Pártos elnök, jó elnök


A politikai rendszerünk elleni tartós és krónikus bizalomhiány elszenvedői elsősorban a pártok, amelyekhez okkal, vagy ok nélkül, sok rossz érzés kötődik Magyarországon. Ennek örve alatt számos pártpolitikus kifejti azt a naiv óhaját, hogy végre olyan személyre volna szükség, aki nem megosztja, hanem összetartja a nemzetet. Ne legyen pártpolitikus, hangoztatták most például a szocialisták, akik 2005-ben még az erősen pártpolitikus Szili Katalint szerették volna köztársasági el-nökké választatni, még az SZDSZ-el való összeütközést és a későbbi kudarcot is vállalva ezzel.

De tényleg eleve rossz ómen, ha valaki (esetünkben a hamarosan hivatalba lépő államfő) hosszú éveken át egy adott párt színeiben politizált?  

Közjogi furcsaságok

Először is érdemes átgondolni, hogy a magyar közjogi rendszer milyen szerepfelfo-gást követel meg a mindenkori államfőtől. Korábbi alkotmányunk, és a mostani Alap-törvény látszólag egyértelműen nyilatkozott, amikor úgy fogalmazott, hogy a köztár-sasági elnök kifejezi a nemzet egységét. Ennek valóban lehet olyan értelmezése, hogy a helyes köztársasági elnöki magatartáshoz hozzátartozik, hogy az államfő nem hajlik el valamelyik párt irányába, mert ezzel eleve megosztaná a közvéleményt. Az elnök „lebeg” a pártok fölött, kiélezett helyzetekben egyfajta semleges döntőbírói szerepet játszik közöttük.  Csakhogy beszélhetünk-e általában a „nemzet egységé-ről”? Tudjuk-e körvonalazni, mit is kell érteni ezen? Egy plurális, piacgazdasággal, többpártrendszerrel rendelkező társadalom sokféle érdek által tagolt, de még egy diktatúrában sincsenek teljesen homogén társadalmak, hiszen azok tagjai – mentali-tásban, vagyoni helyzetben, szellemi képességekben, és még több minden másban – elkerülhetetlenül különböznek egymástól. Nem fából vaskarika-e eleve a „nemzet egységéről” beszélni? Ha igen, akkor viszont nem inkább társadalmunk kohéziójának erősítése volna-e a lényeg, ami azt jelentené, hogy a fő kérdésekben a társadalom kisebb- nagyobb csoportjai képesek előbbre vinni az országuk fejlődését? Akárhogy is, nehéz közjogi támpontokat találni arra vonatkozóan, mit is kell a „nemzeti egység” kifejezés alatt érteni. Sejteni persze lehet, nevezetesen egy olyan köztársasági elnököt képzelhettek el az alkotmányozók, aki személyében alapvetően összetartja a lakosságot, például olyan általánosságban mozgó vélemények hangoztatásával (pl.„támogassuk a családokat”, „legyen a pártok között tisztességes vitakultúra”), amelyekkel általános egyetértést lehet elérni. Ám ettől még önmagában nem lesz nemzeti egység, vagy nagyobb társadalmi kohézió.

Alkotmányos rendszerünk más rendelkezései azonban további ellentmondásokat tartalmaznak, és ezzel nehézségeket támasztanak a „pártatlan” köztársasági elnök számára. Sokszor elhangzott a magyar nyilvánosságban, hogy a magyar államelnök nem tölt be jelentős szerepet, jogosítványai ugyanis gyengék. Ez azonban csak részben állja meg a helyét, az államfő politikai és az alkotmányossági vétójoga en-nek az állításnak a cáfolata. Az elnök, amikor egy, a parlament által elfogadott tör-vény visszaküldéséről, vagy Alkotmánybírósághoz küldéséről dönt, komolyan befo-lyásolhatja az adott jogszabály végső sorsát, ezzel akarva-akaratlanul részt vesz a politikai csatározásokban. Furcsa rendelkezése az Alaptörvénynek, hogy a köztársa-sági elnök nem csak felszólalhat az Országgyűlés ülésein, de törvényeket is kezde-ményezhet. Ha az államfő élne ezzel a jogával, tényleges álláspontot foglalna el egy adott szakpolitikai kérdésben, ahogyan azt a pártok is teszik. Egy, a köztársasági elnököt a napi politikai csatákból többnyire kivonó parlamentáris többpártrendszertől eléggé idegen volna egy olyan szituáció, hogy a köztársasági elnök a parlament ülé-sén a saját törvényjavaslata mellett érveljen, és leálljon vitatkozni a parlamenti képvi-selővel – de ezt az Alaptörvény lehetővé teszi. További komoly, és a politikai erővi-szonyokra komoly hatást gyakorolni képes jogosítványa, hogy a köztársasági elnök népszavazást is kezdeményezhet, a költségvetés március 31-i határidővel el nem fogadása esetén is feloszlathatja az Országgyűlést.

Egy pártos példa

Mindez talán elég annak ábrázolására, hogy egy köztársasági elnök alkotmányosan is lehet „pártoskodó”, ugyanis a jogkörei egy részének gyakorlása olyan beavatko-zást jelent a közéletbe, amelyik a politikát figyelők körében eleve megosztottságot vált ki. Nem szabad elfelejteni, hogy ilyen döntéseket Áder minden korábbi elődje hozott. Mindjárt az elején, Göncz Árpád első elnöki ciklusában (1990-1995) a taxis-blokád, vagy a médiaháború idején tanúsított magatartása korántsem váltott ki egy-öntetű helyeslést.

Richard von Weizsäcker német államfő (1984-1994) tevékenysége meggyőző példa arra, hogy egy korábbi pártpolitikus is képes kitűnően ellátni a feladatát. Köztársasági elnökké megválasztása előtt három évtizeden át volt a CDU tagja, parlamenti képviselő, Nyugat-Berlin polgármestere is volt ezen időszak alatt, vagyis pártjának fontos politikusai közé tartozott. Ő tehát megfelelt a „pártkatonaság” kritériumainak. Mégis, elnökségének akadt egy olyan momentuma, amelyik egész elnöki tevékenységét kiemelkedővé tette. A II. világháború németországi lezárásának 40. éves évfordulóján elmondott  1985-ös beszéde óriási hatást gyakorolt nemcsak a német, de a külföldi közvéleményre is. Sokatmondó, hogy a beszédét több, mint húsz nyelvre fordították le. Weizsäcker, aki maga is részt vett a háborúban, a beszédében egyszerre kavart és csitított érzelmeket. Beszélt a németek háborús szenvedéseiről, ugyanakkor a náci Németország örökségével igen határozottan leszámolva kiállt a békeszerető és toleráns politikai kultúráért. A retorikailag kitűnően előadott, és nagyon jól összeállított beszédben a történelemre való emlékezést pedig létfontosságúnak nevezte. Következő szavai ma is érvényesek: „A fiatalok nem felelősek a múltban történtekért. De felelősek mindazért, ami a történelemből kialakul”.

Weizsäcker nem volt ugyan a legnagyobb közjogi hatalommal rendelkező politikus hazájában, ám gondolatai mélyen gyökeret vertek a közgondolkodásban. Az igazi hatalma szavai erejében rejlett, és ez az, amit egy mérsékelt hatáskörű köztársasági elnök akár nálunk is elérhet. Amint a német példa bizonyítja, ez akár párttagsági könyvel is elérhető. Áder Jánosból is lehetne tehát akár nagy tekintélyű, a társada-lom nagy többsége által elfogadott köztársasági elnök. Létezik azonban egy körül-mény, amelyik ennek bekövetkezését nagyon megnehezíti nálunk: amíg a német demokrácia közjogi felépítménye alapjait az ottani pártok elfogadják, addig nálunk a Fidesztől balra álló ellenzéki pártok egyúttal az Alaptörvény rendszerének ellenzői is. Áder megválasztása után elmondott békülékeny szavai sem feledtették, hogy ő nem a Fidesz-féle közjogi rendszer ellen kíván tevékenykedni. Egy következő választáson esetleg bekövetkező kormányváltás esetén Áder és az új kormánypártok azonnal a barikád két frontján találják magukat a szinte bizonyosan újrainduló közjogi háborúskodás során.


2012.05.08.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország