Egy vita margójára: A Fidesz, a KDNP és a köznevelés


Hoffmann Rózsa, a KDNP által delegált államtitkár – és személyén keresztül a KDNP – váratlanul a Fidesz egészével szembetalálta magát. Tegyük hozzá: a sajtóban a köznevelési törvény tervezetével kapcsolatban megjelenő kritikák egy része nem megy túl az államtitkár elleni személyes támadásokon és hitelrontáson, ami alapvetően rossz értelmezési keretbe helyezi a tervezet körül zajló vitát. Véleményünk szerint egészen más gyökerei vannak a Pokorni-Hoffmann vitának. Ezek a gyökerek pedig a párttörténetbe nyúlnak vissza.

A visszatérő pártpolitikai múlt

A Pokorni-Hoffmann vita szakmai, szakpolitikai rétege alatt meghúzódik egy ellentét abban, ahogyan a két politikus és pártjaik a konfliktusok kezelését elképzelik. Nem is annyira szakpolitikai, hanem kulturális tekintetben alakult ki a konfliktus a Fidesz-frakció többsége és a KDNP, illetve a kisebbik kormánypárt által delegált Hoffmann Rózsa között.

Szembe kell nézni azzal, hogy az a két eszmei irányzat, amelyik a II. világháború után a magyar társadalom által irigyelt, követendő példának tekintett nyugat-európai államok többségének politikai rendszerét meghatározta – vagyis a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia –, Magyarországon soha nem volt cselekvőképes kormányzati pozícióban. Ha mégis kormányon volt – mint a szociáldemokrata párt 1945-1947 között –, akkor a befolyása az eseményekre – önhibáján kívül – nem volt érdemleges, hiszen hiányzott az ország önállósága, és erősebb pártok akadályozták az önálló cselekvést.

Mindkét modern ideológiai irányzat magyarországi formációjából hiányzik az a tudásanyag és hagyományréteg, amelyet a nyugati testvérpártjaik a II. világháború után, sőt néhány országban már az I. világháború után felhalmoztak. Erről van szó, és nem másról! Nem nacionalizmusról – amelyet sokan belelátnak a köznevelési törvény tervezetébe –, csupán a megkésett kormányzati szerepből fakadó hagyományhiányról, és ebből következően a társadalmi konfliktuskezelés mechanizmusainak a hiányáról.

Ahogyan korábban írtuk, a kereszténypárt a Horthy-korszakban 1931-ig kormánypárti pozíciót töltött be (a párt rendelkezett vagy a népjóléti, vagy a kultusztárcával), majd ez a folyamat megszakadt. A II. világháború után lett volna halvány esély arra, hogy egy modern kereszténydemokrata formáció (a Demokrata Néppárt) a pártrendszer centrumába kerüljön, de ezt a parlamentarizmus szétverése megakadályozta (noha valószínű, hogy amennyiben a háború utáni magyar demokrácia három esztendőnél több időt kap a kibontakozásra, a korszerű kereszténydemokrácia pár évtizeden belül teljesen kiforrja magát – ahogyan a korszerű baloldal is).

A kereszténypárt modern formáját a KDNP képviseli. Az államszocialista kísérlet által jelentett negyvenéves szünetnek köszönhetően azonban a kereszténypárt idegenül mozog a kormánypárt pozíciójában. A kormányzati szereptől, és különösen a szakértői, technokrata szereptől való idegenkedésnek tudható be, hogy a KDNP nem tudja álláspontjáról meggyőzni a szakmai szervezeteket. Kétségtelen, hogy a Fidesz politikusai jobban kezelik az ilyen helyzeteket: professzionálisabb a médiakezelésük, és előnyük, hogy gyűjtőpártként nem kötelezik el magukat egyetlen világnézet mellett a jobboldaliság nagy táborán belül.

Ilyen gyűjtőpárti karakterű menedzserpártok határozták meg a magyar parlamentarizmus történetét. A modern ideológiai pártok – így a kereszténypártok is – nem tudtak önállóan kormányra kerülni. Sem 1920 után, még kevésbé 1945 után (ekkor már a Kommunista Párt is egy menedzserpárt vonásait veszi fel). Így újdonságnak számít, hogy a kereszténypárt – és különösen a kereszténydemokrácia, ami történetileg nem is ugyanaz – társadalmi súlyánál nagyobb arányban befolyásolja a kormányzást. Hangsúlyozzuk: enélkül a történelmi réteg nélkül nem érthető meg a KDNP mai szerepe, és még kevésbé az, hogy miért bízza rá Orbán Viktor a KDNP-re az oktatást. Mert a húszas évekbeli hagyományokból ez következik, és a Fidesz mindig érzékeny volt a pártpolitikai hagyományokra, valamint az abból fakadó szövetségesi ambíciókra, igyekezett szövetségeseit kielégíteni, hogy ne veszítse el – nem őket magukat, hanem a mögöttük álló tömegekhez vezető hidat.

Dilemmák

Ha a történetiségen kívüli okot keresünk arra, hogy miért áll ki Orbán Viktor feltétel nélkül a KDNP-s törvényjavaslat mellett, akkor figyelembe kell vennünk a két párt közötti érzékeny viszonyt. A KDNP ereje elsősorban a mögötte álló rétegkultúrában rejlik, amelyik nem olyan széles, és nem olyan mozgalmi jellegű ugyan, mint a nyugati testvérpártoké, de éppen elég jelentős ahhoz, hogy a Fidesz vezetője ne akarja eltaszítani ennek tagjait. Orbán Viktornak tehát szüksége van a KDNP-re, amelyik hidat képez egy világnézetileg kötött réteg felé. Ennek a rétegnek a tagjai aligha szavaznának a Fideszre, hiszen annak gyűjtőpárti jellege ellentétben áll a markáns világnézeti elkötelezettséggel. Kérdés persze, hogy vajon a KDNP szavazói mennyire elkötelezettek a köznevelési törvény tervezetének jelenlegi formája iránt.

Viszont azt egész biztosan tudjuk, hogy Erdő Péter bíboros, prímás maga is bírálta a köznevelési koncepciót, hiányolva a szubszidiaritás érvényesülését (amit a KDNP egyik fő alapelvként rögzít). A két világháború közötti kereszténypárti hagyományhoz hozzátartozott, hogy a katolikus egyház álláspontja mindig mércét jelentett a kereszténypártok számára, és ebből a szempontból tanulságos lehet, hogy ezúttal maga az egyházi vezetés sem áll a törvényjavaslat mögött. Ez akár még a nagyobbik kormánypárt ellenkezésénél is többet nyomhat a latba, már amennyiben valóban egy kontinuus pártpolitikai hagyományt feltételezünk. A Fideszt kilencvenes évek eleji liberális múltja, akkoriban az egyházi kérdésekben tanúsított türelmetlen doktrinersége támadhatóvá teszi. De melyik kereszténydemokrata politikus ne tekintené eszmei iránytűnek Magyarország prímásának a szavait?
 
 
2011.12.13.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország