A kormányzás minősége


Már ebből is jól látszik, hogy ebben az írásban nem az a cél, hogy a „rossz kormányzás” aktuálpolitikai vetületeit (esetünkben az Orbán-kormány tevékenységét) unalomig ismert módon lehúzzuk, és (egy kis kép- és logikai zavarral) ismételten elmondjuk, hogy azért nincs „jó kormányzás”, mert „rossz kormányzás” van. Ilyen típusú elemzésekből tengernyi van, és nem gondoljuk, hogy ezek számát nekünk is szaporítanunk kellene.

A „szenvedély-monitoringig” és azon túl


Valami másra volna tehát szükség, ha először is szeretnénk megérteni azt a kapcsolatot, amely a kormányzás minősége és a kormányzásra ható tényezők között fennáll. Állításunk az, hogy a kormányzás minőségét először is meghatározza, hogy kik és milyen módon tartják azt kontroll alatt. Két ilyen „kontroll-tényezőt” könnyen azonosíthatunk. Az első maguk a választók, akik választásról választásra kifejezhetik véleményüket a kormányok teljesítményéről. A második – s ennek most különösen éles aktualitása van – a nemzetközi környezet, amely egyre erőteljesebben véleményt nyilvánít egy adott nemzeti kormány működéséről. De egyik sem tud közvetlenül hatni a kormányzás minőségére, mert ezek a hatások hektikusak. A kormányzás minőségének javulásához más kell. Olyan folyamatos monitorozás, amely szakszerű szempontok alapján állít ki bizonyítványt a kormányzati teljesítményről.

 Ez nem lehetetlen kívánalom, hiszen például a gazdasági életben évtizedek óta megszokottnak tekinthetjük a gazdaságpolitikát monitorozó hitelminősítő intézeteket. Tegyük most félre a velük szemben újabban felhalmozódó nagyfokú ellenérzéseket, s fogadjuk el, hogy annakidején azért jöttek létre, mert a gazdasági teljesítmények mérésére ki kellett találni valamilyen mérőrendszert, s ennek ezek az intézetek eleget tettek. 1945 után ezen intézmények példáját követve azután számos, a politikát és a társadalmat monitorozó intézmény is létrejött a jogelvek betartását, a szabadság mértékét, az intézmények erősségét, a társadalmi bizalmat és még ezernyi más dolgot vizsgálva. Amiből persze nem az következik, hogy Nyugat-Európában a kormányok ezen intézmények hatására váltak volna „jobbá”, de az igen, hogy ezen monitoring-intézmények tevékenysége növelte a kormányok tanulóképességét és megtanította őket arra, hogy a laikus állampolgári kontrollon túl másfajta kontrolloknak is meg kell felelniük.  

Ilyen kormányzati teljesítményt monitorozó szervezetek a rendszerváltás után Magyarországon nem jöttek létre, ebből adódóan a kormányzás minőségének értelmezése most sem nyugszik szakszerű kritériumokon. A tükör hiánya tehát a kormányzatok megítélésének nagyfokú homályosságát, bizonytalanságát eredményezi, s ahelyett, hogy ez sokakat arra ösztökélne, hogy ezen változtassanak, ellenkezőleg: a táborok ezen a területen is létrehozták a maguk külön „szenvedély-monitoring” rendszerét. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az Orbán-kormány és hívei meg vannak győződve, hogy kormányzásuk a/ követi a jogállami elveket; b/ követi az európai trendeket; c/ lényegesen jobb színvonalú, mint elődeiké. Míg a mostani ellenzék az a-b-c pontok tekintetében egybehangzóan homlokegyenest az ellenkezőt gondolja. S mindkét fél mondhatja a magáét, nem lévén kritérium a kormányzati teljesítmény szakszerű értékelésére. Ami elsősorban azért gond, mert a politikai osztály arra szocializálódik, hogy csak a saját tükrén keresztül nézzen rá saját magára és ellenfelére. S ebben a tükörben az ellenfél – mi más – csak rút és ormótlan lehet.

Public vagy digital?

A kormányzati teljesítmény mérésére alkalmas intézményrendszer hiányához hasonló probléma a kormányzásra vonatkozó nyugat-európai trendek ismeretének hiánya. Röviden szólva: nem tudjuk, mi és miért zajlik a világban. Mondhatjuk persze, hogy mit kell itt beszélni Nyugat-Európáról, hiszen az Orbán-kormánynak semmi köze ehhez, csakhogy ezzel nem az igazságnak megfelelően foglalunk állást. A mai kormánnyal – sokakkal ellentétben gondoljuk így – nem az a gond, hogy ab ovo „Nyugat-ellenes” (horribile dictu: autokratikus), hanem az, hogy egy Nyugat-Európában is nyitottan felmerülő kérdésre (például milyen legyen a mai kornak megfelelő kormányzati modell) nem feltétlen ad Nyugat-konform választ. Ezzel nem kevesebbet állítunk, mint hogy Orbánék kormányzása (persze ezt sokszor kifejtettük már) szinkronban van a nyugat-európai trendekkel, sőt azok változását is érzékeli. De menjünk sorjában.

Kezdjük azzal, hogy a kormányzásról szóló elméletek összeszedése szempontjából kulcsfontosságúnak számít Sárközy Tamás minap megjelent grandiózus munkája: Magyarország kormányzása 1978-2012. A szoft diktatúra kormányzásától az újkapitalista konfliktusos demokrácia kormányzásán át a fülkeforradalom vezérdemokráciájának kormányzásáig. A könyv szerzője az elmúlt több mint húsz évben számtalanszor és nagyon következetesen beszélt egy átfogó kormányzati reform szükségességéről, amely (röviden és felszínesen persze) a kormányok autonómiájának növekedését foglalná magában az őket béklyóban tartó nem kormányzati szervezetekkel és szereplőkkel szemben. Sárközy már 1993-ban komplett kormányzáselméleti és –technikai reformprogramot írt a Fidesz (mint akkor a kormányra kerülésre esélyes párt) számára, hogy aztán ezt a programot – a Fidesz ellenzékben maradása után – az MSZP-SZDSZ koalíció próbálja megvalósítani – kevés sikerrel. Későbbi írásaiban Sárközy továbbra is állhatatosan küzdött a kormányzatok szerepnövekedéséért, ám a 2000-es évek elejétől a politikai osztály képtelen volt ilyen természetű innovációra s a kormányoknak nemhogy nőtt, de éppenséggel csökkent az autonóm cselekvési terük a környezetükben tenyésző – ma úgy mondanánk - oligarchiák rovására. Most viszont Sárközy összegyűjtötte a témába vágó munkáit, s ha nem is mondhatjuk, hogy ezekkel az írásokkal a Fidesz-kormányt igazolná, annyit azonban megállapíthatunk, hogy kötete nagymértékben árnyalja a mai kormányzás jellegéről kialakított egyoldalú képet.

Mégpedig az által, hogy ráirányítja a figyelmünket olyan elméleti összefüggésekre, amelyeket a diktatorikus és autokratikus kormányzásról szóló narratívák nem vesznek figyelembe.  Mire is gondolunk? Arra egyáltalán, hogy végig kell gondolnunk: az elmúlt évtizedekben milyen kormányzati modellek mozgatták Európát és azokból mit tudtunk mi átvenni. Felületes ránézésre is megállapítható: Magyarországra ezek a modellek kevéssé hatoltak be, jószerivel csak a kormányzati és a közigazgatási elit csúcsain tudtak ezek létezéséről. Holott ezek a modellek valójában társadalmi modellek is; máskülönben nem lehetne oly hosszú az élettartamuk. Mint például az 1980-as évek elejétől a 90-es évek végéig dominánsnak számító ún. New Public Management modell, amely létrejöttekor szintén egy másik modellt – nevezzük ezt a jóléti állam kormányzati modelljének – váltott fel. Lényege, hogy az üzleti szférában korábban kipróbált elemek sikerrel adaptálhatók a kormányzásban, igaz nagymértékben megnövelvén ezzel a politikai rendszer intézményi összetettségét. Mert hiszen ha az üzlet logikája érvényesül a politikában, akkor a szereplők száma és lobbiereje is nő és a kormányoké csökken. Ahogyan azt Sárközy írásaiban is olvashatjuk.

A neoliberalizmus haláláról (és más effélékről) szóló narratívák azonban elhomályosítják a nem kevésbé fontos kérdést: mi lesz a jövőben ezzel a modellel? Túléli a válságot vagy maga is áldozatul esik és a nyugatiak ismét újabb paradigma után nézhetnek? Úgy tetszik, ez utóbbiról van szó, s megjelent egy újabb elmélet, a Digitális Kori Kormányzás (Digital Era Governance) teóriája, amely éppen az imént említett intézményi széttagoltságot és a kormányzásba beleszóló intézményes szereplők számát kívánja csökkenteni, miközben nagymértékben építeni kíván az elmúlt évtizedben lezajló digitális forradalomra és akár az internetes hálózatok világára is. Hogy miért? Mert ez az új paradigma úgy ítéli meg, hogy a New Public Management nem tudott mit kezdeni az állampolgárok igényeivel, ezért most egy „igényalapú” paradigmaváltásra van szükség.

Autokrácia vagy hálózat-helyettesítés?

Hol tartunk ezzel szemben mi? Ahogy a hazai szakirodalom megállapítja: még a New Public Management legfontosabb céljait sem sikerült adaptálni (igaz ennek a modellnek próbált érvényt szerezni itthon Gyurcsány Ferenc „vállalkozói” kormányzása), s így kellene átlépnünk a digitális kormányzás új követelményei közé.  A kérdés: tudnak-e erről a fordulatról valamit is Orbánék, vagy menthetetlenül „autokratikus” programjuk van csak. Egyértelműen az utóbbi válaszra hajlunk. Látnunk kell, hogy a Fidesz-kormány valamennyire követni próbálja a nemzetközi trendeket, de a New Public Management korszak végét követően nem annyira a nyitott és digitális kormányzás, mint inkább az általunk hard government típusúnak nevezett kormányzás irányába nyit. Addig szinkronban van a nemzetközi folyamattal – és Sárközy Tamás igényeivel is -, hogy a kormányzati autonómiát és kompetenciát növelni kell, ám itt szembetalálkozik (ahogyan már Gyurcsány Ferenc is szembetalálkozott) a társadalom problémájával. Az új nemzetközi kormányzati modellben a társadalom felelőssége és részvétele nagymértékben növekszik; Magyarországon viszont a társadalom jelentős része nemhogy a digitális érában nincsen benne, de lényegében társadalmon kívül éli az életét.

S ezzel a kormányzás minőségi javulásának legfőbb tényezőjéhez értünk. Az Orbán-kormány maga akarja helyettesíteni a társadalmat; a nyugat-európai modellben a társadalom eleven hálózatai éltetik a kormányzást.   
 
 
2012.03.06.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország