Melyik demokrácia?


Értelmezési nehézségek

Idehaza – különösen a balliberális sajtóban – a demokráciának egyetlen lehetséges értelmezése létezik: a liberális demokrácia, amelyben a képviseleti rendszer, illetve a nem többségi elven működő intézmények korlátozzák a kormány egyeduralmát. Minden, ezen kívüli törekvés negatívan értékelendő, így lett a „populista” jelző is az „antidemokratikus”, „demagóg” fogalmak megfelelőjévé, illetve a gúny tárgyává a népre, vagy a „zemberekre” való hivatkozás. Ebben a megközelítésben a választópolgároknak csak egy rendkívül szabályozott versenyben lehetséges kinyilvánítani az akaratukat, így megvédve tulajdonképpen a demokratikus intézményrendszert az antidemokratikus választóktól. A populáris politika azonban korántsem csak ezt jelenti. A 20. századi tömegmédia jócskán átformálta a közvetlen demokráciáról alkotott elképzeléseket, azonban az tagadhatatlan, hogy akár a népszavazásoknak, akár más alulról jövő kezdeményezéseknek kell, hogy helye legyen a politikában. Különösen igaz ez az internet korára, ahol a virtuális valóságban percek alatt útjára indulhatnak politikai célzatú mozgalmak, illetve korábbinál elképzelhetetlenül szélesebb embertömeg kapott lehetőséget arra, hogy vitatkozzon, szervezkedjen, kinyilvánítsa véleményét. A demokrácia populáris felfogása és az intézményellenesség köszöni szépen, jól van és virágzik máshol is, tehát egyáltalán nem csupán egy eszköz a hataloméhes diktátorok kezében céljaik eléréséhez.
A populáris baloldal hiánya

A legtöbb nyugati ország politikatörténetében egyaránt találhatunk példát jobb- és baloldalról is populista és képviseleti demokráciát célzó pártokra. Sőt, nagyon gyakran előfordul, hogy ellenzékben populista elveket valló pártok kormányra kerülve stratégiát váltanak és a képviseleti rendszert részesítik előnyben. Idehaza azonban viszonylagos állandósággal a jobboldal képviseli a közvetlen, míg a baloldal a képviseleti demokráciát. Néhány kivételtől eltekintve a balliberális oldal képtelen volt komoly tömegeket az utcára vinni, sőt hosszú évekig valósággal démonizálta az „utcai politizálást”, mondván annak kizárólag a parlamentben van helye. Ebben a narratívában központi helyet foglal el a 89-es Alkotmány, mint a demokratikus hatalomgyakorlás legfőbb intézményi biztosítéka. A balliberális oldal részben a Kádár-rendszer öröksége, részben saját „szakértői” imidzse miatt elzárkózott a populista megoldásoktól és egyfajta felvilágosult abszolutista attítűdöt vett fel. A jobboldal a kilencvenes évek második felétől Orbán Viktor személyében ezzel szemben egy olyan személyiséget talált, akinek habitusához sokkal inkább a népvezér szerepe felelt meg, semmint a technokrata hivatalnoké. Közel egy évtized kellett ahhoz, hogy a baloldal is képes legyen Gyurcsány személyében megtalálni a saját vezérét, aki képes üzeneteivel a választópolgárok tömegeit az utcákra szólítani. Bukásával – illetve Bajnai szerepvállalásával – azonban újból visszaállt a korábbi rend és egy új erőkre, új nemzedék, új eszközeire volt szükség, hogy ismét képesek legyenek tízezreket mozgósítani. A dolog iróniája, hogy – mivel más eszközük már nem maradt – a kormányellenes tüntetések a közvetlen demokrácia eszközeivel kívánják a populista kormány által fenyegetett képviseleti intézményeket megvédeni.

Jólét és demokrácia kérdései

A társadalomtudomány klasszikus elméletei szerint a piacgazdaság és a liberális demokrácia kéz a kézben járnak, hiszen a szabadpiac ösztönzi a versenyt, amely jóléthez vezet legitimálva ezzel a fennálló rend intézményrendszerét. A rendszerváltás után azonban a magyar társadalom többségét felkészületlenül érték a szabadpiac hatásai, másrészt azt kellett tapasztalnia, hogy többségében azok jártak jól, akik a verseny helyett „kerülőutakon” próbáltak meg önmaguknak előnyt szerezni. Számos jel világosan mutatta, hogy a liberális intézményrendszert ugyan adaptáltuk, annak kereteit azonban nem sikerült valódi értékekkel megtölteni. Az elszegényedés, munkanélküliség, a megoldatlan roma-kérdés illetve számos más társadalmi nyavalya végül az intézményrendszerbe vetett bizalom drasztikus csökkenéséhez vezetett. A képviseleti demokráciában való hit megrendülése és az intézmények kiüresedése tehát korántsem Orbán Viktor vélt vagy valós autokratikus hatalomgyakorlásának, sokkal inkább a teljes magyar politikai elit gyenge teljesítményének köszönhető. Az EU-s csatlakozás szintén nem hozta meg a tartós gyarapodás élményét milliók számára. Így a 89-es alkotmányosság sokak szemében – különösen a jobboldalon – üres jogszabályhalmazzá, az Unió pedig valódi legitimáció nélküli technokrata hatalmi központtá vált, így összekapcsolva a piacgazdasággal való elégedetlenséget a nemzeti függetlenséggel. Ez a jólét nélküli kapitalizmus és európai életminőség nélküli európaiság életképtelen közegnek bizonyult a képviseleti demokrácia számára.

A válság hatása

A 2008-tól kezdődő gazdasági válság ráadásul világszerte aláásta szabadpiac hatékonyságába és a liberális demokrácia intézményeibe vetett hitet. Hiszen a szabályozatlan piac és a nyakló nélküli hitelezés miatt kirobbant pénzügyi krízis következménye tulajdonképpen a válság, amelyet a liberális demokrácia eszközeivel úgy tűnik kevéssé hatékonyan lehetett kezelni a feltörekvő országok (elsősorban Kína, Brazília, India) illiberális megoldásaival szemben. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati világ demokratikus ellenőrzésen kívüli intézményeinek (elsősorban az óriásvállalatok, pénzügyi szervezetek, hitelminősítők) mérhetetlen befolyását nem sikerült korlátozni a jelenlegi feltételekkel. Felvetődik tehát a kérdés, hogy Európában a szupranacionális szerveződés szorosabbá vonása, vagyis egy összeurópai szabályozott intézményrendszer, vagy épp ellenkezőleg a populáris mozgalmakra támaszkodó nemzetállami szuverenitás megerősödése jelentheti a védelmet a válság, illetve az ellensúlyt multinacionális szervezetekkel szemben. A múlt szerdai európai parlamenti vita világosan megmutatta mennyire nem értik a nyugat-európai képviselők, hogy a kontinens másik felén a képviseleti demokrácia, a piacgazdaság és a jólét között milyen ellentétek feszülnek. Orbán dilemmája sem kisebb ennél, amikor közvetlen demokráciára, az emberek akaratára alapozott modelljét a szabályozott hatalomgyakorlásra építő EU-val és a pénzügyi világot képviselő IMF-fel szeretné összeegyeztetni.

A januári tiltakozások hozadéka, hogy megmutatták: két teljesen ellentétes nézőpontból is lehet a demokráciáért tüntetni, mindkettőnek megvan a létjogosultsága, ugyanakkor a veszélyei is. A közvetlen és a képviseleti demokrácia idehaza – mint láttuk – valósággal hozzátapadt a két politikai oldalhoz, amelynek megosztottságát január 1-től, már alkotmányosan is szentesítették.  A helyzet feloldását alighanem a kormány gazdaságpolitikája táján kell keresnünk. Amennyiben a Matolcsy-féle stratégiát sikerül összeegyeztetni az IMF-fel és eredményeket felmutatni, úgy a csökkenhet a feszültség mindkét oldalon. A közvetlen demokrácia függetlenségpárti hívei elfogadnák, hogy nem feltétlenül ördögtől való a nyugati intézményekkel való megegyezés, másfelől az intézménypárti 89-esek kedélyei is megnyugodhatnak, hogy a kormány képes bizonyos feltételekkel az engedményekre. Ez persze csak ideiglenes tűzszünet lehet, tartós kompromisszumokra egyelőre vajmi kevés esély mutatkozik.
 
 
 
2012.01.24.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország