Narratívák nélkül


Ebben a helyzetben óriási igény mutatkozik a közéletben olyan új narratívák felbukkanására, amelyek némiképpen távolabbról szemlélik az eseményeket, és segítik azokat elhelyezni valamilyen logikus rendszerben. Miközben a nyugati világban mind a pártpolitika, mind a tudomány területén valóságos verseny indult meg a magyarázatok között, addig idehaza úgy tűnik, egyelőre még a kérdésfelvetésig sem sikerült eljutni.

Innováció és rugalmasság

Az elmúlt hetekben mi magunk is elemzések, blogbejegyzések sorával igyekeztünk rávilágítani arra, hogy milyen válaszok születnek Nyugat-Európában a politika, illetve a tudomány szintjén ezekre az egymásra toluló kérdésekre. A pénzügyi válság ugyanis minden bizonnyal csak a tünete annak a folyamatnak, amelynek a hátterében a nyugati civilizáció évszázados előnyének megroppanása áll. Úgy tűnik, a „történelem végét”, illetve a „civilizációk összecsapását” hirdető paradigmák kora lejárt, sőt megkérdőjeleződött a folyamatos növekedést igénylő gazdasági világmagyarázatok érvényessége is. Olyan kérdések kerültek az érdeklődés középpontjába, mint az óriásvállalatok és pénzügyi szereplők politikai súlya a demokratikus intézményekkel szemben; a közvetlen és képviseleti demokrácia viszonya; az Egyesült Államok világpolitikai vezető szerepe, a liberális demokrácia jövője, a zöldenergia és az informatika forradalma; a nyugati társadalmak reprodukciós képessége.

Ezekre a kihívásokra új válaszokat kell keresni a különböző pártcsaládokhoz tartozó politikai erőknek. Ezek a gondolatok azonban nem a „semmiből” jönnek, hanem a társadalmakban meglévő innovációs hálózatok teremtik meg őket, amelyek aztán fokozatosan leszivárognak a politikába, és lehetőséget teremtenek a pártok, politikusok számára, hogy új narratívákat kínáljanak reménybeli választóik számára a körülöttük lévő, és egyre kaotikusabbnak tetsző valóság értelmezésére. Ezeknek a „kereteknek” a szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni a modern politikában: a következő években, évtizedben azok a pártok és politikusok lesznek sikeresek, amelyek, illetve akik képesek olyan hiteles „történetekkel” előállni, amelyek nemcsak a megértést segítik elő, hanem hatékony válaszokat is képesek adni a fenti kérdésekre.

Magyar narratívák

A magyar közeget vizsgálva kézenfekvőnek tűnik, hogy elsősorban a hatalmas választói felhatalmazással rendelkező kormánypártok környékén kellene keresni valamilyen koherens világképet. A Fidesz és a KDNP azonban válság nélkül is kommunikációs deficittel küzdenek, hiszen – mint arra már korábban rámutattunk – a kormányzati demokrácia-felfogásban a közvélemény nem önálló aktor, ezért nem kell energiát vesztegetni arra, hogy világmagyarázatot, vagy akár mélyreható tájékoztatást adjanak a választópolgároknak az őket érintő döntésekről. A kabinet úgy érzi, hogy a kétharmados győzelemmel abszolválta a „lelkek megnyerését”, és a továbbiakban a kormány feladata a cselekvés, nem pedig a kommunikáció. Ez tulajdonképpen maga a koncepció, vagyis az általunk „hard governmentként” azonosított kormányzati filozófia, amelynek lényege, hogy a győztes pártok erős állami szerepvállalásra építő, cselekvésközpontú politizálással a családra és a középosztályra építkezve alapjaiban változtatják meg az elmúlt húsz évben berögzült politikai és társadalmi rendszer struktúráját.

A helyzet azonban az, hogy kicsit több mint másfél évvel a választási siker után ez az értelmezés egyre kevésbé tartható, ugyanis egy legalább mérsékelt prosperitást mutató külső és belső környezet forgatókönyvére írták. A jelenlegi helyzetben pedig nemhogy világmagyarázatra, de még a kormány döntései mögött meghúzódó logika feltárására sem alkalmas. A kiútkereséshez sebtében összetákolt narratívák a „keleti széltől” az „unortodox gazdaságpolitikán” át az IMF tárgyalások felújításának indoklásáig pedig nem az eredeti történet kiteljesítését segítették elő, hanem sokszor teljes káosz és bizonytalanság érzetét keltik a közvéleményben.

A narratívákat tekintve az MSZP háza táján, ha lehet, még rosszabb a helyzet. Utoljára Gyurcsány Ferenc kísérelte meg, hogy a Blair-, illetve Giddens-féle harmadikutas gondolkodást elfogadtassa a Szocialista Párttal. A kísérlet, mint tudjuk, csúfos kudarcot vallott, olyannyira, hogy nemcsak Gyurcsány, hanem később az egész baloldal vereségéhez, végül pedig a párt egy részének kiválásához, és Demokratikus Koalíció néven önálló politikai szervezet alapításához vezetett. A rövid ideig kormányzó Bajnai-éra már nem is akart semmilyen világmagyarázatot adni. Technokrataként legfeljebb a megszorító intézkedések indoklását tűzte ki célul. Jelenleg a jogállam védelmén, a kormány kontraproduktív bírálatán túl az MSZP a vereség óta semmivel sem tud előállni, az újonnan alakuló Demokratikus Koalíciónak is mindössze valamiféle „nemzeti közép” emlegetésére futotta.

A politikai „senki földjére” sodródott az LMP is. A kispárt, amelynek a karaktere korábban sem volt egységes, kénytelen az újonnan megszülető utcai mozgalmak kihívásainak is megfelelni. A „Millások”, vagy a 4K! rendezvényei, az ott felbukkanó rendszerellenes gondolatok azt mutatják, hogy ezeket az új motívumokat az LMP-nek sem sikerült hatékonyan megjelenítenie. Az átlagpolgár számára nem derült ki, hogy milyen annak a „másik politikának” a tartalmi oldala, amelyet a párt képviselni kíván. Így aztán bármennyire meglepő, jelenleg a parlamenti pártok közül a Jobbik rendelkezik a legkoherensebb világképpel. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy megszépítjük a pártot, le kell szögezni, hogy a koherens világkép megléte nem azt jelenti, hogy a Jobbik narratívája helyes, csupán azt, hogy az euroszkepticizmusra, nem is annyira burkolt antiszemitizmusra, radikális társadalompolitikára építő ideológia rendelkezik a választók számára a legkönnyebben értelmezhető, leginkább egységes szemlélettel.

A hálózatok hiánya

A Fidesz lassan másfél évtizedes „polgári Magyarország”-koncepciójának megfogalmazása, illetve a már emlegetett Gyurcsány-féle harmadikutas szociáldemokrata gondolat megszületése óta a protestszavazatok és a politikai elit iránt érzett ellenszenv tulajdonképpen elég volt a választási győzelemhez, vagy a parlamenti küszöb megugrásához. A válság és a hatalmas mértékű külső és belső eladósodottság azonban kérdések egész sorát veti fel nemcsak a gazdasági és a politikai filozófia, hanem az európai identitás, a társadalmi kohézió, sőt még a demográfiai helyzet kapcsán is. Úgy tűnik azonban, hogy a magyar politikai erők meg sem kísérelnek koherens válaszokat adni erre a kihívásra.

Ennek okai természetesen rendkívül összetettek, de az innováció hiánya alighanem annak tudható be, hogy a magyar pártok hálózatosodása a nyugatitól teljesen eltérő minta alapján történt meg. Természetesen korántsem arról van szó, hogy ott pártoktól teljesen független agytrösztök, tanácsadók, vagy spin doktorok léteznek, hiszen a szakmai profil mellett a legtöbb ilyen háttérembernek, szervezetnek mindenütt van politikai kötődése is.

Azonban a gondolatok folyamatos versenye, a plurális közeg és nem utolsósorban az egzisztenciális függetlenség olyan rugalmasságot biztosít ezeknek a hálózatoknak, hogy folyamatosan képesek a megújulásra, és arra, hogy megfelelő narratívákat dolgozzanak ki a világ értelmezésére. Idehaza a pártok jórészt vagy csak „lógnak a levegőben”, vagy egy olyan, jobbára szervilis netwörkkel veszik körül magukat, amelyek elsődleges feladata nem az innováció és az új gondolatok kidolgozása. Ezeknek a cégeknek, tanácsadóknak a legfőbb profilja a választási kampányban győztes stratégia megalkotása, míg a köztes időszakban jobbára az adott párt vargabetűinek, vagy politikusai félreérthető nyilatkozatainak az értelmezésével, a választók felé történő dekódolásával foglalatoskodnak. És akkor a folyamatos egzisztenciális kényszerről még nem is beszéltünk, amelyik „nem engedi”, hogy az illető érdemi kritikával álljon elő, annak veszélye nélkül, hogy saját megélhetési forrásait vágná el. Mindeközben azokról a háttéremberekről, akik mindennapokban valóban formálják a politikát, vajmi keveset tudunk, így ezek a koncepciók – már ha vannak egyáltalán – jórészt rejtve maradnak a választók elől.

Kiút az apátiából

A legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint a társadalom riasztó méretekben fordul el a politikától. Az Ipsos mérései azt mutatják, hogy mindössze a választópolgárok 40%-a vallja magát biztos pártválasztónak. A teljes bázist tekintve a Fidesz 18%-os tábora bőven elég lenne jelenleg a választások megnyeréséhez. Az elmúlt években az apátia folyamatosan növekszik, bizonyítva azt, hogy a magyar politika képtelen értelmezni a világban, illetve magában a hazai társadalomban zajló eseményeket és folyamatokat.

Az alattvalói légkör egy olyan öngerjesztő folyamatot hoz létre, amelyik még jobban bezárja az innováció csatornáit: minél érdektelenebbek a polgárok, annál inkább elveszti a politikai elit a kapcsolatát a valósággal, visszahatásként még erőteljesebben elidegenítve az embereket a közélettől. Ez a folyamat már nemcsak megrendíti, hanem végső soron felszámolhatja az egész demokratikus intézményrendszer legitimitását. A kitörési pontot azonban nem, vagy nem csak a pártok tájékán kell keresnünk: az egész hazai politikai elitnek – ideértve nemcsak az elemző, tanácsadó cégeket, hanem a közélettel foglalkozó értelmiségieket is – időszerű lenne átgondolnia a szerepét. A folyamatos ítélkezés és parttalan „köldöknézős” viták helyett friss gondolatokkal, a „nyugati széllel”, illetve a társadalom felé történő nyitottsággal érvényes narratívákat kell kidolgozni és felkínálni a közvélemény és a döntéshozók számára. Ez számunkra a jövő legnagyobb kihívása.


2011.12.20.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország