Az „antiliberális” liberalizmus és az idegenek


Ezek a pártok a baloldal- és az iszlám-ellenességet vegyítik, méghozzá sokszor liberális jelszavakkal. Retorikájuk szerint az egyén méltóságát és a szabadságjogokat (pl. szólásszabadság, sajtószabadság) védelmezik, amikor kiállnak a fejkendőviselés ellen (azt a nők alávetettségének szimbólumaként értékelve), és ragaszkodnak ahhoz, hogy bárkinek joga legyen vallásokat kritizálni, azok szimbólumaiból gúny űzni (ld. a dán Mohamed-karikatúrák ügye). Emellett a közép- és kelet-európai bevándorlók, főleg a román és bolgár vendégmunkások, valamint az ezekből az országokból érkező romák is a szélsőséges szervezetek célkeresztjébe kerültek.

Nem tipikus szélsőségesek

A nyugat- és észak-európai szélsőséges pártok többségének mára semmilyen közük sincsen a két világháború között működő náci, illetve fasiszta jellegű szerveződésekhez, sőt maguk is sietnek elhatárolódni ez utóbbi csoportok szimpatizánsaitól. Az új típusú szélsőségesek inkább az 1970-es évek kispolgári, alsó-középosztálybeli és kisvállalkozói gyökerű adóellenes pártjaival, mozgalmaival mutatnak rokonságot, mint ahogyan sokuk eleve ebből a talajból nőtt ki (pl. a dán és a norvég Haladó Párt).

Ezek a pártok a klasszikus liberalizmus „kisállam”-koncepcióját vallják, támogatják a szabad piacot, a versenyt, a vállalkozás szabadságát, sőt a parlamentarizmust, a jogállamot is a védelmezendő értékek közé sorolják. Közép-európai, főleg magyar szemmel ez egy furcsaság, de logikus magyarázata van. Hollandiában és Észak-Európában a liberalizmus eredendően a polgári, kispolgári csoportok ideológiája volt, emellett Skandináviában a 19. század végén a liberális pártok paraszti bázissal is rendelkeztek. Ezek a rétegek úgy érezték/érzik, hogy kevés hasznot hozott számukra a Skandináviában elsősorban a szociáldemokrácia, a Benelux-államokban pedig valamennyi mainstream párt által teremtett, illetve felkarolt jóléti állam. Bár a jóléti állam magas színvonalú ellátórendszerei mögött a középosztály adóterheinek növekedése áll(t), a középrétegek úgy érzik, hogy a szociális rendszer vívmányaiból való részesedésük nem áll arányban a terhekkel, és sok potyautas kerül(t) a rendszerbe, főleg a bevándorlók közül.

Egyik oldalról az addig kiszámítható világ megbomlását érzékelik olyan jelenségekben, mint a potyautas-effektus elterjedése, a bűnözés növekedése a nagyvárosokban és a kikötőkben, a deklasszálódott elemek gettókultúrájának megjelenése, vagy a hagyományos társadalmi értékeken való gúnyolódás, a másik oldalról pedig azzal szembesülnek, hogy az elit nem veszi figyelembe az érdekeiket. David van Reybrouck belgiumi flamand író szerint az elitek eltávolodtak a politikai közösségtől, a „néptől”, elfeledkeztek az érzelmek fontosságáról, azt megvetően „populizmusnak” nevezték, és ezzel falat vontak maguk és a társadalom közé. Holott a liberalizmus eredendően „populista” volt – abban az értelemben, hogy erős érzelmi mozgósító tartalommal rendelkezett.

A nyugati és északi „populisták” tehát háromszorosan is „liberálisak”: gazdaságilag (szabad verseny, kis- és középvállalkozások, paraszti kisbirtokok védelme, a nagy érdekszervezetek monopóliumának elutasítása), a szabadságjogok szempontjából (emberi jogok számonkérése a kisebbségi csoportokon), és kulturálisan (kötődés az eredetinek tekintett klasszikus vagy nemzeti liberális alaphoz). De tény, hogy erősen különböznek saját országuk baloldali liberálisaitól, nem beszélve a magyar liberálisoktól, akik érzékenyebbek az emberi jogi tematikára, fogékonyabbak a társadalmi igazságosság ügye, a mélyszegénységben élők sorsa iránt, kulturálisan pedig ragaszkodnak a politikai korrektség követelményéhez, ugyanakkor kevésbé „populisták”, sőt alábecsülik az érzelmek, és túlbecsülik a technokrata szemlélet közéleti fontosságát. A magyar liberálisok kisebbségvédők – a nyugati „antiliberális” liberálisok nem. A magyar liberálisok Budapest-centrikusak voltak – a nyugati „antiliberális” liberálisok a kistelepülésekhez kötődnek, akárcsak országuk valódi liberális pártjai.

A holland honlap

Az egyik legsikeresebb szélsőségesnek tekintett párt Geert Wilders Holland Szabadságpártja. A muszlimellenes Wilders sok tekintetben szintén liberálisnak, sőt libertariánusnak tekinthető. Ennek megfelelően élesen elhatárolódik a Jobbiktól, akárcsak a Svéd Demokraták, a Dán Néppárt és a többi kis bevándorlás-ellenes párt. Mindez érthető, hiszen a közös alap – az euroszkepticizmus – ellenére a távolság jelentős: a nyugati és északi bevándorlás-ellenes pártok tartózkodnak még az antiszemitizmusnak a látszatától is.

A Szabadságpárt egy honlapot indított, amelyen a holland állampolgárok a közép- és kelet-európai bevándorlók által elkövetett törvénysértéseket jelenthetik be. A Holland Szabadságpártot már Románia és Bulgária uniós felvétele is irritálta. Wilders a két országot korruptnak nevezte, és tiltakozott a schengeni csatlakozásuk ellen. Egyébként a holland bevándorlási miniszter is kijelentette, hogy a román és bolgár schengeni csatlakozást meg fogja akadályozni.

Mi történt?

Hollandia hagyományosan befogadó, toleráns ország, amelyik nyitott az üldözött vallási kisebbségek felé. A holland politikai életben már a 19. században kialakult négy résztársadalom vagy kultúra: a protestáns, a katolikus, a liberális és a szocialista szubkultúra, amelyek saját szociális, oktatási és kulturális intézményrendszereket, egyesületi életet, médiahátteret alakítottak ki, és a „bölcsőtől a sírig” elkülönültek egymástól. Hollandia a világnézeti tagoltság ellenére mégis képes volt működni, mert a második világháború óta a négy ún. pillér egyetértett bizonyos alapvető kérdésekben: a parlamentáris rendszer, a jogállam, a monarchia elfogadásában.

A jóléti konszenzus és a tolerancia is része volt a közös értékminimumnak. Az intenzív bevándorlás révén viszont olyan csoportok jelentek meg az országban, amelyek idővel kulturális zárványt alkottak a holland társadalomban. Ezek a csoportok nem feltétlenül vallási vagy politikai okokból menekültek el hazájukból, mint a korábbi migránsok, hanem szociális ok, a megélhetés csábította őket Hollandiába: először a volt holland gyarmatokról jöttek, aztán a muszlim világból, illetve Közép- és Kelet-Európából. Leginkább a muszlimokkal kapcsolatban merültek fel kétségek, vajon hajlandók-e teljes mértékben elfogadni a holland társadalom, kultúra hagyományos értékeit.

A jóléti konszenzus Hollandiában is megrendült, egyre többen aggódtak a bűnözés elharapózása miatt. Mint mindenütt, itt is vannak olyan középosztályi csoportok, amelyek saját pozíciójuk javítása érdekében szűkíteni akarják a bevándorlást. Érdekeiket a liberális erők karolták fel. Geert Wilders maga is liberális a gazdaságpolitikában és az egyéni szabadságjogok tekintetében, miközben gyűlöli a multikulturalizmust és a politikai korrektséget. Mindig hangoztatja: nem a bevándorlókkal általában van baja, hangsúlyozza, csak azok tanuljanak meg rendesen hollandul (ami elsősorban az ő érdekük), fogadják el a holland törvényeket és értékeket (köztük a toleranciát és a vallásszabadságot), és ne vegyék el a munkát a hollandoktól.

A kelet-európai bevándorlók vegzálása, bűnbakká minősítése nem tekinthető egyedinek. 2007-ben Olaszországban és 2010-ben Franciaországban a romániai romák elleni kampány eredményeként növekedett az előítélet a román munkavállalókkal szemben. Úgy tűnik, az Európai Unióban egyre növekszik a szociális tartalmú ellentét a „nyugati”/„régi” és a „keleti/„új” tagállamok között. Az utóbbiaktól olyan értékeket várnak el, amelyeket nem mindig tartanak be az előbbi országok csoportjában sem. Az utóbbiak irigykedve tekintenek az előbbiekre, és időnként felmerül a gyanú, hogy nem tartják őket teljes jogú tagnak. A válság amúgy sem kedvez a szolidaritásnak. Ennek hosszú távú következményei beláthatatlanok az Unió működésére nézve.


2012.04.03.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország