Az állam, a szubszidiaritás és a köznevelés


A köznevelési törvény értelmében kötelező a gyermeket hároméves korától óvodába járatni, kivéve, amennyiben a jegyző, illetve az egyházi és a magánóvodában a fenntartó a szülő kérelme alapján, valamint a gyermek családi körülményeire, speciális nevelési igényeire tekintettel, az óvodavezető és a védőnő egyetértésével, másként rendelkezik. A törvény eme passzusa mögött meghúzódó cél – a gyermek minél korábbi alkalmazkodása a közösségben való élethez és tevékenységhez – elvileg helyes, ám az alkalmazott eszköz indokoltsága megkérdőjelezhető.

Hasonló a helyzet a törvénynek talán leginkább bírált passzusával, az önkormányzati iskolák állami kézbe vételével, amelyre 2013. január 1-jétől kerülne sor. Ez a szigorúnak minősíthető rendelkezés – a kötelező Nemzeti alaptantervvel együtt – szoros kontrollt valósítana meg az intézmények fölött, egészen a kormányhivatal iskolaigazgató-kinevezési jogáig. Ez utóbbi éppúgy csorbítja a tantestületek autonómiáját, ahogyan az egységes kötelező tanterv korlátozza a tanárok cselekvési szabadságát. De vajon ez a „túlsúlyosan erős állam”-koncepció megfelel-e a köznevelést felügyelő kisebbik kormánypárt államfelfogásának? Szükséges-e a „túlsúlyosan erős állam” az oktatáspolitikában?

Meddig ér az állam takarója?

Erre a kérdésre nem adható egyetemes érvényességű válasz, hiszen az jórészt attól függ, hogy melyik nagy eszmei hagyományt vesszük alapul. A kereszténydemokrata, a liberális és a szocialista-szociáldemokrata tradíció államfelfogása hűen tükrözi azt az emberképet, amelyre ezek az eszmei hagyományok támaszkodnak. Mivel a jelenlegi oktatáspolitikai kormányzat élén egy kereszténydemokrata párt államtitkára áll, és a KDNP befolyása az oktatáspolitikára jelentős, továbbá a Fidesz is – gyűjtőpárti karaktere mellett – magáénak vallja a kereszténydemokrata elveket, ezért abból kell kiindulnunk – legalábbis elméletileg –, hogy az elfogadott törvény államkoncepciója a kereszténydemokrata hagyomány értékein alapul.

A kereszténydemokrácia alapja a keresztény emberkép, amelyet a következőkben nagyon vázlatosan rekonstruálunk a Bernhard Vogel társadalomkutató és CDU-s politikus által szerkesztett, és a Konrad Adenauer Alapítvány gondozásában megjelent kiadvány (A középpontban: az emberi méltóság. A keresztény felelősségben gyökerező politikai cselekvés), valamint a II. János Pál pápa által 1991-ben kiadott Centesimus annus enciklika alapján.

A középpontban: a szubszidiaritás

A keresztény emberkép az egyént nem csupán anyagi, hanem transzcendens jelleggel is felruházza: az egyén Isten képmása, ebből következően valamilyen célja van az életben, de egyszersmind gyarló is. Az ember rendelkezik méltósággal, amelyik független a társadalmi vagy gazdasági rendszerben betöltött pozíciójától. Az emberi méltósághoz hozzátartozik – többek között – az önrendelkezés, a felelősség és a szolidaritás. Az egyén nem elszigetelt individuum, hanem közösségben létező individuum, ebből következik, hogy a kereszténydemokrácia kiemelt szerepet tulajdonít a társas, közösségi kapcsolatoknak, „hogy mind az individualizmus, mind a kollektivizmus absztrakcióit és tévutait elkerülje ezzel.” (Vogel, 2006. 17. o.)

A keresztény emberképben gyökerezik a szubszidiaritás elve, amely szerint a magasabb döntéshozatali fórumok nem vonhatják el az egyénektől és a kisebb közösségektől a cselekvés jogát. Az állam nem sajátíthatja ki azokat a feladatokat, amelyeket az egyének és a kisebb közösségek maguk is képesek ellátni. II. János Pál pápa a katolikus egyház szociális tanítását megfogalmazó Rerum novarum enciklika (1891) kiadásának századik évfordulóján megerősítette XIII. Leó pápa szavait az állam szerepéről. II. János Pál rámutatott az állami beavatkozás szükségszerű korlátaira, „minthogy az egyén, a család és a társadalom már előbb létezett, mint az állam; és az állam azért van, hogy egyiknek is, másiknak is védelmezze a jogait, és nem azért, hogy elnyomja azokat.” (Centesimus annus). A katolikus szociális tanítás nem tagadja az állam fontosságát a közjó biztosításában, de hangsúlyozza, hogy annak hatósugara szükségszerűen korlátozott, és bizonyos kérdésekben az egyén és a kisebb közösségek (pl. család, lakóhely), más kérdésekben az állam képes jó döntéseket hozni.

És Magyarországon?

Nyilvánvaló, hogy ennek az elvnek a szellemében az állam az egészen kicsi gyermekekről való gondoskodást sem vonhatja magához, hiszen a szülők feltehetően – ideális esetben – jobban képesek gondoskodni gyermekükről, mint egy mégoly jól működő intézmény. Persze, felvethető az ellenérv, hogy éppen a közösségi gondolkodás, a társadalomért és egyes tagjaiért viselt felelősség motiválhatja a magát konzervatívnak valló kormányzatot a hároméves kortól kötelező óvodáztatás bevezetésében.

Senki nem tagadhatja, hogy a mai Magyarországon iszonyú földrajzi és társadalmi egyenlőtlenségek vannak, amelyekhez hozzákapcsolódik a romakérdés is. A korai intézményi szocializáció kiegyenlítheti a családokból hozott kulturális különbségeket. Ebben a helyzetben az államnak feladata, sőt kötelessége, hogy – a törvények nyújtotta kereteken belül, a rendelkezésére álló szakpolitikákkal – a regionális, jövedelmi, műveltségi, valamint szocializációs egyenlőtlenségek kiigazítása érdekében fellépjen.

Az elv tehát helyes. Kérdés csak az, hogy a gyermekek, illetve a családok egy szocializációs szintre hozatalához a kötelező óvodáztatás elrendelése nélkülözhetetlen feltételként jelentkezik-e. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához hívjuk segítségül a KDNP állásfoglalását, amelyik világosan leszögezi, hogy „a felsőbb szint beavatkozása csak akkor engedhető meg, ha az bizonyítottan a közjót szolgálja, és ha az alsóbb szint még a kellő Segítség mellett sem képes megoldani feladatát. Akkor viszont a segítségnyújtás kötelező.” (A KDNP politikájának alapelvei, kdnp.hu).

Ha ebből az elvből indulunk ki, akkor mérlegre kell tennünk, hogy a kormányzat mindent megtett-e a szükséges segítségnyújtás érdekében. Segítséget nyújtott-e a védőnői hálózat fejlesztésével a támogatásra szoruló, hátrányos helyzetű, esetleg mélyszegénységben élő családoknak? Most megtesz-e a kormány mindent annak érdekében, hogy a gyakorlatban megvalósuljon a kötelező óvodáztatás? Épülnek-e új óvodák, bővítik-e a férőhelyeket? Nem előbb a szociálpolitikában lezajlott változásokat kellett volna felülvizsgálni?

Óvoda, iskola és állam

Félő, hogy a hároméves kortól kötelező óvoda ismét elvéti a helyes célt: a társadalmi integrációt. A hátrányos helyzetű, mélyszegény családokba született, sok esetben ingerszegény környezetben élő gyermekek számára ugyan fontos, hogy mielőbb közösségbe kerüljenek, ideális esetben más társadalmi közegből érkező kortársakkal találkozzanak, valamint megismerkedjenek azokkal a normákkal, amelyeknek az iskola jóval rigorózusabb körülményei között is alá kell vetniük magukat.

Csakhogy a megfelelő szocializáció elsősorban a szülők támogatásán, segítésén keresztül lehetséges. A jelenlegi kormányzat szem elől téveszti, hogy a szülői ház befolyása a gyermekre erőteljesebb, mint egy intézményé. Ha a kormányt valóban az esélyegyenlőség motiválja, akkor nem állíthatja az óvodát a család helyébe, hiszen mégiscsak a család az elsődleges szocializációs közeg. Ugyanakkor a jelenlegi restriktív szegénypolitika a mélyszegénységben élő családokat sújtja, ami legalábbis megkérdőjelezi a kötelező óvodáztatás sikerét.

Az önkormányzati iskolák államosítása még nagyobb sérelmet okoz a szubszidiaritás elvének. Nyilvánvaló, hogy bizonyos feladatok ellátásához (pl. a szegregáció felszámolása, az esélyegyenlőség biztosítása, mélyszegénységtől sújtott régiók felzárkóztatása) az állam rendelkezik megfelelő eszközökkel. De a köznevelési törvény területi különbségektől függetlenül írja elő az önkormányzati iskolák állami kézbe vételét. Ráadásul mindez együtt jár az igazgatók kinevezésével. A személyzeti politikába való beavatkozás már egy erősen centralista állammodell kontúrját idézi fel, és távol áll a szubszidiaritás elvétől.

Következtetések

A keresztény szociális tanítás nem államellenes: nem az államot veti el, hanem az állam „eszköz-jellegét” hangsúlyozza. Az állam nem léphet a család és a kisebb közösségek helyére azokban a kérdésekben, amelyekben az egyén vagy a kisközösség hatékonyabban tud cselekedni. A Fidesz-KDNP más szakpolitikákhoz hasonlóan az oktatáspolitika terén is az állam szerepvállalásának újraértékelésére törekedett, de elmulasztotta az első lépést: a helyi közösségek, a családok és az önkormányzatok segítését. Mielőtt az állam átvállalná a közösségek (pl. családok, önkormányzatok) feladatait, előbb törekednie kell olyan feltételek megteremtésére, hogy a kisebb közösségek maguk láthassák el feladataikat. Úgy tűnik, hogy Magyarországon ez a lépcsőfok kimaradt.
 
 
2012.01.10.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország