Zene vagy Infó

   
Az InfoRádió helyén például zenei tartalommal több pont szerezhető, s 77 millió Ft-os, igen magas éves alapdíjat kérnének. Domokos Lajos az első a helyzetet értelmezők közt azt írta, hogy számára a szovjet modellt idézné, ha beszélni csak a központ beszélhetne, s mindenki más csak szórakoztathatna.

Mi lehet még egy ilyen kiírás mögött, találhatunk-e rá másfajta magyarázatot? Lehetséges az is, hogy a KlubRádió nemzetközi és hazai visszhangjának kezelése áll a motiváció mögött. Azzal vádolták ugyanis a kormányt – mert a médiahatóságot sokan nem tartják e tekintetben autonómnak, és a kormány szándékait sejtik tevékenységük mögött –, hogy a KlubRádió működésének ellehetetlenítése volt a hasonló feltételek melletti kiírás célja. Ha most ugyanígy viselkednek egy hozzájuk közel álló médiummal is, akkor a politikai elfogultság kritikáját kizárják. Lehet persze más magyarázatot is keresni, pl. a jobboldalon belüli rivalizálása is gyanakodni, és végül feltételezhetünk egyszerű nemtörődömséget is, de ezek valóban egyre kevésbé valószínű opciók.

Láthatjuk tehát, hogy a politikai elfogultság kritikáját az intézkedés nem zárja ki, sőt, még komolyabb vádaknak ágyaz meg. A Népszava egy újságírója, aki szintén a motivációk után nyomozott, javaslatunkra, hogy e tárgyban talán magát a frekvenciát kiíró hatóságot kéne megkérdezni, azzal védekezett, hogy általában igyekeznek a hatóságtól érdemi választ szerezni, de azt, különösen az ilyen kényes témákban igen lassan kapják meg. (Tán egyre inkább le is szoknak róla, hogy kérdezzenek.)

Tény, hogy a folyamatban lévő érdekelt frekvenciabirtokos ilyenkor kivár, és csak akkor kezd el hangosan kommunikálni, ha veszni látja a pozícióit. Addig ugyanis igyekszik nem elrontani az esélyeit, és valamiféle megmagyarázhatatlan csodában reménykedik. Ezt a kezdeti csöndességet láthattuk a Danubiusnál, a Sláger Rádiónál, a Klubrádiónál, és most az InfoRádiónál is. Ám jó volna, ha nem csak a balliberális médiumok érdeklődnének a történések iránt, elvégre nem egy lényegtelen kérdésről van szó.

S a Népszava sem a megfelelő irányba kezdett nyomozni. (E cikk szerzője által a Népszavának adott nyilatkozatát ld. itt).  Ugyanis, most még nem azt a kérdést kell megoldanunk, hogy a hatalmi célokat rövid vagy hosszú távon szolgálja-e az InfoRádió frekvenciáján kiírt pályázat, hanem azt, hogy egyáltalán mi szolgálja a közcélokat, a zenei vagy a szöveges adók gyarapodása?

Korábban már az ORTT (NMHH jogelődje) tevékenységében is hiba volt, hogy a nagy pénzekért elosztogatta a frekvenciákat a kereskedelmieknek, majd egyszer csak azt vette észre, hogy a nem-kereskedelmi harmadik típusú civil rádióknak nem maradt hely (a Tilos és a C Rádió veszett emiatt össze). Pedig a filozófia akkor az volt, hogy minél több közszolgálati funkciót ígér be valaki, annál nagyobb esélye lesz a győzelemre, és minél több nem-kereskedelmi rádió működik az éterben, annál nagyobb teret kap a sokszínűség. Általában is elmondható, hogy a civil szféra támogatása pótolni tudja azokat a feladatokat, amit az állam nem tud ellátni, igaz ez a sokszínűséget ilyen módon garantáló tömegkommunikációra is. Akkor csak annyi hiba történt, hogy a frekvenciát „véletlen” elosztották az üzleti világ számára, és mikor kapcsoltak már késő volt. A közösségi rádiók lobbiereje nyilván szerény, épp ezért kell, hogy nekik az állami szabályozás kedvezzen – vélték akkor.

Most azonban teljesen ellentétes a filozófia – ha van. Még csak azt sem kell feltételeznünk, hogy párthatározatra írja ki az NMHH a zenei csatornákra a pályázatait a korábbi szöveges rádiók helyén. Az egyszerűség, az átláthatóság, a központosítás, az anarchia felszámolási szándéka nem titkolt cél az új médiatörvényben. A civil szféra szerepe is általában csökken, és helyette, ahol csak tudják, az állam korábbi gondoskodó szerepét erősítik.

Az „összeesküvés” vádját – mely szerint szándékosan el kívánják sorvasztani az összes szöveges médiumot az állami felügyelet alatt állón kívül – néhány dolog megerősíti. Az egyik, hogy könnyen lehet ezt az NMHH nem is tekinti ördögtől valónak. Korábbiakban a médiaszabályozással, elveivel foglalkozók közt is felmerült, hogy a kereskedelmi médiumokat nem kéne közszolgálati tartalmak adására kényszeríteni, nem kéne velük szemben ilyen elvárásokat sem támasztani. A kereskedelmi szféra maga is nehezményezte ezt az értelmiségi elvárást. Az ő dolguk a szórakoztatás és a profitszerzés, annak műfaja pedig pl. a zene. Minden más, legyen még akár civil is, valamilyen érdeket képvisel, a mögött valamilyen politikai támogatás bontakozik ki. (Pl. az olasz alternatív rádiók jórészét szélsőséges pártok pénzelik.)

Megerősíti a szöveges tartalmú médiumok szándékos elsorvasztását a 2008-as médiatörvény-tervezet is, melyben nem csupán a médiaszociológusok véltek MSZP-FIDESZ háttéralkut, igaz, aztán épp e pártok zárkóztak el. A törvénytervezet lényege az volt, hogy a legnagyobb pártok felosztják egymás közt a közszolgálat feletti felügyeletet, és a kereskedelmieket „felszabadítják” a korábbi közszolgálati kötelezettségeik alól. Akkor úgy tűnt, a kereskedelmi csatornák ebbe bele is mennek, a Tv2 és az RTL Klub lemondott volna a maga által is értékesebbnek tartott műsorairól, hiszen abban pénzbevétel amúgy se igen volt.

Kár, hogy se akkor nem tudhattuk, se pedig most nem avatnak be minket abba, milyen filozófia is munkál. Akkor se kérdezték, „emberek, mit szólnátok egy olyan modellhez, ahol a közszolgálati egyesen az egyik, a kettesen a másik oldal rendelkezik a közpénzeken, minden kis párt ki van rúgva, a kereskedelmi meg szórakoztat?”  Most 2012-ben se kérdezi senkim, mit szólnánk a szöveges rádiók csökkentéséhez, s örülünk-e annak, hogy több zenét hallhatunk a jövőben. Lehet, nem is volna népszerű az ötlet, lehet, a rádió szöveges tartalmai aktuális jelenlét élményét tudják adni, és ezért akár fontosabbá is válik, mint a zene, de lehet az is, hogy az emberek többsége egy könnycseppet se ejtene, ha egy szöveges rádió se maradna az országban a Kossuthon kívül. Lehet, a civil társadalom önhibájából nem mozdulna meg egységesen, de azért az is sejthető, hogy a kisebbség ráerőltetné a többségre az akaratát, és ezt a modellt társadalmi vitában nem lehetne megvalósítani. Ugyanis ez nem közvélemény-kutatási, hanem társadalmi diskurzus kérdés kéne, hogy legyen.

Érdekes vita volna, ha felvethetnénk, hogy közérdek-e az, ha a kereskedelmi világból kiszorítjuk a Heti Hetest, vagy hogy a szélsőséges pártok által elfoglalt frekvenciákat zeneivé puhítsuk, vagy hogy ne legyen Klubrádió, de InfoRádió vagy Lánchíd Rádió se, és persze ne legyen ATV meg ECHO.  (Hiszen a társadalmi vita valóban nem tűrné a kettős mércét.) Mások azt mondanák, legyenek, mert közérdek az, ha a lobbicsoportok lehetőségeik szerint pénzelik, és életben tartják a hozzá közel állókat, megint mások pedig még a közpénztámogatások elosztását is javasolnák a lobbicsoportok közt. (Pl. egy demokratikus testület irányításával, pl. a kereskedelmi médiumok adóinak egy részéből.)

Lehet tehát olyan új filozófiát követni, hogy csak a zene kell, csak nem túl szerencsés ezt a társadalom nélkül egy hatóságnak az emberekre kényszeríteni. Nem ez a fejlődés útja, de ha így is volna – mármint úgy, hogy ez az elképzelés mindenféle társadalmi konzultáció nélkül megvalósulna, mi történhet? A technikai lehetőségek széles tárháza áll rendelkezésre, és az internetre kényszerített szöveges tartalmak külön bájt adnának a magyar multimédiás világnak. Miközben a szólásszabadság demokratikussága megmaradna, mégis úgy érezné mindenki, hogy a hagyományos tömegkommunikációt fogyasztják a „zombik”, ellenben az okosak az internetről tájékozódnak. Paradox módon – ahogy a vezetékes telefon hiánya a mobilt nálunk gyorsabban terjesztette – az éterből kiszorított szöveges tartalmú rádiózás egy gyorsabb internetfejlődést hozna Magyarországon. Európa irigykedne azon a multimédiás gazdagságon, ami így az interneten nálunk meg is előzné őket.  Teher alatt nőne a magyar szöveges rádiók pálmája.


2012.04.24.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország