Technokrácia és/vagy demokrácia?


Az itáliai lovagkor vége

Sokan Rómára vetik a tekintetüket. Mindenki azt hitte, hogy Silvio Berlusconi kirobbanthatatlan a hatalomból. Sem a korrupciós ügyek, sem a maffiakapcsolat, sem az euroszkeptikus, bevándorlás-ellenes Északi Liga kormányba emelése, sem a szexuális kicsapongások nem ártottak a „Lovag” belső népszerűségének, sőt úgy tűnt, hogy az még növekedett is. A csapás onnan jött, ahonnan azt senki nem várta: a gazdaságból. Berlusconi – aki sokáig éppen a politikán felül álló üzletember imázsával nyűgözte le választóit – képtelennek bizonyult a gazdasági válsághelyzet megfékezésére.

Sokan mondhatják: lám, a „populizmus” (Berlusconi) vereséget szenvedett a „technokráciától”! Egy demokratát azonban nem nyugtathat meg az a tény, hogy egy választott, legitim kormányfő nem választáson, hanem az Európai Unió és az IMF nyomásgyakorlása következtében veszíti el a hatalmát. Természetesen a Berlusconira nehezedő nyomásnak volt egy fontos oka. Az 57 milliós Olaszország bedőlése súlyosabb probléma elé állította volna az EU-t, mint a görög válság, így Brüsszel számára megérte „feláldozni” Berlusconit, akinek bukását kizárólag a gazdaság válsághelyzet idézte elő.

Csábító lenne a hasonlat, hogy ha Olaszországot egy szakértőkből álló kormány menti meg az államcsőd fenyegetésétől, akkor esetleg Magyarországon is van opciója egy szakértői kormány felállásának. Ámde vigyázzunk az ilyen hasonlatokkal! Egyrészt Olaszország még nem menekült meg, technokrata kormány ide vagy oda. Másrészt a szakértői kormányok nem közvetlen választás révén szokták elnyerni a hatalmukat, így legitimitásuk mindig erősen megkérdőjelezhető. Igaz, a parlament bizalmat szavazott Mario Montinak és kormányának (tehetett volna mást?), de a társadalmi elfogadottságot ez még nem garantálja.
 
Társadalmi bizalom hiányában pedig nehéz egy mindenkori kormány helyzete, márpedig éppen válsághelyzetben van szükség arra, hogy a kabinet a társadalom minél szélesebb rétegének a felhatalmazásával rendelkezzen. Ebből a szempontból az előre hozott választások megtartása a legtisztább megoldás abban az esetben, ha kiderül: a kormány már nem képes lavírozni a gazdasági és társadalmi problémák közepette, és egy szigorú válságkezelő programra van szükség (ennek persze megvan az a nehezen kiküszöbölhető hátránya, hogy, bár a legdemokratikusabb megoldás, sok idő megy kárba). Az így megválasztott parlament aztán dönthet úgy, hogy egy gazdasági vagy pénzügyi szakértőt választ kormányfőnek. De a lényeg az, hogy mindezt széleskörű felhatalmazással teszi, és ezzel elejét veszi a rossz érzés kialakulásának, hogy a kormány külső szervezetek táncrendjét követi, és kifogja a szelet az EU- és globalizáció-ellenesek vitorlájából.

Az olaszok úgy érzik, hogy velük fizettetik meg a válságot. Ráadásul egy olyan kormány teszi ezt, amelynek miniszterelnökében Brüsszel „ejtőernyősét” látják, a nacionalistábbak egyenesen annak helytartóját. És mindezt egy olyan országban, amelyik büszke történelmi múltjára, és amelyikben a „kiskapuk” keresésének, a szűk lokális közösségek túlélési mechanizmusainak nagy hagyománya van. Ne legyen kétségünk, hogy kínkeserves menet lesz a római kormány válságkezelése.

A szakértői kormányzás kockázatai

A tanulság Magyarországra nézve az, hogy nem szabad hiú reményeket táplálni a szakértői kormányzás iránt, bármilyen csábító is az. Olykor szükség van szakértői (technokrata) kormányokra – mint 2009-2010-ben a Bajnai-kormányra –, de ezeknek csakis kivételes helyzetekben van létjogosultságuk, és csakis addig, amíg a válság fenyegetése el nem múlik. A szakértőiség mitizálása, szembeállítása a profi politikussal, kvázi a szakértőiség felsőbbségének a deklarálása ugyanis alapvetően ellentétben áll a politika világának a szabályszerűségeivel. Tudomásul kell venni, hogy a politika irányzatok, eszmék, elvek és személyek versenyéből áll. A pártok és személyek küzdelme nem természetellenes, hanem a politika lényegéből következik. A szakértői attitűd fontos válsághelyzetben, de a politikában hosszú távon nem lehet megélni belőle.

Ennél súlyosabb problémaként jelentkezik a legitimitás kérdése. Ha elfogadjuk a képviseleti demokrácia normáit és szabályait, és megegyezünk abban, hogy a legitimitás forrása a politikai közösség (a „nép”), akkor a nem választással megerősített szakértői kormányt úgy kell tekintenünk, mint egy „kiskaput”, amelyen keresztül a technokrata szellemiség az állam meghódítására tör.

További problémát vet fel, hogy a közgazdászok, pénzügyi szakemberek és menedzserek érvelési stílusa idegen az állampolgárok többsége számára. A gazdasági-pénzügyi összefüggések átláthatatlansága frusztrációt okoz, amelynek enyhítésére egy jó politikusnak törekednie kell. Ha egy kormányfő jó gazdasági szakember, de rossz szónok, az árt a kormány intézkedései elfogadottságának. Egy kormányfőnek nem feladata, hogy jó közgazdász legyen, ahogyan az egészségügyi miniszternek sem kell jó orvosnak, az oktatásügyi miniszternek tanárnak, vagy a földművelésügyi miniszternek parasztnak lennie.

Ellenben a kormányfő feladata, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek a szakértelme nélkülözhetetlen a döntések hátterének kidolgozásához, és nem árt, ha eligazodik a különböző opciók között. De a kormányfői döntés mindig politikai döntés, és ezért a kormányfő politikai felelősséget visel. Kérdés, hogy egy magát szakértőnek nevező, saját szakértői mivoltára büszke kormányfő képes-e vállalni ugyanezt a felelősséget? Más dolog felelősséget viselni egy cégért, egy bankért, mint egy egész politikai közösségért, amelyben számos érzékeny struktúra működik egymás mellett (fölött, alatt, keresztbe-kasul), és a legkisebb, mégoly racionális vagy szükséges beavatkozás is károkat okozhat.

Ész és érzelem

Újabb problémát vet fel a szakértői kormány úgynevezett „értékmentessége”, „ideológiamentessége”. A politikai filozófia érdeklődési körébe tartozó kérdés, hogy a politikát lehet-e/szabad-e/érdemes-e egyáltalán értékek, ideológiák nélkül űzni. Emellett sokak számára a szakértői kormányzás maga is egy kvázi ideológia győzelmét jelenti: a „neoliberális” ideológiáét, amelyet ellenfelei a társadalom teljes piacosításával vádolnak. A „neoliberalizmus” sokak számára világszerte nemcsak egy gazdasági elméletként, hanem egy kidolgozott ideológiaként jelentkezik: könnyen megfogható, könnyen diabolizálható jelenség. Innen csak egy lépés a legvadabb összeesküvés-elméletek kreálása, a Világbank, az IMF, a G8, a Bilderberg-csoport vagy éppen a New York-Tel Aviv tengely főszereplésével. Az állampolgárok nem hisznek abban, hogy az életükben jelentős változást, megszorítást hozó döntések mögött nem áll valamilyen ideológiát valló érdekcsoport. Egy szakértői kormányzás mindig forrása a szélsőséges, vad elméleteknek, főleg ha a kormányfő nélkülözi a populáris beszédmódot, érvelési stílust, amellyel az emberek szívére hathat, érzelmeket, szimpátiát válthat ki belőlük.

A dilemma visszavezethető a felvilágosodásig: az „ész”, a „ráció” élvezzen-e primátust (Voltaire) vagy az „érzelem”, az „emóció” (Rousseau)? A modern demokrácia tapasztalata, hogy pusztán az észre nem lehet politikai közösséget alapozni. A pénzügyi-gazdasági döntések meghozatala nem váltja ki az állampolgárok lelkesedését.

Az ellenállás

Athén esetében jól látható, hogy a szakértői kormány nem rendelkezik nagyobb tekintéllyel, mint egy olyan választott kormány, amelyik vegytisztán a pártlogikát képviseli. Görögországban nem csitulnak a sztrájkok, a szakszervezetek nem kérnek a megszorításokból. Ha Magyarországon színre lépne egy szakértői kormány – álljon mögötte bármilyen összetételű koalíció – ugyanezzel kellene szembenéznie. A szakértőiségnek is vannak korlátai.



2012.02.21.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország