Demokrácialeckék Athénból


 A demokrácia, liberalizmus, piacgazdaság „szentháromság” összekapcsolása – amelyik valóságos közhely volt az utóbbi évtizedekben a felvilágosodás hagyományain nevelkedett európaiak számára – erősen megkérdőjeleződött az elhúzódó válság miatt. Kiderült, hogy sokkal mélyebb problémákról van szó, mint az, hogy helytelen a pénzügyi politika, vagy az, hogy pazarló kormányzati döntések születnek. A háttérben az európai társadalmi modellek válsága áll. A helyzet természetesen Athénban a legégetőbb, de a krízis utóbbi éveiben egy sor országban voltak idő előtti választások, álltak fel szakértői kormányok, buktak meg elnökök, és megerősödtek a szélsőséges politikai formációk.

A jóléti kihívás

A jelenlegi európai demokráciák mintaországai jórészt a második világháború után emelkedtek fel, a jóléti állammal, valamint a korábban sosem tapasztalt személyes szabadságjogokkal és civil társadalommal bástyázták körbe a rendszer alapjait. A hetvenes évek végén Nagy-Britanniából (és az Egyesült Államokból) induló neokonzervatív gondolat a jóléti állam visszavágásával ugyan némileg módosította a korábbi konszenzust, de a demokratikus átmenetek dél-, majd kelet-európai sikerei tovább erősítették a hitet, hogy semmilyen konfliktus nincsen a piacgazdaság, a liberalizmus és a demokrácia eszméi között. A kilencvenes években a rendszerváltások egyik meghatározó mozzanata az volt, hogy ezek a posztkommunista országok hogyan birkóznak meg ezekkel a kihívásokkal és a posztkommunista örökséggel.

Ennek a folyamatnak az ellentétét jól érzékelteti, hogy egyidőben azzal, hogy az emberek megkapták a szabad választás jogát, kirúgták őket a munkahelyeikről, vagy más formában kellett viselniük a megszorítások és a szocialista gazdaság összeomlásának következményeit. Claus Offe német szociológus az átmenet kezdeti éveiben nem véletlenül írta azt, hogy a piacgazdaságot predemokratikus körülmények között lett volna üdvös bevezetni. Ezekben az államokban tehát a jóléti periódus vagy lényegesen lerövidült, vagy teljesen elmaradt, így az a gondolat, hogy a jóléti állam áldásai a társadalom számára összekapcsolódnak a piacgazdaság és a liberális demokrácia elveivel, korántsem lett olyan egyértelmű a kontinens perifériáin lévő országok polgárai számára, mint amennyire evidencia Nyugat- és Észak Európában. A nyugati gondolkodás fősodra azonban lényegében az átmeneti nehézségek számlájára írta ezeket a jelenségeket, amelyet a politikai unió kiterjesztésével és az újonnan csatlakozók felzárkóztatásával vélt megoldhatónak. Az, hogy a jóléti állam hiányában a piacgazdaság társadalmi feltételei teljesen eltérőek, és így működése is számos anomáliát mutat, kevesen ismerték fel. Sokkal inkább a Fukuyama által képviselt „történelem vége” szemlélet határozta meg az eszmeiséget, semmint az eltérő utakat bejáró országok sajátos adaptációs modelljeinek beható vizsgálata. A 2008 óta újra és újra megerősödő válság azonban világosan mutatta, hogy a korábbi jóléti konszenzus hiányában a periféria országaiban a liberális piacgazdaság nem, vagy nem teljesen váltotta be a két évtizeddel ezelőtt hozzá fűzött reményeket.

A liberalizmus és a demokrácia vitája

A piacgazdaság és a jóléti állam konfliktusa azonban szinte eltörpül az igazi nagy kérdés, a demokrácia és liberalizmus dilemmái mellett. Bár manapság szinte evidencia, hogy amikor a demokratikus berendezkedésről beszélünk, akkor annak liberális fajtáját értjük rajta. Pedig annak jobboldali kritikusai szerint ez korántsem determinált összekapcsolódás. Történelmi nézőpontból szemlélve a liberalizmus ugyanis nagyon sok országban eredetileg arisztokratikus, vagy monarchista hatalomgyakorláshoz kötődött: a francia liberalizmus kifejezetten a francia forradalom által meghirdetett tömegdemokrácia ellenében született meg a 19. században, de a magyar liberalizmus nemzeti változata is a monarchia berendezkedését preferálta a kiegyezést követően. Alain de Benoist, a 20. századi francia jobboldali gondolkodás egyik legnagyobb alakja több írásában hívja fel a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeket a liberalizmus jelent a demokrácia számára. Szerinte a liberális gondolat és a progresszió végső soron tönkreteszi a demokráciát azzal, hogy a közösség helyett az egyénre koncentrál, a szuverenitás forrása így nem a társadalom, hanem az egymástól elkülönülő egyének lesznek. Ezzel megszűnik a közösségért felelősséggel tartozó polgár, és átadja helyét az individualizmusnak, amelyik a társadalom atomizálódásához vezet. Benoist szerint az állam kivonulása és neutralizációja szintén komoly hiba, hiszen ezzel a kormányzás egy adminisztratív menedzselési folyamattá válik, amelyben a döntéshozók kezét szinte gúzsba kötik az egyéni szabadságjogok elvei és a politikamentes civiltársadalom. Komoly problémák vannak szerinte a képviseleti rendszerrel is, hiszen az valójában kizárja az embereket, mondván, hogy nincsen meg a szaktudásuk a különböző döntésekhez. Így oligarchikus rendszerré válik a liberális demokrácia, amelyben különböző privilegizált elitcsoportok hozzák meg a döntéseket a választók feje felett.

Benoist gondolatait lehet természetesen vitatni, azonban a jelenlegi válság olyan élesen veti fel ezeket a dilemmákat, és alakítja át évtizedek óta berögzült gondolkodási kereteinket, hogy nem lehet szó nélkül elmenni a probléma mellett. Meg lehet-e védeni adminisztratív eszközökkel a liberális demokráciát az illiberális politikai erők választási sikereitől? A makrogazdasági válságot kezelő, de jövőképet nyújtani képtelen szakértői kormányok hogyan képesek megbirkózni intézkedéseik társadalmi következményeit? A demokratikus felhatalmazással nem rendelkező nemzetközi pénzügyi szervezetek milyen mértékig szólhatnak bele egy demokratikusan megválasztott kormány döntéseibe? Megállíthatók-e a képviseleti demokrácia oligarchikus trendjei? Az egyéni szabadságjogok védelme és a közösségi érdek konfliktusából melyik kerül ki győztesen?
Magyar tanulságok

A fenti kérdésekből kiderül, hogy ezek a látszólag elméleti kérdések milyen szorosan kapcsolódnak a mindennapi politikához. A Fidesz által végrehajtott fordulat értékelésében azonban a diktatúra, vagy legalábbis autokrácia narratívája lett az uralkodó, a demokrácia eltérő értelmezéseinek egymásmellettisége, netán versenye fel sem merült, mint lehetőség. Holott talán még Orbán rendszerének legélesebb kritikusai sem vitatják, hogy a hazai politikai berendezkedés modellproblémái nem a „fülkeforradalom” után születtek meg. Elég egy pillantást vetnünk a már a 2000-es évek közepe óta stagnáló állapotba kerülő gazdasági mutatókra, a riasztó népesedési és egészségügyi statisztikákra, vagy a liberális demokrácia által működtetett intézményrendszer iránti bizalom megrendülésére.

Nem találjuk fel a spanyolviaszt azzal, ha kijelentjük, hogy a „rendszerváltás rendszere” komoly válságba került, 2010-re teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen gyökeres fordulatra van szükség ennek megoldására. A fenti kérdések nyílt megvitatása helyett azonban a politikai közösség egyik fele a rendszerellenesség pozíciójába menekült, míg a másik hatalmi szóval, különösebb magyarázat nélkül hajtja végre valóban mély változásokat hozó elképzeléseit. A demokráciaviták helyét így vette át a már emlegetett mély szembenállás, ahol a felek egész egyszerűen nem ismerik el legitimnek a másik fél nézeteit. Holott ha van az európai válságnak pozitív hozadéka, akkor az, hogy soha nem látott élességgel hozza felszínre a demokrácia, a liberalizmus, a piacgazdaság és a jóléti állam konfliktusait. Ideje lenne leckéket venni a görög demokráciától.


2012.05.22.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország