A Nyugat új viszonya önmagához


Ha van szemünk és fülünk az értésre, akkor látnunk és hallanunk lehet, hogy ennek a vitának a gyökere egy semmiképpen sem „magyar ügy”. A középpontban álló kérdés ugyanis (aminek minden más jócskán alárendelt) Nyugat-Európa (az Európai Unió) új viszonya saját magához. Ez a viszony bő 20 évvel ezelőtt nagyon más alapokon állt, mint ma. Akkoriban az egységesülésének kezdeti fokán álló nyugat-európai demokráciáknak meglehetősen egyszerű önképük volt. A nyugati országok és politikusaik, mint győztesekre tekintettek saját magukra; identitásuk lényegét az adta, hogy legyűrték a szovjet rendszerű diktatúrákat. A diktatúrák eltűnése okozta felszabadító élmény ugyanakkor egy merőben egyoldalú és „megengedő” szemléletet honosított meg az immáron vetélytárs nélkül maradó nyugatiakban: a győztesek „elvárásai” arra szorítkoztak, hogy az új demokráciák átvegyék és bevezessék a régiek formai kellékeit, átessenek az intézményesedésnek egy szűk, bár a jogállamiságot illetően akár teljesnek is tekinthető fázisán. Viszont a „felszabadító” országokat nem különösebben érdekelte, mi van az újonnan létrehozott demokratikus formákon túl. Kevéssé volt vizsgálat tárgya, hogy – egy példát említve - vajon az 1945 utáni nyugati jóléti államokhoz hasonló fejlődési fázis híján az új demokratikus államok vajon teljesítőképesek lesznek-e. Kelet-Közép-Európában szabad választások voltak, mindenütt felálltak a többpárti parlamentek, megszerveződött a szabad sajtó és média, ahol létrehozták, az Alkotmánybíróság megkezdte működését és a gazdasági-piaci verseny is intézményes támasztékokat kapott.

Ettől azonban ezek a demokráciák még nem lettek elégedettek.

Az életvilág szintjén, az életminőségben az új demokráciák messze a nyugati országok mögött voltak és vannak ma is. Csakhogy még ez korábban kevéssé érdekelte a fejlett európai országok közösségét, addig ma már ez is fokozott érdeklődés tárgya. Sokaknak érthetetlen, miért foglalkozik például az Európai Unió a hazai kisebbségek (például a romák) életesélyeinek kérdéseivel, holott ha a nyugati önszemlélet változása felől közelítjük meg, akkor ez nagyon is érthető. Az egyes társadalmi csoportok életminőségének kérdése vaskosan a demokrácia tartalmi kérdése. Ha egy országban nagy létszámú társadalmi csoportok rosszul (sőt egyre rosszabbul) élnek, az a demokrácia tartalmi hiányosságaiból fakad, függetlenül attól, hogy a formai kellékek rendelkezésre állnak-e. Így hát látnunk kell: az Európai Unió egyre erőteljesebben kéri számon a demokrácia tartalmi elemeinek teljesítését, s egyre kevéssé éri be a formaiakkal.

Ez kardinális változás.

Európának ezt az egyre határozottabb kontúrú önképét, (azt tehát, hogy sem önmagát, még kevésbé a hozzá időközben csatlakozó országokat nem formai szempontokon keresztül méri) a magyar kormány nem érti. Valljuk be: nem is olyan könnyű ezt érteni, ugyanis Európát erre a saját magával szembeni szemléleti rendszerváltására nem egy evolutív folyamat, hanem a 2008-as globális válság kényszere tanította/tanítja meg.  

Nem lennénk pontosak azonban, ha e mögött az új európai önszemlélet mögött pusztán a gazdasági válság kényszerét látnánk. Van itt még egy politikai tapasztalat is. Ez pedig a mi régiónkét követő demokratizálódási hullámból származik. Gondoljunk csak Dél-Afrikára vagy tágabban Afrikára, ahol az elmúlt két évtizedben számos rendkívül komoly rendszerváltozás történt, ám ahol még a mi térségünkhöz képest is jóval nagyobb a különbség a demokrácia formai elemeinek megléte és tartalmi ismérveinek hiánya között. Húsbavágó tapasztalat, hogy ezek a legújabb demokráciák megfelelnek-e a demokrácia minimális követelményeinek, s leíró értelemben alkalmazható-e rájuk azon kategóriák széles köre (deficites, defektes, hibrid stb.), amelyet a tudósok főképpen a 80-es évek vége körül demokratizálódó országokra találtak ki. Már ott is észlelték a hiányosságokat, de az afrikai térség messze túltesz demokrácia-deficitben a mi térségünkön. A Nyugat pedig egyre érzékenyebb új definíciókra és egyre elégedetlenebb saját korábbi önmagával szemben.
 
A túlságosan minimalista és semmitmondó nyugat-európai demokrácia-felfogás önkritikájának korát éljük. Ennek folyományaképpen kezd az EU a demokrácia tartalmi (szubsztantív) elemeire koncentrálni. S emiatt kerül például az Orbán-kormány ütközési zónába. A magyar kormány mostani érvelése (semmi jogelleneset nem tesz) egy korábbi nyugati önfelfogás felől biztosan megfelelő lenne, de – mint láttuk – ez az önkép minimum változóban van. „A hatályos törvények betartása” (amire a magyar kormány európai színtéren visszatérően hivatkozik) egyszerűen nem minősül tartalmi kérdésnek. Öncsalás a kormány részéről, ha úgy érvel: az EU már a tyúkketrecek méretarányos kiképzésébe is bele kíván szólni. Nos, nem abba akar beleszólni. Hanem demonstrálni akar. Az általa önmagán végrehajtott szemléletváltozást kívánja érvényesíteni – nem mellesleg az EU manapság legharciasabb tagországán.

Kétség sem férhet hozzá: Magyarországon sok minden demonstrálható. S pont a kormány harcias és konfliktuskereső magatartása miatt. Egy ilyen felfogású kormányzással szemben a EU demonstratíve a következőt kérdezi: „Harciasok vagytok? Nos, jó. De mi van nálatok a demokrácia minőségével és tartalmi elemeivel? Azok rendben vannak?”  

A választ a mai Magyarországon ki-ki pártállása szerint adja meg. A kormányoldalon az újragyarmatosítástól rettegnek, az ellenzéki térfélen pedig az EU-t tekintik (a hazai ellenzék potenciájának híján) az Orbán-kormány egyetlen de facto ellenerejének. Ez persze mind logikus, de a lényeg mégsem ez. Hanem az, hogy ismételt átalakuláson megy keresztül a korábban felülírt nyugati-keleti kapcsolatrendszer. Nem a jellege (az változatlan), hanem a tartalma. Míg 1989-90-ben a nyugatossághoz elég volt a demokrácia formai követelményeinek teljesítése, ma ez messze ne elég. Ezzel persze fel adva a lecke, nem csak az Orbán-kormánynak, de leendő utódjának, sőt az egész magyar társadalomnak is.
   

2012.02.14.



Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország