A nemzetközi össztűz eredői

Cimke: Novák Zoltán,

Mára azonban ez a bizalom nemcsak hogy elillant, de a visszájára fordult. A választói oldalról közelítve nem is a párttámogatottság tendenciózus csökkenése mutat lehangoló képet (ez a ciklus közepe felé haladva a megszokott ívet követi, ráadásul a pártversenyben a Fidesz – bár csökkenő mértékben, de – továbbra is őrzi relatív előnyét), hanem sokkal inkább az, hogy a választók 84 százaléka (ami negatív rekord) úgy ítéli meg, hogy rossz irányba tart Magyarország, a kormány teljesítményét pedig egy százfokú skálán mindössze 19 pontra értékelik a szavazók (Ipsos). A piacok és a gazdasági szakértők bizalmi szintjét pedig jelzik a leminősítések, a megugró csődkockázati mutató, a forint árfolyama és az állampapírok magas kamatszintje.

 
 
 
Mindezek mellett egy meglepő erejű külső bírálatözönnel is szembe kell néznie a magyar kormánynak, mely alapvetően három irányból érkezik. Egyrészt külföldi sajtó irányából: a rendszerváltás óta egyetlen kormánynak sem volt ennyire rossz sajtója külföldön, soha nem jelent meg ennyi negatív tartamú cikk Magyarországról. A bíráló cikkek meglehetősen széles spektrumon mozognak, a megalapozott, tárgyilagos bírálatoktól egészen a tárgyi tévedésekkel megspékelt, torzító pamfletekig terjed a skála. Másrészt komoly bírálatok érték a kormányt európai és amerikai vezető politikusok részéről is, akik nem egyszer szokatlan egyértelműséggel adtak hangot nemtetszésüknek és aggodalmuknak egyes magyarországi, döntéseket és folyamatokat illetően. Harmadrészt az EU részéről fogalmazódnak meg aggályok bizonyos törvények, illetve a kormány gazdaságpolitikája kapcsán, amelyek mostanra már konkrét ellenlépésekbe torkoltak: a kötelezettségszegési eljárás megindítása, a túlzott deficit-eljárás meghosszabbítása.

Érdemes számba venni, hogy milyen tényezők játszhattak szerepet abban, hogy a kiemelkedő bizalmi tőkével induló kormányzás körül így megfagyott a levegő, és végeredményben mi válthatta ki azt a nyugati össztüzet, amivel ma szembesül az Orbán-kabinet. Bár nyilvánvalóan ez egy soktényezős folyamat eredménye, ezúttal hat olyan motívumot emelünk ki, amelynek döntő szerepe volt a kormány elszigetelődésében.

1. Rossz világgazdasági helyzetfelismerés


Az első tényező megvilágításához 2009-ig kell visszamennünk az időben, amikor Orbán Viktor a Magyar Nemzetben publikált cikkében (Jobboldali korszak Európában) első ízben fejti ki abbéli meggyőződését, hogy a világgazdaság „neoliberalizmus” által vezérelt korszaka lezárult, és az új korszakban a korábban megdönthetetlennek hitt igazodási pontok már nem érvényesek. Orbán Viktornál ez a gondolatmenet nem egy egyszeri eszmefuttatás volt, számos beszédben és nyilatkozatban visszatérő elem, és tulajdonképpen ebből a nézetből szökkent szárba az unortodox gazdaságpolitika paradigmája. Mi több, ez a meggyőződés adta a szerkezeti átalakítások koncepcióinak alaphangját is. Csakhogy – mint ahogy azt már a kormányváltás előtt is jeleztük – az Orbán Viktor által vizionált korszakváltás nem történt meg. Bár bizonyos korrekciók realizálódtak, de lényegét tekintve a világgazdasági mechanizmusok épp úgy működnek, mint a 2008-as válság előtt. Tehát a világgazdaság és az Orbán-kabinet inkompatibilitása jelentős részben abból adódik, hogy a kormány abban a szellemben kezdte meg működését, hogy a válság előtti normák felülírhatóak, és a legformabontóbb eszközök is piaci ellenreakciók nélkül alkalmazhatóak.

2. Az erőpolitika exportálása

Az Orbán-kabinet karakterisztikájának egyik markáns eleme az erőpolitikai motívum, mely mind retorikában, mind a kormányzati cselekvés szintjén megnyilvánul. A kormány küzdelemként értelmezi és mutatja be a kormányzást, melynek keretében változó ellenségképletek ellen veszi fel a harcot. A harci retorika és a finomra hangolt erőkultusz a Fidesznek sokat hozott a konyhára ellenzékben, és kormányon is egy könnyen eladható keretbe foglalta tevékenységét. Amikor az erőpolitikai retorika az európai színtérre is kikerült, először csak némi értetlenséget okozott, mára viszont konkrét ellenreakciókat váltott ki. Az európai politikusok nyilván nem vették jó néven, hogy az általuk vezetett, vagy éppen fontosnak tartott intézmények bekerültek a hazai ellenségkonstrukciók közé.

3. Felfokozott európai lélektani helyzet

Az európai vezetők hatalmas erőfeszítéseket tettek az elmúlt időszakban az eurozóna megmentése érdekében, és miközben még a görög válságot sem sikerült megnyugtatóan rendezni, újabb billegő dél-európai országok fokozzák a bizonytalanságot. Ráadásul bizonyos szakértői vélemények eleve felvetették annak kockázatát, hogy a válság elhúzódása veszélyeztetheti a demokratikus értékeket, és a radikalizmus felerősödését hozhatja. Ebben a sokrétű kockázatokkal terhelt, feszült helyzetben valaki rendszeresen Moszkvához hasonlítja Brüsszelt, virtuálisan kokikat és sallereket osztogat, és teszi ezt egy olyan ország vezetőjeként, amelyben a közjogi rendszer átalakítása során felmerül a fékek és ellensúlyok gyengítésének és a jogállami elvek megsértésének gyanúja és vádja, akkor az komoly indulathullámot von magára.

4. Gazdasági érdeksérelmek

A kormány nemcsak hogy rálépett néhány tyúkszemre, de az elmúlt másfél évben páros lábbal ugrált a tyúkszemeken. És itt nem pusztán a bankadóról, és a szektoriális különadókról van szó (bár már ezek is jelentős külföldi érdeksérelmet jelentettek); a szerkezeti átalakítások és újraszabályozás során – a kormány államfelfogásának és társadalomfilozófiájának megfelelően – az állam dominanciáját igyekezet erősíteni szinte minden szegmensben, ennek következtében  bizonyos szektorok egyszerűen eltűntek (a piac számára), más szektorokban pedig visszaszorult a piaci verseny. Nem nehéz belátni, hogy a Magyarország körül nyugaton kialakult turbulens helyzethez a befektetői érdekeltségek sérelme is hozzájárult.  

5. Nemzetközi szintű politikai hitelvesztés


A miniszterelnökről és kormányáról egy meglehetősen negatív kép alakult ki az európai közvéleményben, amit sem ő, sem a külügyi stáb nem volt képes megfelelően ellenpontozni. Nem volt képes megnyugtatóan okadatolni, hogy miért van szükség a fékek és ellensúlyok rendszerének átalakítására, a visszamenőleges hatályú törvénykezésre vagy éppen a bírói kar lefejezésére. Az olyan megnyilatkozások sem javítottak a helyzeten, amikor a miniszterelnök egy osztrák lapnak nyilatkozva, nem csinált titkot abból, hogy a gazdasági törvények terén meg akarja kötni – nem csak a következő kormány, hanem – a következő tíz kormány kezét. Az intézményi átalakítások problematikája mellett az ilyen típusú kijelentések is hozzájárultak ahhoz, hogy mára megkérdőjelezik a miniszterelnök demokratikus elkötelezettségét; ugyanis egy ilyen tartalmú gondolat már önmagában is értelmezhetetlen és elfogadhatatlan a nyugati liberális demokrácia a politikusai számára.

6. Rosszul ütemezett gazdaságpolitikai lépések


A kormány 2011 januárjától jelentős mértékű jövedelem-átcsoportosítást hajtott végre, mert fontosnak tartotta a középosztály megerősítését, amit az adópolitika eszközrendszerén keresztül kívánt megvalósítani. Az egykulcsos adónak tagadhatatlanul van versenyképességi hozadéka, de abban egyetértenek a közgazdászok, hogy dekonjunkturális időszakban rendkívül kockázatos a bevezetése. A költségvetésben támadt rést adóemeléssel és különadókkal tömték be, ami tovább csökkentette a befektetői bizalmat. Ráadásul a jövedelem-átcsoportosítástól várt fogyasztásbővülés és gazdaságélénkítő hatás is (egyelőre) elmaradt, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt. A rosszul ütemezett, és egymás hatását kioltó gazdaságpolitikai lépések miatt a kormány egy sajátos mókuskerékbe került, és végül komoly presztízsveszteség árán is az IMF-hez kellett fordulnia.

***

Külön-külön az egyes tényezők nem váltottak volna ki ilyen mérvű bírálathullámot, de együtt, egymás hatását erősítve már komoly következményekkel járnak. Tulajdonképpen a miniszterelnök gond nélkül alkalmazhatna különutas gazdaságpolitikát, harcias retorikával megspékelve, ha az eredmények őt igazolnák, és nem kellene a Valutaalaphoz fordulni.

Magyarország jövője szempontjából az a legégetőbb kérdés, hogy sikerül-e korrigálni azt a téves helyzetfelismerést, miszerint a korábbi világgazdasági normák már nem érvényesek, és ebben a provizórikus időszakban a legszokatlanabb eszközök is megengedhetőek, és ellenreakciók nélkül kivitelezhetőek. Lehet, hogy abban Orbán Viktornak igaza van, hogy a kapitalizmus szabályozóit újra kell gondolni, és valóban korszakváltásra van szükség, de ez nem megy egyik napról a másikra; azt lassan be kell látni, hogy a globális kapitalizmust nem lehet Budapestről újrahangolni.
 
 
2010.01.18.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország