előkészítésbe, folyamatosan lakossági fórumokat tartanak, és az elektronikus közigazgatás segítségével is becsatornázzák a lakossági véleményeket a kormányzati döntéshozatalba. Ennek az attitűdnek az előnye, hogy sokan úgy érezhetik, hogy a hatalom komolyan figyel rájuk, hátránya viszont, hogy lelassulhat a döntéshozatal, a kormány egyre kevésbé képes központi irányvonalat képviselni, mert a sok, egymásnak is ellentmondó érdek sokfelé rángatja a kormányzatot.

A másik típusú magatartás, hogy a kormányzat nem a folyamatos egyeztetést, hanem egy egységes kormányzati irányvonalat, a gyors döntéshozatal képességét tartja fontosnak. E felfogás képviselői úgy vélik, hogy a választópolgároknak jobban imponál egy határozott, „tudom, mit kell tennem” hatalmi attitűd, mint egy tétovázó, és döntésképtelen hatalom. Ezt nevezhetjük „leigázó” kormányzásnak, vagy „hard governmentnek”.

Természetesen a politika jóval bonyolultabb annál, hogy csak ez a két kormányzati hatalomgyakorlás létezzen, akár ennek keverékét is megfigyelhetjük. Bár a Fidesz-kormányzás inkább a második típust jeleníti meg, itt is muszáj némi megszorítást tennünk. Nem állítható ugyanis, hogy a mostani hatalom birtokosai senkinek a véleményére nem adnak: jelentős szavazói csoportok hangos tiltakozása esetén olykor készek engedményekre (pl. a hallgatói jogok esetében az új felsőoktatási törvény előkészítésekor). Másfelől odafigyelnek a hozzájuk közelebb állónak tekintett gazdasági erők szempontjaira (Demján Sándor, Csányi Sándor OTP-vezér, CBA üzletlánc stb.). Az is igaz viszont, hogy a kormányzat nem egyszer könyörtelennek tűnik céljai véghezvitelében, és például a különadók és a végtörlesztés rendszerével magára haragít számos befolyásos érdekcsoportot (pl. bankok, multik), vagy kelt feszültségeket a társadalompolitikájával (adórendszer, előnyugdíjazás, munkanélküli-ellátás). Tekintettel arra, hogy Orbán Viktor határozott személyisége meghatározó a kormányzás stílusát illetően, inkább a „leigázó kormányzásról” beszélhetünk, de mint láttuk, ez nem vegytisztán jelenik meg.

Milyen kormányzás esetén szilárdabb a hatalom?

Bármennyire is csábítónak ígérkezik, hogy a „szimpatikus” kormányzásra adjuk le szavazatunkat, és e megközelítés prizmáján keresztül ítéljük meg (vagy még inkább: ítéljük el) a Fidesz-kormány stílusát, meg kell fontolnunk azt is, hogy a választópolgárok a mindenkori kormányzóktól igenis elvárják a biztonságot, a nyugalmat és a kiszámíthatóságot. Jól mutatja ezt a 2002-2010 közötti kormányzás végkifejlete. 2010-ben a Fidesz-KDNP pártszövetség azért is kapott kétharmados parlamenti többséget a választóktól, mert egy szilárd alapokon nyugvó kormányzást vártak el tőle. A Fidesszel szembeni elvárásokat pedig fokozta a mind központilag, mind helyileg tapasztalható nagyfokú hatalomkoncentráció, hiszen a választók azt tapasztalhatták, hogy messze a Fidesz a legpotensebb erő, amelyik tenni képes a társadalmi gondok megoldásáért, vagy lényeges enyhítéséért.

De miért volt ekkora a hatalomösszpontosítás a Fidesz részéről? Egyrészt minél több pozíciót szerez meg egy hatalom, annál többet tud kiosztani támogatóinak, annál többen lesznek személyesen is érdekeltek hatalma fenntartásában. A másik ok már pszichológiai: minél jobban kezdi félteni a hatalmát egy kormányzat, annál inkább igyekszik bebiztosítani azt. Ezért gondolja a kormány, hogy jobb, ha pl. az Állami Számvevőszék, a Médiatanács, a Legfőbb Ügyészség élére is olyan ember kerül, akiben megbízhat. Ne feledjük, hogy a 2002-es választási vereség megfosztotta a kormányzati hatalmától a Fideszt, ezért nem csoda, ha igyekszik kinevezési politikájával minél inkább megszilárdítani azt.

Csakhogy a tartós hatalom kialakításához egy versengő többpártrendszerben ennél lényegesebben fontos dologra is szükség van: a legitimációra. Ez azt jelenti, hogy a választópolgárok többsége elfogadja a kormányzatot, és hajlandó aktívan együttműködni vele. A 2010 előtti kormányzás krónikus legitimációs deficittel küszködött, amelyet a lakosság egy jelentős részének a rendszerrel szembeni nagyfokú elégedetlensége táplált. Ez vezetett oda, hogy – az elégedetlenség hullámát meglovagolva – a Fidesz tavaly alkotmányozó hatalmat szerzett.

Még ha igaz is, hogy a „fülkeforradalom” megdöntötte az 1989-90-es politikai rendszert, az előző húsz év tanulságait egyáltalán nem tette semmissé.  Az új alaptörvénnyel lezárt rendszer legitimitása nem annak demokratikus, jogállami jellegén bukott el, hanem azon, hogy a lakosság széles körének anyagi igényei, elvárásai és a politikai rendszer teljesítőképessége között többnyire nem volt összhang, és nem egy politikus erkölcsileg is könnyűnek találtatott a közvélemény szemében. A tanulság az, hogy a Fidesz-hatalom elfogadottsága szintén alacsony szintűvé válhat, ha nem képes polgárai életszínvonalát és életminőségét javítani, egy korrupciótól kevésbé fertőzött országot létrehozni, más szóval elégedetté tenni a választópolgárokat.

 Az IMF-hez való visszatérés, a külföldi befektetők, spekulánsok képessége a forint bedöntésére jelzi az Orbán-kormány hatalmának erős külső korlátait. De arra is rámutat, hogy a nagyhatalmú külföldi érdekcsoportokkal, vagy legalábbis egy részükkel a Fidesz-kormánynak – akár tetszik, akár nem – ki kell egyeznie, mert az ő akaratukkal szemben kevésbé tűnik reálisnak az ország magasabb szintre emelése, a lakossági elvárások teljesítése. Az ország leminősítése, a gyengélkedő forint figyelmeztető jelek, mert ez nem azt az érzést kelti a lakosság széles rétegeiben, hogy a kormány képes állampolgárainak biztonságot, nyugalmat teremteni, vagyis, hogy tudja a dolgát. Paradoxon ez, hiszen a „leigázó kormányzás” (ha nem is kizárólagos) alkalmazása éppen azt jelenítené meg, hogy igenis, tudja.

A kérdésre tehát a válasz az, hogy csak egy erős legitimációval rendelkező hatalom képes az országban tartósan kormányozni. Az Orbán-kormány valóban fordulóponthoz érkezett az elmúlt hetekben; immáron a hatalmának (mint minden hatalomnak) legfőbb biztosítéka, a legitimációja forog veszélyben.


2011.11.29.








Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország