A rossz kompromisszumok hagyománya


Az amerikaiak, angolok, franciák, hollandok, németek, olaszok folyamatosan reflektálnak a saját történelmükre, állandóan újraértékelik a múltjukat. Magyarországon merev kánonok vannak, és ritka, hogy a történelmet a napi politikai folyamatok elemzéséhez hívják segítségül. Elemzésünkben ahhoz a nyugati hagyományhoz kívánunk kapcsolódni, amelyik a történelem újraértelmezését eszköznek tekinti a politikai, társadalmi folyamatok megértéséhez.

A következőkben történeti példákon keresztül mutatjuk be a hatékonyság és a szabadság drámai összeütközését. Nem az a szándékunk, hogy történelmietlen módon azonosítsuk a jelen és a múlt folyamatait, hanem csupán az, hogy provokatív módon elgondolkodtassunk arról, miért vált állandó hagyománnyá a modernizáció és a szabadság szembekerülése Magyarországon. Mivel nem a hagyományos értelemben vett történelmet írunk – hiszen ez amúgy is szétfeszítené az elemzés kereteit –, hanem csupán a rendelkezésre álló történelmi anyagon mutatjuk be a polgárosodás vs. szabadság konfliktusát, ezért nem is vállalkozhatunk arra, hogy minden apró részletkérdésre kitérjünk.

Mindennek az oka a Kádár-rendszer! Vagy mégsem?


Manapság divatos minden bajunk forrásvidékét az 1989-et megelőző negyven évben keresni, legyen szó akár az életminőségi mutatók romlásáról, akár az állampolgári kultúra, a közmorál és a politikai elitbe vetett bizalom gyengeségéről. Noha tény, hogy az államszocialista rendszer sok mindenben hibás (például felelősség terheli az egyesületi élet felszámolásáért, a civil intézmények megszüntetéséért), de a rossz közérzet oka, hogy a korábbi időszakokban sem sikerült áthidalni az ellentétet, amelyik a makrogazdaság-központú hatékony kormányzás igénye és a társadalom szabadságvágya között feszült.

Modernitás kori történelmünk során a menedzserpártok monopolizálták a hatalmat, évtizedeken keresztül kormányoztak, sikeresen kezelték a makrogazdaságot, de hatalmuk érdekében szűk térre szorították a népképviseletet. Velük szemben az ellenzéki teret kormányzóképtelen kis- és középpártok népesítették be, amelyek a makrogazdaság látványos mutatóival a szabadság alacsony fokát helyezték szembe. Magyarországon a Kádár-rendszer kialakulásától kezdve a baloldal volt a makrogazdaság-központú szemlélet letéteményese, ami összefügg az államszocialista rendszernek az 1970-es, 1980-as években kiteljesedő „ideológiátlanításával”, vagyis azzal a folyamattal, hogy a Kádár-rendszer a legitimációját – részben önvédelmi célból, levonva 1956 tanulságát – a fogyasztásbővítésre és az életszínvonal lassú, fokozatos javítására alapozta. Ezt a makrogazdaság-központú és ideológia-ellenes, technokrata attitűdöt mint örökséget hordozta az MSZP is, és ez szerepet játszott a párt 1994-es megválasztásában. Annál is inkább, mert a megelőző Antall- és Boross-kormányok, rosszul felmérve a magyar társadalom állapotát, „ideologizáltak”, ráadásul olyan jobboldali nyelvezettel, amelyik sokak számára anakronisztikusan hatott. Tévednénk azonban, ha csupán a Kádár-rendszertől eredeztetnénk azt a rossz hagyományt, hogy az állampolgárok a gazdaság sikeres menedzselését – amennyiben az kiszámíthatóan életszínvonal-növelést eredményez(het) – tekintik a kormány(párt)ok feladatának. A gyökerek mélyebbre nyúlnak vissza. Legalább 1867-ig, de még inkább 1849-ig.

A neoabszolutizmus kora: modernizáció belső „gyarmatosítással” (1849-1859)

A legyőzött szabadságharc után a berendezkedő önkényuralom célja az egységesen kormányzott birodalom, a Gesamtstaat megvalósítása volt. Felix Schwarzenberg herceg, Ferenc József miniszterelnöke (akit Széchenyi István plasztikusan a „hűvös vámpírnak” nevezett) és Alexander Bach belügyminiszter, aki a korszak névadójává vált, úgy vélték, itt az alkalom az egységes birodalom útjában álló akadály, a Habsburg-hatalom kezét megkötő magyar alkotmányosság felszámolására. Érvelésüket a jogeljátszási elméletre alapozták: Magyarország a törvényes uralkodó elleni fegyveres lázadással, de különösen a Habsburg-ház trónfosztásának deklarálásával elveszítette a jogát a birodalmon belüli önállóságra.

Az 1850-es évek önkényuralma felszámolta Magyarország birodalom belüli különállását, megszüntette közigazgatását. De nem lehet nem észrevenni, hogy az önkényuralom egyúttal a modernizáció céljait is szolgálta. A reformkor és a forradalom több törekvése az 1850-es években válhatott realitássá. A jobbágyfelszabadítást az 1853-as úrbéri pátens törvényesítette (bár nem olyan méltányos formában, ahogyan azt a Batthyány-kormány tervezte). Az akasztófák és a szuronyok árnyékában az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetése, az egységes piac útjában álló vámhatár lebontása, a szakszerű közigazgatás kialakítása, az oktatásügy reformja, ezen belül az érettségi bevezetése mind megfeleltek a modernizáció és a professzionalizáció korabeli követelményének. Nem utolsósorban: a Habsburg-birodalom érdekének. A birodalom csak úgy állhatott helyt a nemzetközi versenyben, ha belső egységét, kohézióját biztosítja. Ez viszont megkövetelte a partikuláris érdekek elfojtását. Ezt azonban – bár haladó jellege vitathatatlan volt – a korabeli magyarság „gyarmatosításként” érzékelte.

Paradox helyzet alakult ki, hiszen a neoabszolutizmus vérrel szerzett uralma sok területen közelítette Magyarországot a „Nyugathoz”, vagy legalábbis a birodalom Lajtán túli területeihez, ezért a rendszer előremozdította a polgárosodás ügyét. Csakhogy a rendszerhez hozzátapadt az elnyomás, a németesítés szándéka, Magyarország közjogi berendezkedésének megszüntetése, vagyis a szabadság eltiprása, nem beszélve az előzményekről. Ezért a nemzeti öntudat fokára jutott magyarság politikai és kulturális érdekeit nem találta összeegyeztethetőnek a birodalmi érdekkel, noha éppen a birodalom érdeke diktálta a kulturális és gazdasági modernizálódás elindítását, amelynek közvetve Magyarország is haszonélvezője volt.

Meghasonlásunk kezdete ezért az 1850-es évekhez köthető. A Bach-korszak kedvező feltételeket kínált a polgárosodáshoz, a Lajtán túli tőke beáramlásához (ettől a tőkés „gyarmatosítástól” ugyanúgy félt a korabeli magyarság, mint ma, ld. ennek irodalmi recepcióját Jókai Mór Fekete gyémántok című regényében). Ekkor kezdődött meg a reformkor motorjának tekintett köznemesség elszegényedése, a dzsentri kialakulása. Tehát egy idegen uralom kezdte beteljesíteni a polgárosodás nagy reformkori ígéretét, a rendiség végleges felszámolását, miközben a magyar nemzet érdekeit a birodalom érdekei mögé kényszerítette. Nemzeti érdek, nemzeti szabadság és modernizáció szembekerült. Nem először, de nem is utoljára.

Az utókor hajlamos eltúlozni az önkényuralommal szembeni nemzeti ellenállás mértékét. De a történeti kutatás árnyalta a képet: a Deák Ferenc félrevonulásával példázott passzív rezisztencia mellett nem kevesen voltak, akik egzisztenciális okokból éltek az új rendszer által felkínált hivatalviselési lehetőséggel. A legújabb történeti kutatások kimutatták, hogy kisebb volt a fluktuáció a közhivatalokban, mint ahogyan az megmaradt az utókor emlékezetében. Vagyis bizony többségében azok ültek bent a hivatalokban, akik már a reformkorban és 1848-ban is ott voltak (ld. erről bővebben: K. Lengyel Zsolt: Neoabszolutizmus vagy önkényuralom? Megjegyzések a magyarországi Bach-korszak újabb historiográfiájához. Aetas. 2008/23. 237-255.). Az ellenállás bizonyos formái (pl. adómegtagadás, adókijátszás, a „betyárrejtegetés” hagyománya, a hatóságokkal való együttműködés megtagadása) rögzülve hozzájárultak a közmorál romlásához, az állampolgári kultúra tartós gyengeségéhez, és többé-kevésbé máig károsan befolyásolják a mentalitást.

A dualizmus kora (1867-1918)

Az 1867-1918 közötti időszakra a mai napig aranykorként tekintenek – nem is alaptalanul, különösen, ha a megelőző és a későbbi időszakkal hasonlítjuk össze. De ez az emelkedő szakasz egy sok tekintetben bizonytalan közjogi konstrukcióra épült rá. A dualizmus rendszere nem igazodott rugalmasan a kor változásaihoz, és valójában a magyar elit is úgy tekintette, mint egy később továbbfejlesztendő kompromisszumos megoldást.

A dualista rendszer valóban alkalmas keretet nyújtott a polgárosodáshoz és az ország modernizálódásához (bár, mint láthattuk, a modernizáció terén már az 1850-es évek is jelentős előrelépést hozott), de a közjogi szisztéma fenntartása a választójog szigorításával, sőt a választási visszaélések rendszeressé válásával volt lehetséges. A parlamentáris Magyarország hírhedtté vált a választásairól, akárcsak a parlamentarizmus hazája, Nagy-Britannia, amelyik az 1832-es választási reformig éppúgy a korrupció, a vesztegetés és az etetés-itatás melegágya volt. (ld. erről bővebben: Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán. Bp., 2011., Napvilág Kiadó. 208 o.). Mindig elfelejtjük, hogy a gazdasági tekintetben sikeres dualizmus fenntartása a választójognak az 1848-as állapothoz képesti szűkítésével (6,7%-ról 5,9%-ra), valamint egy olyan választási rendszer révén valósult meg, amelyik az ellenzék kiszorítását szolgálta (pl. a választókerületek egyenlőtlen, a mindenkori kormánypártnak kedvező beosztásával, a nyílt szavazás intézményével).

A választási rendszer gyakorlatilag a mindenkori kormánypárt leválthatatlanságát biztosította, akárcsak a Horthy-korszakban. Nem véletlen állt szemben Tisza István, a dualizmus korának utolsó nagyformátumú miniszterelnöke (akinek a jelenlegi hatalom is ápolja az emlékét) minden olyan reformköveteléssel, amelyik akárcsak egy téglát is kivett volna a 67-es rendszer épületéből. Tisza szembeszállt a kor szellemével, az általános választójoggal és titkos szavazással, miközben éppen a 20. század elején Magyarország – lendületes gazdasági és kulturális fejlődése ellenére – a szabadságjogok biztosítása tekintetében egyre inkább elmaradt a referenciának tekintett „Nyugattól”. Tisza és a kor legtöbb politikusa tisztában volt vele, hogy a dualizmus tönkretételét jelenthetné a „felelőtlen” közjogi ellenzék hatalomra jutása, márpedig erre jó esély kínálkozott egy általános választójog alapján megrendezett választás esetén. Így vált a torz választási rendszer a gazdaságilag sikeres birodalmi keret fenntartásának a pillérévé.

Konklúzió

A magyar társadalom modernizációs pillanatai a nagy veszteségek, a bukott szabadságküzdelmek, forradalmak másnapján következtek be: a Rákóczi-szabadságharc után jött a felvilágosult abszolutizmus korszaka, 1849 után következett az 1850-es évekbeli és 1867 utáni gazdasági fellendülés, az 1918-as őszirózsás forradalom után jött a Horthy-korszak, amelyik hosszú ideig stabilitást biztosított, végül 1956 után a Kádár-rendszer valósított meg egy lassú fogyasztásbővítést. A szabadságra sóvárgó társadalom mindig megalkudott a berendezkedő rendszerrel, és elfogadta a „kis szabadságokat”, valamint az anyagi biztonságot. Ugyanakkor a mindenkori rendszerek által biztosított fejlődés és anyagi biztonság relatív volt: a fejlődés a környező közép- és kelet-európai országokhoz képest volt imponáló. A „Nyugatot” csak megközelíteni sikerült, beérni, főleg lehagyni soha.

Soha nem sikerült tartóssá tenni a fejlődés eredményeit, így mindegyik nagy politikai váltásnál elölről kellett kezdeni a jóléti biztonság megteremtését. Másrészt a jólét biztosítása sohasem fedte le a társadalom egészét, sőt a jólét bővítése nem a korábban anyagi biztonságot élvező rétegek pozíciójának megőrzése mellett, hanem annak romlásával következett be. Emellett mindig voltak hiányok: a Kádár-rendszernek sem sikerült teljesen felszámolnia egyes rétegek hátrányos helyzetét, hiszen a szegénységkutatásokat mindig „morgás” kísérte, mivel azok a rendszer legitimációját kérdőjelezték meg.

Mint látható, a 19-20. századi történelmen végighúzódik, hogy a társadalom rá volt kényszerülve arra, hogy kompromisszumot kössön a hatalommal, amelyik elkobozta a szabadságot, cserében viszont modernizációt, (nem tartós) nyugatos felzárkózást, és (relatív) anyagi biztonságot hozott. Ennek mentális ára igen nagy volt: az állandó bizonytalanság, az önbizalomhiány, az állandó frusztráció, a törvények kijátszásának a kultusza… Ezek mind tartósan befolyásolták a magyar demokrácia állapotát. Lesz-e valaha kiút a rossz hagyományok csapdájából? Ez a politikai szereplőkön múlik. Egyelőre nem látjuk, hogy közelednének az álláspontok.


2012.05.01.  

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország