Magyar államkapitalizmus?


Az kétségtelen, hogy a jobboldal koncepciójában központi helyet foglal el az állam megerősítése és a szabadpiac valamilyen mértékű korlátozása. A kérdés az, hogy ezek alapján beszélhetünk-e valamiféle magyar államkapitalista rendszerről, vagy ezeket a folyamatokat más megközelítésben kell értékelnünk? A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre a politikai szekértáborok számára tűnik.

Musacchio-Bremmer vita

Az Economist vitájában tulajdonképpen két igen markáns álláspont bontakozik ki.. Ian Bremmer, politikai kockázatelemző, az Eurasia Group vezetője az államkapitalizmus fogalmát a következőképpen határozza meg: szerinte egy olyan rendszer, amelyben az állam alapvetően politikai haszonszerzésre törekedve dominálja a piaci tevékenységet. Kritikája is ebből a definícióból fakad: az államkapitalizmusban ugyanis a rendszer célja nem az, hogy javakat állítson elő, hanem az, hogy a javak termelése ne veszélyeztesse az uralkodó elit politikai hatalmát. Következésképpen egy oligarchikus hatalomgyakorlást valósít meg, bár egyes elemei – a szerző itt elsősorban Brazíliára utal – összeegyeztethetők a liberális demokráciával.  Szerinte kérdéses, hogy a másolásra és alapanyag előállításra specializálódott államkapitalizmus miként képes az innovációra és a kreativitásra, miután nem tolerálja a piacgazdaság két központi elemét: az információk szabad áramlását és a kreatív rombolást, melynek köszönhetően az életerős új cégek átveszik a megfáradt régiek helyét.

Aldo Musacchio a Harvard Egyetem professzora sokkal szélesebb definícióval dolgozik, szerinte államkapitalizmus olyan rendszer, amelyben a kormányzat – függetlenül attól, hogy demokratikus, vagy autokratikus – direkt tulajdonláson, illetve különböző egyéb formákon keresztül széleskörű befolyást gyakorol a gazdaságra. A modern államkapitalizmusok minőségileg különböznek a második világháború és a nyolcvanas évek között létező rendszerektől. Ezek a hibrid rezsimek három óriási előnnyel rendelkeznek elődeik, illetve a liberális demokráciával szemben. Egyrészt 2008-as válság megmutatta, hogy sokkal jobban, rugalmasabban reagálnak a válságra, mint a piacgazdaságok. Másodsorban: az állami tulajdonú vállalatok  magát az államot is erősítik. Esetükben nemcsak a profit az egyetlen szempont, hanem a társadalmi hasznosság is. Harmadjára pedig a professzor szerint „Leviatán megszelídült”: úgy viselkedik, mint egy csendestárs, teret hagyva így a szakértelemnek. Ráadásul az OECD tapasztalatok szerint a folyamat végpontján általában valóban kisebbségi tulajdonos lesz az állam. Musacchio véleménye szerint az állami védelmet és támogatást kapó cégek nem válnak rossz hatékonyságúvá. Sőt, meghatározó lokális, illetve globális szereplők lesznek. A fejlett országok számára valóban a szabadpiac az ideális megoldás, azonban korábban ők is nagyon hasonló intézkedéssel hozták létre ezeket a meghatározó szereplőket

Történelmi előzmények és államkapitalizmus a 21. században

A vitához kapcsolódó cikksorozat a történelmi tapasztalatok optikáján keresztül kísérli meg az értelmezést. Rámutatnak arra, hogy az állam aktív részvétele a piaci folyamatokban korántsem új jelenség, illetve a múltban egyáltalán nem kötődött autokratikus politikai átmenethez. Az emelkedőben lévő országok gyakorlatilag egytől egyig éltek ezzel az eszközzel piacaik, termékeik, vagy polgáraik fizikai védelme érdekében. Alexander Hamilton az Egyesült Államok első pénzügyminisztere Adam Smith „láthatatlan keze” helyett sokkal inkább bízott az új állam protekcionista beavatkozásában, amellyel a volt gyarmatokon kibontakozó manufaktúrákat, ipari egységeket kívánta megvédeni a világgazdasági kihívással szemben. Sőt, még a szabadpiac bölcsőjének tekintett Egyesült Királyság gazdaságpolitikájában is igen erősen volt jelen az állam: a Brit Kelet Indiai Társaság két és fél évszázadon keresztül élvezte az egyre terebélyesedő Birodalom katonai és politikai súlyának támogatását. Ez a vállalkozás később mintául szolgált szinte minden gyarmatosító hatalom számára, hogyan lehet eredményes kereskedelmi politikát folytatni.

Az államkapitalizmus következő aranykora a második világháború után jött el, amikor a Németországban, Japánban, Dél-Koreában az állam óriási részt vállalt abban, hogy ezek az országok a (vesztes) háború után a legfejlettebb államok körébe katapultálják önmagukat. Ráadásul a fenti példákban az államkapitalista eszközök alkalmazása a jóléti állam és liberális demokrácia megerősödésével párhuzamos folyamatként zajlott le és a mai napig igen erős maradt: az OECD országokban az állami vállalatok összértéke 2 trillió USD körül van és 6 millió embernek adnak munkát!  Csak, hogy néhány ismertebb példát említsünk: a francia állam 85%-os részesedéssel van jelen az EDF nevű energiamogulban, a japán 52%-kal a Japan Tobacco-ban, a német 32%-kal a Deutsche Telekomban.

A jelenleg leginkább „államkapitalizmus” terminussal jelölt berendezkedés gyökerei azonban Szingapúrba nyúlnak vissza, ahol az 1965-ös függetlenség után a pici államnak hatalmas szegénységgel és elmaradottsággal kellett megküzdenie. A közel három évtizedig miniszterelnökséget betöltő Lee Kuan Yew a „laissez fair” elvének feladásával párhuzamosan, a családi és autokratikus értékek keverésével olyan sajátos politikai rendszert hozott létre, amellyel óriási gazdasági fejlődést alapozott meg. Kína Teng Hsziao-ping reformjaival a hetvenes évek végétől tulajdonképpen ezt a modellt másolta le: speciális gazdasági zónákat hoztak létre, az állami cégeket nyugati mintára szervezték újjá megteremtve a „szocialista piacgazdaságot”. Az államkapitalizmus kiépítésének legfrissebb terepe Oroszország, ahol a 90-es évek káoszának és az oligarchák uralmának felszámolása után Vladimir Putyin a stratégiai iparágak állami felügyeletére épített gazdasági rendszert teremt meg.

Adaptációs problémák

Ezek a viták jól mutatják, hogy bár koránt sincs egységes definíció az államkapitalista törekvések értelmezésével kapcsolatban, számos olyan tanulságot vonhatunk le a magyar modellváltást illetően, amely segíthet értelmezni az Orbán-kormány kísérletét. Nyilvánvaló, hogy az erős állami szerepvállalás végigkíséri az egész piacgazdaság történetét, hatványozottan van jelen olyan periódusokban, amikor a magánvállalkozások megerősödéséhez az állam védelmére, tőkéjére van szükség, hogy képesek legyenek felvenni a versenyt, illetve megfelelni a globális kihívásoknak. Fontos kiemelni viszont azt is, hogy a hazai balliberális ellenzék kritikáival szemben ez a folyamat nem jár együtt feltétlenül autokratikus tendenciák erősödésével.

Magyarországon a rendszerváltással összeomló tervgazdaság helyét a kilencvenes évektől fokozatosan egy piaci liberalizáción alapuló modell vette át, melynek során egymás után privatizálták a korábban köztulajdonokban lévő intézményeket. A szervező elv kizárólag a profitabilitás lett, melynek következtében egész társadalmi rétegek váltak munkanélkülivé, vagy menekültek a nyugdíjazásba. A folyamatos hiánnyal küzdő állam képtelen volt védelmet, támaszt nyújtani a tőkehiányos magyar vállalkozásoknak így azok óriási versenyhátrányba kerültek a beáramló külföldi tőkével szemben. Az állam visszavonulásának negatív hatásai elsősorban az egykori szocialista nagyvárosok agóniájában, de legfőképpen a roma kisebbség mérhetetlen nyomorán és kilátástalanságán érzékelhetők. Felmerül a kérdés, hogy a tranzíciós válságba került Magyarországon igaz-e az a tétel, hogy demokrácia és szabadpiac kéz a kézben járnak. Vagy fordítva, az állam kivonulása és a szabadpiac sokkhatása éppenhogy aláásta a demokratikus értékrendet. A képet azonban tovább árnyalja, hogy a mérleg másik serpenyőjében ott vannak az állami kézben maradt cégek elborzasztó tapasztalatai, mert míg a MOL valóban regionális sikertörténetként értékelhető, addig a szolgáltató cégek (MÁV, BKV, MALÉV) az intézményesült korrupció és a pazarlás szinonimái lettek.

A másik fontos szempont a modellvizsgálathoz az adottságok felismerése.  Magyarország nem Kína, vagy Szingapúr, de még az orosz modell is teljesen eltérő feltételek mellett ért el eredményeket. Ezekkel összevetve a magyar társadalomnak sem a demográfiai feltételekből adódó dinamizmus, sem nagy mennyiségű exportálható nyersanyag nem áll a rendelkezésére, és akármilyen alacsonynak tűnnek a magyar bérek, a kelet-ázsiai olcsó munkaerővel képtelenség ezen a téren versenyezni. Elsősorban az EU tagság miatt a geopolitikai stratégiai helyzetünk is teljesen más, ráadásul bármennyire gyengén van jelen a demokratikus-plurális értékrend a társadalomban, alighanem ahhoz elég erős, hogy elutasítson egy keleti típusú fordulatot.

Kevesebb, mint két éves periódus alapján természetesen egyelőre nehéz mérleget vonni. Egyfelől, mert a kormányzati filozófia középpontjában nem valamiféle ideológia, hanem a hatékonyság áll, amely néha rendkívül ellentmondásos lépéseket is eredményezhet. Másfelől, mert – mint láttuk – magának az államkapitalizmusnak az értelmezése is egyelőre rendkívül diffúz fogalom maradt. A napi belpolitikai csatározások és szimbolikus ügyek világától elemelkedve érdemes tehát megvizsgálni, hogy az új magyar gazdasági-politikai rendszert miként lehet értékelni a globális folyamatok tükrében. Felül kell vizsgálni a magyar közélet jelenleg uralkodó narratíváját, amely kizárólag a demokrácia-diktatúra, szabadpiac-tervgazdaság ellentétpárokban képes értelmezni a jelenségeket, ehhez azonban új indikátorokra, koncepciókra, friss gondolatokra van szükség.

Cikkünket vitaindító anyagnak, problémafelvetésnek szánjuk, arra keresve a választ, hogy vajon a globális folyamatok, viták tükrében, miben ragadhatók meg a „magyar államkapitalizmus” jellegzetességei.

 

2012.03.27.

 

 

A kép Thomas Hobbes: Leviathan c. művének címlapja

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország