Kettészakadt Magyarország: mítosz vagy valóság?


Kettéosztottság és sematizmus

Mielőtt megpróbálnánk előadni a kettéosztottság okairól szóló saját helyzetértékelésünket, szükséges megnevezni a két leggyakoribb és -sematikusabb magyarázatot. Az első megközelítés szerint Magyarországon valójában nincs is megosztottság, vagy ha van, az nem terjed ki az ország egészére; az csak a politikai elit sajátos belső konfliktusainak kivetítése a társadalomra, amely valójában egységes, még ha az elit a rendszerváltás kezdetétől rá is kívánja kényszeríteni a maga ellentéteit.

A második megközelítés nem kezeli egységesnek az elitet, s annak egyik szegmensét, a jobboldalt (azon belül pedig a Fideszt) jelöli meg a szétszakítás letéteményesének. Főképpen a bal-liberális oldal érvelésében találkozhatunk azzal a megközelítéssel, miszerint a 90-es évek második felétől a Fidesz módszeresen ment szembe a rendszerváltás addig tapasztalható egységes értelmezésével, és tudatosan bomlasztotta fel azt.

A két megközelítés közös pontja, hogy a létező helyzet az elmúlt 20 év terméke, s semmi köze a történelmi előzményekhez. Az is közös pont, hogy a szétszakítottság mesterségesen kreált, amivel szemben a „haladó erők” összefogásával felépíthető egy együttműködésre és konszenzusra épülő új magyar köztársaság. Ezzel a végkövetkeztetéssel kapcsolatban álláspontunk természetesen megértő: valóban üdvös volna, ha a magyar politika valamikor (ha lehet minél előbb) felszámolná a mélyreható kettéosztottságot, és együttműködés-központúvá válna, ám azt is meg kell vallanunk: a „két Magyarország” felszámolására tett eddigi ajánlatokat (ha egyáltalán ajánlatokról beszélhetünk) elégteleneknek tartjuk. Mivel azonban magunk is elengedhetetlennek véljük a szembenállás értelmezését és együttműködés újraalapozását, egyszerre teszünk kísérletet a sémák elhagyására és egy-két – talán újszerű – kiindulópont lefektetésére.

A globális kor és a múlt

Ahhoz, hogy Magyarországon bármi is megváltozzék, nem elegendő, ha a megszokott gondolkodási keretek között szemléljük a dolgot. E keretek túlságosan is zárt pályára állítanak minket. Leegyszerűsítve ismerjük a jobboldal „nemzet-központú” és a baloldal „makrogazdaság-központú” gondolkodási keretét. Ezek az elmúlt 22 évben, többé-kevésbé reménytelenül hadakoztak egymással szemben, s ahelyett hogy a kettéosztottság mellett az együttműködés készségét növelték volna, éppen ellenkezőleg: az együttműködést nem, a kettéosztottságot azonban csak erősítették.
 
Ha tehát ezek váltakozása (s ezen belül a mostani „nemzeti ciklus”) nem nyújt túl nagy perspektívát, akkor valami másra van szükség; kiindulópontként nevezzük ezt történelmi szemléletnek és érzékenységnek. Az egész jelenséget történelmi perspektívában kell újragondolnunk!

A tévedések elkerülése végett a globális korban ez a látásmód nem valamiféle múltba menekülés, éppen ellenkezőleg: a helyes következtetések levonásához elengedhetetlen. Semmi olyan szándékunk nincs, hogy a globalizációval szembeállítsuk a történelmet, és az előbbivel szemben megszépítsük a magyar múltat. Az viszont szándékunk, hogy a történelmi örökséget segítségül híva megértsük a magunk (a mostani helyzetben ismét kiéleződő) belső problémáját.

Magyarországon persze olykor már eddig is elő-előkerült a múlt, de kétféle, egyaránt szerencsétlen hangsúllyal. A mostani kormány hívei a magyar szabadságküzdelmek állandó hagyományára, mint meghatározó történelmi örökségre, az ellenzéki térfél szereplői viszont egy szelektív, egy csupán a „progressziót” magában foglaló múltra esküsznek.  A kormánytábor Európában is ezzel a belső fogyasztásra hatékony múlt-értelmezéssel kereskedik, ám ezzel a pozícionálással szemben az európai „elöljárók” meglehetősen kritikusak. A hazai bal-liberális oldal múlt-értelmezési minimalizmusa viszont – talán a jobboldal túlméretezett múlt-kultusza miatt is – a külföld számára láthatóan elfogadhatóbb. Mondhatnánk azt is: a magyar politikai osztály lefolytatatlan vitáit a kialakuló nemzetközi kontextus is megnehezíti, s valóban: adott körülmények között nagyon nehéz józan és sokoldalú vitát folytatnunk egymással kettéosztottságunk valódi okairól.

Holott rengeteg megvitatandó kérdés volna itt. Egyfelől a múlt-mitizálás, a hős nép folyamatos történelmi ellenállása a mindenkori külső betolakodókkal és birodalmakkal szemben azzal a mai sugalmazással terhes, hogy a magyar népnek nagyjából most is úgy kell viselkednie, mit egykoron; azaz ma is ellen kell állnia. Másfelől a múlt-hiány stratégiája azért bajos, mert egyszerűen kivitelezhetetlen, hiszen nincs a földnek egyetlen országa sem, amely a jelenben állva, pusztán pragmatikus alapokon képes volna megoldani olyan bonyolult problémákat, mint az ország politikai kettéosztottsága.

A történelem minden ország jelenében fontos szerepet játszik, sőt még tovább mehetünk: a mai viták nem kis részben történelmük különböző periódusaiban kialakult struktúrákról, ideológiákról és eszményekről szólnak. Amikor például amerikai szerzők az amerikai alkotmányosság kudarcáról beszélnek, s azt vetik fel, hogy a hiba az alapító atyákig megy vissza (lásd erről a Good Society című folyóirat 2009-es tematikus számában például Stephen L. Elkin cikkét, azzal elsőszámú vonatkozási pontjukká teszik meg saját történelmüket. A fejlett nyugati társadalmakban a közélet különböző fórumain temérdek vitát találunk a történelmi múltban kialakult értékekről, s e vitákban pozitív és negatív vélekedések egyaránt megtalálhatóak.

Létezik-e nemzeti egység?
 
Magyarországon viszont a történelem mostohagyermek; nem forrása érdemi, ha tetszik elvekről és eszményekről folyó vitáknak. A magyar történelem valójában egyetlen szempontból releváns: a mai megosztottság előképeként. A politikai táborok reménytelenül küzdenek, hogy felmutassák saját „külön bejáratú” múltképüket, s a jelekből ítélve semmit nem gondolnak arról, hogy a múltból másfajta tanulságokat is leszűrjenek megszokott kliséikhez képest. A kormányoldal felül akarja vizsgálni a szerinte egyoldalúan a bal-liberális oldal érdekei szerint továbbélő múltat, s ennek a szándéknak a jegyében – eltávolítva például a Kossuth térről Károlyi Mihály szobrát - a szimbolikus szférát is átalakítja. Erősödik továbbá a szándék a jobboldal korábban háttérbe szorított ikonjainak (például Tormay Cecile-nek és másoknak) a rehabilitálására. A bal-liberális tábor persze – mit is tehetne mást - az egész jobboldali akciót a régi Magyarország visszaépítéseként és az 1990 utáni alkotmányos konszenzus felrúgásaként, a köztársaság lerombolásaként értelmezi. Ezzel szemben pedig 2014-re meghirdeti a Fidesz nélküli majdani negyedik köztársaság felépítésének stratégiáját.
 
Vegyük észre: a másik nélküli „demokrácia-reperálás” nem új keletű dolog; a manapság megszépülő emlékezetű Antall József kormányával szemben a korabeli ellenzék – hasonlóan a mostanihoz - a totális támadás taktikáját választotta. Ez a taktika tehát változatlan, de ez korántsem az elmúlt 22 év sajátossága. Ez a magyar párttörténelem változatlanul ismétlődő karakterjegye, a kormányzók megbuktatásának stratégiája, amelyben nehéz fellelni az együttműködés csíráit. S talán itt kanyarodik el a magyar politika a legélesebben a nyugat-európai „kettős” (versengő és együttműködő) hagyománytól. Velük ellentétben mi csak – fogalmazzunk nagyon udvariasan - a versengést tanultuk meg; ők (másfajta történelmi fejlődésük folytán) az együttműködésben is gazdag tapasztalatokra tettek szert. Ebből levezetve: nem azért nincs együttműködés a mai magyar politikában, mert a magyar politikusok erre eredendően alkalmatlanok, s nem különben így van ez a magyar társadalommal is, hanem azért nincs, mert ehhez politikatörténete nem kínál elég történelmileg internalizált mintát. A Nyugat és a közöttünk lévő különbség tehát nem jelenbeli, hanem történelmi. 

A magyar hagyományban – ahogy egy nemrégiben megjelent roppant érdekes könyv író-szerzője kimutatja – lényegében soha nincs egység, és állandóak a pártharcok. A könyv szerzője külön is kiemeli: „Nemzeti egység történelmünk során sohasem létezett, mint ahogy más népeknél sem”. Igen, ezt fontos hangsúlyozni. Nyugat-Európában sem volt soha belső egység, csakhogy ott ki tudott alakulni a különbségek megvitatásának egy normális és megszokott rendszere, amelyet azután az intézményes keretek közé (sajtó, oktatás-nevelés, tudományok, sőt politikai verseny) foglaltak, s ezen intézményes keretek között felszabadították a vitát, amely újabb és újabb fontos részletekkel gazdagítja az adott ország önképét.
 
Az 1990 utáni Magyarországon ellenben csak a verseny intézményes háttere teremtődött meg (úgy-ahogy), de mind a mai napig nem alakult ki a történelmi kettéosztottságot felülírni szándékozó „második intézményrendszer”, az együttműködés intézményrendszere. Mindezt a „regionális” különbséget egy írásunkban a „merev” és „laza” társadalmak különbségének neveztük. Talán meglepő módon - egyetértve a témáról szóló nemzetközi kutatásokkal - Európát találtuk inkább merevnek, Magyarországot pedig lazábbnak. Merevség alatt elsősorban erős és masszív intézményeket, követendő és követett szabályokat, lazaság alatt hibrid formákat és olykor kaotikus intézményes viszonyokat értve. A mai Magyarország egyik nagy történelmi terhe az ilyen „merev” strukturális hagyományok hiánya, ami szinte predesztinál minket a „laza” történelmi kettéosztottság továbbvitelére, s arra, hogy – minden nekibuzdulás és jó szándék ellenére – ne tudjunk nyugatias országgá válni. 

A hagyományok döntő szerepe

 Végül is tehát ne áltassuk magunkat az együttműködési kultúra gyors megtanulásával. Ez Nyugaton is évszázadok műve volt. A magyar történelem élesen eltér e tekintetben a nyugatitól, de nem úgy, ahogyan ezt interpretálni szokás. Való igaz, hogy történelmünkben állandó a megosztottság, de nem a keleties-nyugatias, vagy a népi-urbánus ellentét itt a lényeg. Ha ugyanis csupán erről volna szó, kínálkozna egy kényelmes (és sokak által szorgalmazott) verdikt: szabaduljunk meg (persze csak képletesen) a keleties/ népies elemektől, s akkor maradnak a nyugatosok, s a haza egyből a nyugati értékközösség megbecsült tagja lesz. Ennél azonban a helyzet sokkal bonyolultabb. Érzékelte ezt már a 20. század elejének nemzedéke is; nem véletlen, hogy Babits 1927-ben a „kettészakadt irodalomról” értekezvén „komplikált meg nem értésekről” beszélt, amelyeknek áthidalását egy újfajta, teljesen őszinte és nyílt beszédmódtól remélte.

Valószínűleg igaza van, amikor komplikált jelenségek őszinte kibeszéléséről tesz említést. A mai politikai kettészakadás talán nagyobb, mint a 20. század elején volt, és ma is nagyon ránk férne egy újszerű beszédmód. De persze ne legyen illúziónk: a politikában a hagyományok döntenek. Ha a hagyomány nem ismeri az őszinteséget és az együttműködést, akkor a jelen is ehhez hasonlatos lesz. Mindazonáltal a hagyomány előtt nem kell kapitulálni, viszont minél teljesebben meg kell azt ismerni. Ahogy már szó volt róla: ebben a tradícióban az állandó pártharc és pártütés az állandó elem, a gazdasági dimenzió és teljesítmény pedig roppant halovány. Ezt nem kell örök átokként értelmeznünk, viszont úgy sem tehetünk, mint ha ez a hagyomány nem azért jelent volna meg napjainkban újra, mert ne ez volna a legerősebb múltbéli politikaszervező szál. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy mi gátolta mindig és mi gátolja ma is másfajta politika- és társadalomszervező mechanizmusok megerősítését.  S még egy tanulság: más országok is megosztottak! De közülük azok, amelyekhez hasonlítani szeretjük magunkat, megtanulták, hogyan tegyenek szert olyan képességekre, amelyek ezt a megosztottságot mederben tartják és mellette innovatív eljárásokkal a politikát folyamatosan megújítják. Mi konzerválásban erősek, megújításban rendkívül gyengék voltunk és vagyunk.

Az elkövetkező éveknek ezért nem lehet fontosabb kihívása, mint a magyar politika állandó és a nyugati politika változó hagyományainak szisztematikus tanulmányozása. A pusztán csak a jelenre fixált, a múltat hanyagoló (mert abban csak anakronizmust látó) szemlélet egyszerűen zsákutca.

Ennek megértése az első és talán a legfontosabb lépés.


2012.04.10.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország