Matolcsy-szindróma

Cimke: Novák Zoltán,

Úgy tűnhet tehát, hogy az elmúlt hónapokban minden Matolcsy körül forgott, és kétségtelen, hogy ő volt az ellenzéki támadások fő célpontja. Ugyanakkor kitapintható az ellenzéki pártok részéről az a szándék, hogy a − kétségtelenül elhasználódott hazai és nemzetközi reputációval rendelkező − miniszter felelősségét kiterjessze a kormányra és kiváltképp a miniszterelnökre, mondván, hogy ő nevezte ki, és ő tartja állhatatosan a posztján. Az ellenzék feltehetően Matolcsyt tartja a kormány és Orbán Viktor Achilles-sarkának, amelyen keresztül a kormányerők hitelessége és kormányzóképessége a leghatékonyabban támadható. A kormányoldal pedig asszisztál mindehhez, előretolva Matolcsyt élő céltáblának, aki puffer-miniszterként felfogja az ellenzéki és szakmai golyózáport.

Jóllehet Matolcsy valóban emblematikus figurája lett a kormány gazdaságpolitikájának, ugyanakkor a személye körül kialakult mizéria végeredményben nem más, mint vihar egy pohár vízben. Kiváltképp azért, mert minden jel szerint nem Matolcsy irányítja a hazai gazdaságpolitikát. Persze sosem könnyű megállapítani, hogy a konkrét gazdasági döntések pontosan honnan erednek, ki vagy kik állnak az egyes ötletek, koncepciók, intézkedések mögött, ki határozza meg a fő irányvonalat, és ki mondja ki a végső áment. Mivel közvetlen ismereteink nincsenek a belső döntési mechanizmusról, ezért egy kicsit mélyebbre kell ásnunk, és közvetett fogódzók alapján kell következtetéseket levonnunk.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy vajon Matolcsy-e a kormány gazdaságpolitikájának fő irányítója, akkor adódik néhány érv amellett, hogy valójában nem a Nemzetgazdasági Minisztérium a döntési centrum. Ezeket az érveket alapvetően három tényező köré gyűjthetjük.

Az első tényező egy 2008-ban készült vitairat (Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon), amelyet Matolcsy és Cséfalvay szerkesztett, tucatnyi közgazdász közreműködésével. A 165 oldalas vitairat tulajdonképpen egy tanulmány, amely az ország előtt álló gazdasági kihívásokra kívánt koncepcionális válaszokat adni. A tanulmány gazdaságtörténeti perspektívába helyezve a magyar nemzetgazdaság problémáit, és alaposan elemezve számos ország gazdasági modelljeit, arra tesz kísérletet, hogy felvázolja a sikeres felzárkózáshoz szükséges sajátos magyar modell körvonalait, mely az angolszász liberális piacgazdaság és az európai szociális piacgazdasági modell ötvözetéből alakítható ki. Anélkül, hogy belemennénk a koncepció részleteibe, annyi bizonyos, hogy a tanulmány filozófiája és szellemisége nagyon eltér attól, amit ma a Fidesz-kormány gazdaságpolitikai irányvonala képvisel. Pedig a vitairat mindkét szerkesztője döntéshozói pozícióban van. Mivel, a vitairatot nem kampányanyagnak szánták, hanem hosszú fejezeteken keresztül történeti folyamatok vizsgálatával és alapos makrogazdasági modell-vizsgálatokkal igyekeztek alátámasztani koncepciójukat, a vitairatot úgy kell értelmeznünk, mint a két politikus szakpolitikai hitvallását. Így, ha komolyan vesszük az abban foglaltakat, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ha valóban Matolcsy és Cséfalvay irányítaná a gazdaságpolitikát autonóm módon, akkor az nagyon más képet mutatna, mint amit ma tapasztalunk.

Persze ellenérvként fölmerülhet, hogy a tanulmány ellenzékben született, és még a válság előtt. Kormányra kerülve, a megváltozott helyzetben nincs jelentőségük az efféle elméleti munkáknak, szakpolitikai alapvetéseknek. Csakhogy van mihez viszonyítanunk a gyakorlat szintjén is (és ez a második tényező), ugyanis Matolcsy volt már gazdasági miniszter az első Orbán-kormányban, és ha megvizsgáljuk az akkori gazdaság-irányítás fő vonalait, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a vitairatban foglaltak nem pusztán elméleti eszmefuttatások, hanem valódi meggyőződésből fakadnak, hisz ez esetben az elvek és koncepciók nem válnak élesen el a politikai praxistól.

A harmadik tényező köré – mely a kormányzati karakter forrásvidékére kalauzol minket − csoportosíthatók a leghathatósabb érvek amellett, hogy nem Matolcsy a gazdaságpolitika fő korifeusa. A nem ortodox gazdaságpolitika tudniillik nem más, mint egyenes leágazása a Fidesz-kormány kormányzati karakterének, amit domináns-kormányzás (hard government) kategóriájával írhatunk le. A domináns-kormányzás az erős, beavatkozó államon, a hivatalos kormányzati közjófelfogás erőteljes érvényesítésén (az ezzel járó felelősség kiterjesztésén) alapszik. A domináns-kormányzás család-állam-piac hármasának olyan egyensúlyára törekszik, amelyben a családnak és az államnak – a korábbinál – sokkal nagyobb szerep jut az újraelosztás rendszerében. Fontos vonása továbbá az erőpolitikai karakter, mely küzdelemként jeleníti meg a kormányzást, és folyamatosan ellenség-konstrukciókkal operál.

 A domináns-kormányzás karakterisztikája ugyanolyan markánsan érvényesül a gazdaság-irányítás területén, mint a közjogi rendszer átalakításánál, az alkotmányozás során, az egészségügy és az oktatás átszervezésénél. Az nagyon valószerűtlen, hogy a fülkeforradalomtól a nemzeti hitvallásig minden Matolcsy fejéből pattant ki. Eszerint tehát két eset van: vagy Matolcsy szellemült át, és magáévá tette a fülkeforradalmi szemléletet (valamint maga mögött hagyta korábbi elveit és nézetrendszerét), és hozzátette a magáét a gazdaság terén a forradalmi tematikához; vagy a másik lehetőség, hogy a fülkeforradalom és a gazdasági szabadságharc ugyanabból a szellemi fészekből származik, és Matolcsy autonómiája minimális, csupán a végrehajtó szerepkör jut neki. Figyelembe véve az összes tényezőt, nem nehéz belátni, hogy ez utóbbi verzió a valószínűbb.

Viszont felmerül a kérdés, hogy ki valójában a gazdaság-irányítás formálója. Minden valószínűség szerint maga a miniszterelnök és a mögötte álló tanácsadók, spindoktorok. Ilyenformán teljesen mindegy, hogy meddig maradhat Matolcsy bársonyszékben, mert nem ettől függ, hogy történik-e gazdaságpolitikai szemléletváltás, hanem attól, hogy a valódi döntési centrumban hogyan ítélik meg annak szükségességét. Példának okáért komolyan veszik-e az IMF-el való tárgyalásokat, vagy csak időt akarnak nyerni. Az ellenzék, a sajtó, illetve a szakmai szervezetek tévúton járnak, ha Matolcsy távozásától várják a gazdaságpolitikai paradigmaváltást. Ha az informális gazdaság-irányítási centrumban úgy döntenek, hogy fordulatra van szükség, akkor Matolcsyval, vagy nélküle, végre fogják hajtani. Matolcsy menesztése legfeljebb jelzésértékű gesztus lehet, amely az irányváltást hivatott szimbolizálni, valódi jelentősége azonban nincs.

 
2011.12.07.





Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország