Orbán és Európa


Orbán Viktor nem kívánta részletezni kijelentését, amelyik számos értelmezésnek, sőt akár félreértelmezésnek is táptalaja lehet. Ezt szélesebb kontextusba kell helyezni, azaz aktuálpolitikai, történeti és nemzetközi síkon is vizsgálni érdemes, különben csak azt a közhelyet kellene megállapítanunk, hogy Orbán és/vagy a beszédírói ismét képesek voltak olyan jól hangzó mondatot elhelyezni a több, mint háromnegyedórás beszédben, amelyik megmarad még egy jó ideig a közvélemény emlékezetében.

Ami a mondat mögött rejtőzik

Ami az aktuálpolitikai részt illeti: az Orbán-kormány nem csak a belpolitikában vállalta a nyílt konfliktusokat, hanem az Európai Unióval való kapcsolatrendszerben is. Paradox módon ez az attitűd már attól az első Orbán-kormánytól sem állt távol, amelyik pedig országát még nem is tudhatta az EU-ban, hanem, elődei politikáját ezen a téren követve, ő maga is szorgalmazta Magyarország felvételét. A második Orbán-kormány az euróválság tombolása közepette volt kénytelen végezni a működését, az EU szerveivel, különösen az amúgy is nagy nyomás alatt álló Európai Bizottsággal való konfliktusok kiéleződtek. Hogy mi történt az EU politikusai és a magyar kormánytényezők közötti zárt tárgyalásokon, nem tudjuk, de aligha tévedünk nagyot, ha megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy igen kemény küzdelmek zajlottak le a tárgyalások folyamán.

A magyar kormánynak címzett bírálatok, és a fontos ügyekben elindított kötelezettségszegési eljárások, a folyamatos nyomásgyakorlás aligha keltette azt az érzetet a magyar kormány tagjaiban, hogy az EU vezető politikusai a segítségükre vannak. Meglehet, a helyzet rosszabb lett: egyre inkább ellenfelet kezdtek látni az EU fellépésében, legalábbis erre utal, hogy jobboldali magyar politikusok és értelmiségiek egyre gyakrabban panaszkodtak (nem mellesleg: ismét) az európai körök „kettős mércéjéről”, és „megalapozatlan bírálatairól”. Orbán az „európai okoskodó aggodalmaskodással” is szembeszállt az országértékelőben, és bár nem említett névvel egyetlen uniós politikust sem, ez sem arra utalt, hogy a kormányfő az ország számára hasznosnak ítéli a kormányzását ért külföldi bírálatokat.

Az EU-val való konfliktussorozatot, ellentétben az alkalmazkodóbb magatartást kívánatosnak tartó magyar baloldali kormányok felfogásával, már másfél évtizede a politika természetes elemének tartja a Fidesz, és Orbán Viktor. Olyan folyamatnak, amelynek során a magyar érdekeket a lehető legmesszebbmenőkig érvényesíteni kell. Már a Fidesz (méltatlanul feledésbe merült) 1996-os vitairata is határozottan elvetette a „jó fiúként” való viselkedést, amikor kijelentette: „Továbbra is minden tőlünk telhetőt el kell követni, hogy Magyarország részt vegyen az Európai Unió legközelebbi bővítési hullámában. Ám ennek bizonytalan feltételei és ködbe vesző időpontja miatt gazdasági, és nemzeti érdekeink határozottabb védelmére van szükség. Bárminemű engedményt csak megfelelő ellentételezéssel szabad tenni”(118.- 119. oldal). 2010-es országértékelő beszédében, immár az Unió tagjaként, de még ellenzéki politikusként így fogalmazta meg a számára nemkívánatos magatartást: „A magyar elit rendszeresen az alkalmazkodás mítoszára és kivitelezésére építi hatalmát és személyes jólétét. Régi történet ez. Ők tudják, mit kíván a tőke, mit kíván a hatalom: Bécs, Moszkva, Brüsszel, Washington. Ők győznek meg bennünket arról, hogy a külső kívánságok és elvárások nemcsak jogosak, hanem teljesítésük valójában hazánk és társadalmunk érdekét szolgálja. Ahogy valaki találóan írta: alkalmazkodjunk, mert semmink sincs, hogy aztán tényleg semmink se legyen. Ráadásul a szüntelen alkalmazkodás a jellemtelenség melegágya is lehet.”

Az „Európa (…) nagy célokra inspirál, és megakadályozza, hogy elérjük azokat” kitétel azonban nem csak a magyar-EU küzdelemre utalást tartalmazza, hanem azt a ki nem mondott állítást is, hogy az Európai Unió saját célkitűzéseit sem tudja hatékonyan megvalósítani, illetve nem képes versenyképesen válaszolni a világpolitikai kihívásokra. Ha Orbán korábbi beszédeibe beleolvasunk, azt látjuk, hogy a mostani Európát lefestő hasonlata igen plasztikus, de nem tartalmaz igazi újdonságot. A politikus már 2008. november 21-én, Professzorok Batthyány Köre  közgyűlésén elmondott (és azóta szintúgy méltatlanul elfeledett) beszédében is kételyét fejezte ki, hogy Európa az Oroszország és Ázsia megerősödését magával hozó világgazdasági átrendeződésben kellőképpen hatékonyan reagál-e. „Ugye, a globalizáció iránya, ha a tőke, a javak és a profit áramlása szempontjából vesszük figyelembe, egy határozott kelet–nyugati iránnyal rendelkezett. Tehát általában a nyugati világban gyökerező nagy vállalatok, az azoknak működési terepet adó nemzetgazdaságok erősödését hozta magával. De néhány év óta nyilvánvalóvá vált, hogy ez a folyamat megfordult, és ma a globalizációnak a haszonélvezői, leginkább a globalizáció révén megerősödni képes országok már nem Nyugat-Európában és nem Észak-Amerikában vannak, hanem Ázsiában”. Vagyis Orbán a „keleti szél” fuvallatát nem a 2010-es sanghaji miniszterelnöki látogatásán fedezte fel először, hanem jóval korábban levont ebből fontos következtetéseket.

Az igazi tartalom

Különös farkasvakságra vall, hogy baloldali-liberális véleményvezérek és politikusok még annak a feltevését is elképesztőnek tartották, hogy időnként komolyan elgondolkodjunk azon, hogy az adott pillanatban tényleg a fősodratú európai út szolgálja-e Magyarországnak a centrumhoz való felzárkózását. Pedig a magyar politikának több évszázad óta kérdése az, hogy a Nyugattól való lemaradását miképpen tudja behozni, és erre milyen út a legüdvözítőbb. A jelenhez visszatérve: a Fidesznek abban igaza van, hogy az 1989-90-et követő húsz év társadalompolitikai eredményei, különösen 2002-től kezdve, szerények, és joggal felvethető, hogy a nyugat-európai modell (pontosabban modellek) hazai földre alkalmazása jól sikerült-e.

Csakhogy néha az embernek van egy olyan érzése, hogy a Fidesznek nem pusztán a nyugat-európai gazdasági-politikai rend itthoni adaptálásval, hanem magával az ottani modellekkel, azaz „Európával” van baja. Európának az alkohollal való párhuzamba állítása mindenesetre tág teret enged az ilyesfajta feltételezéseknek, ráadásul bombasztikus jellege miatt akadályozza az értelmes vita kialakulását. Éppen tőlünk nyugatabbra se szeri, se száma nincs a Nyugat, illetve Európa hanyatlásáról szóló írásoknak, illetve erőteljes bírálatoknak. Éppen a magyar kormánnyal nemrég vitába keveredett Francis Fukuyama politikatudós nyilatkozott kritikusan a der Spiegel 2012. január 30-i számában az európai demokráciákról, kárhoztatva, hogy az elitek felülkerekednek a népfelség elvén. Önmagában nem „mucsai” tehát a nyugati demokráciák bírálata. Ettől függetlenül Orbán megtehette volna, hogy ennek ellenére határozottan mellettük foglal állást. Fukuyama a már idézett interjúban megtette: „A nyugati demokrácia – minden gyengesége ellenére – az egyetlen globális sikeres modell” (88.oldal). Orbán hatalomgyakorlása viszont nem azt mutatja, hogy hinne a liberális demokrácia az intézmények egymást is ellensúlyozó, a kormány hatalmát korlátozó működési elvében. Nem ördögtől való más demokráciamodellekben keresni akár európai szintéren a politikai rendszer jobb működését, de ez a kérdés meghaladja a mostani elemzés kereteit (lásd az MPK egy korábbi írását). Mindenesetre akkor a Fidesznek, és a mögötte álló szellemi műhelyeknek nyíltan elő kellene állni azzal, hogy erről, és nem az alkoholos befolyásoltságról szól a történet. És viták sorát kell lefolytatni, ki mit is ért valójában a mostani Európán.


2012.01.08.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország