Mindenki egyért, vagy egy mindenkiért?


A görög kormányalakítási patthelyzetig az euróövezeti válság összegzése eddig valahogy így hangzott; vagy feltámasztják hamvaiból Görögországot, vagy magával rántja az egész eurózónát. Miután azonban a görög társadalom többsége a választásokon a megszorítások ellen szavazott, mára egyre aktuálisabbá vált a kérdés, szabad-e, kell-e megmenteni, azt, aki nem akarja, hogy megmentsék? A laikus számára érthetetlen, miért kockáztatják a politikusok az államcsődöt és a száműzetést az eurózónából, azonban a másfél hete lezajló választások azt mutatják, hogy a görög társadalom nemcsak elengedte azt a kezet, amelyik kétszer is megmentette, hanem alaposan bele is harapott. Az Unió pedig, valljuk be, tehetetlenül áll a döntéssel szemben. Hogyan juthatott Európa idáig? Hogyan fordulhatott visszájára az európai integráció, és válhatott vonzóbbá az „eurózónán kivüli élet” a görögök számára? Elképzelhető, hogy nemzetek reneszánsza előtt állunk? Ian Bremmer új könyve - az Every Nation for Itself: Winners and Losers in a G-Zero World – szerint egy „irányítatlan világ” átmeneti korszakába léptünk. Amerika korábbi erőfölényével, vagy a G-7, G-8, G20 hatalmával szemben, ma egyetlen nemzet, vagy csoport sem képes elfoglalni a globális vezető szerepét. Az Egyesült Államok jelenleg nem tudja, a feltörekvő gazdaságok pedig nem akarják felvállalni a döntéshozatal felelősségét. Ez azt eredményezi, hogy minden állam magára van utalva. Vagy kiharcolja magának saját jussát, vagy jobb esetben a maradékokon osztozik. Ez hosszútávon bizonytalansággal és konfliktusokkal jár, csakúgy, mint a nemzetek, régiók közötti verseny felerősödésével. Az Európai Unió sem képes erőt mutatni jelen helyzetében, hiszen ahány tag, annyiféle érdek húzza széjjel.

S, hogy hogyan magyarázza ez az elmélet az Orbán-kormány viselkedését? Ahogyan Európa nem számíthat az Egyesült Államokra, hogy a válságból kimentse, Magyarország sem építhet az adósságban úszó Unió segítségére. Hiába biztosították korábban a nyugati források az ország periodikus gazdasági konszolidációját, ezúttal nem lehet a válságban levő Nyugathoz fordulni. Ez a felismerés vezette ciklusa elején Orbán Viktort az olyan unortodox lépések felé, mint a később Európa-szerte elterjedő bankadó, a szintén nem példanélküli magánnyugdíj-pénztári privatizáció, valamint a keleti nyitás, amelynek eredményeként Magyarország nemrégen egymilliárd eurós fejlesztési hitel megállapodást kötött Kínával. Az Unióból való gazdasági kikacsintgatás azonban gazdasági jellegű, érdekvezérelt döntés, nem pedig, ahogyan sokan láttatni szeretnék, politikai értékközösségen alapuló lépés. Nem a nyugati, européer értékektől való távolodást jelenti. Természetesen lehet erre azt mondani, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók, csakhogy az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az Egyesült Államoknak sem a demokráciáját, sem a gazdasági orientációját.

Azért nehéz megállapítani, hogy Magyarország pontosan milyen rendszerben van napjainkban, mert, szemben a nyugati országok kiterjedt kapitalizmus vizsgálataival, az utóbbi húsz évben még a piacgazdaság jelentését és társadalmi hatását se tudtuk feldolgozni, nemhogy elhelyezzük magunkat a globális kapitalizmus – változó – trendjein belül. Ahogyan korábbi vitaindító iratunkban felvetettük, a válság nyomán Nyugaton a piac és állam viszonyának, s ezen belül az államkapitalizmus fogalmának újraértelmezése folyik. A krízis ugyanis rámutatott a globális rendszer politikai, gazdasági gyengeségeire és a mindenkori magyar kormányoknak és a társadalomnak ehhez az új viszonyrendszerhez kell tudnia alkalmazkodni, kihagyva a kapitalizmus természetéről folytatott „termékeny töprengés” korszakát, amelyik olyan sokat hozott a konyhára tőlünk nyugatabbra fekvő országoknál. Mindenki önmagáért. Jelenleg ezt diktálja az uralkodó széljárás. Orbán Viktor a fentebb felvázolt átalakuló globális erőviszonyoknak megfelelően pusztán a korábbiaknál erősebben képviseli a nemzeti érdekeket. Rájött, hogy még akkor is, ha politikai ellenállásba is ütközik külföldön, végső soron „a családi béke” érdekében előbb-utóbb elsimulnak a konfliktusok. Csak türelem kell hozzá és lehetőleg javuló nemzetgazdasági mutatók. Magyarország helyzete mindenesetre napról napra felértékelődni látszik a görög krízis mellett. Pillanatnyilag ugyanis legkisebb gondja is nagyobb az uniónak, mint a magyar politika belterjes ügyei, és bármit is tett eddig, bocsánatos bűnek számít, ha a görögök kilépnek az eurózónából. Nagyon úgy tűnik, hogy akármilyen rögös volt az ide vezető út, hosszútávon kifizetődő volt az egyéni „külön utas” stratégiája a kormánynak. Hogy a Fidesz politikailag agresszívebb, konfliktusosabb, mint elődei voltak? Bizonyára. Hogy a nemzetek felerősödő versenyében egyre több hasonló eset lesz az Unión belül, ez is borítékolható.   
 
2012.05.15.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország