Hogyan?


A nyugati társadalmak a demokrácia megkérdőjelezhetetlennek tűnő kérdéseiről is hajlandóak újra és újra vitát nyitni, és hajlamosak akár kiélezett konfliktusokat is felvállalni annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az a közös keresztmetszet, aminek bázisán újraértelmezhető saját közösségi értékrendjük. A felnövekvő generációk ebben az önreflexión és társadalmi dialóguson alapuló közegben szocializálódnak. A demokrácia tehát folyamatos szellemi és morális erőfeszítés terméke, és az értékek újratermelésének eszköze a nyílt társadalmi diskurzus.

A hazai közbeszéd szereplői képtelenek erre a szellemi és morális teljesítményre, képtelenek a demokratikus értékek elmélyítésére, az érték-konfliktusok diszkurzív menedzselésére. E tudáshiátusra és kompetenciahiányra vezethető vissza, hogy – immáron a demokrácia intézményes keretei közt – mi továbbra sem a demokratikus értékeket teremtjük meg, és termeljük újra, hanem saját hagyományaink örvén a kibékíthetetlen, közös platformra nem hozható, párbeszédképtelen szembenállást termeljük újra, és a lassanként rendszerellenzékké avanzsáló ellenzéki erők és a domináns kormánypárt képében valóban visszaköszön a történelem. 

Az elmúlt húsz évben elblicceltük a lényegbevágó vitákat, megspóroltuk a tartalmi konfliktusokat, így nem került sor az állami szerepvállalás, a romaintegráció, az EU-csatlakozás, a köznevelés, a homoszexuálisok jogállása, a jóléti állam, a büntetőpolitika, a szerkezeti reformok, a prostitúció, a közteherviselés kérdésköreinek értékalapú megvitatására. Ehelyett késhegyre menő viták zajlanak apák és nagyapák pártállami múltjáról, plágiumokról és arról, ki a diktátor és ki az elmebeteg.

A legfőbb dilemma a Hogyan? kérdése körül mutatkozik, miszerint, miképpen lehet kimozdítani a hazai közbeszédet a bemerevedett állapotából, hogyan lehetne megtermékenyíteni a hazai sekélyes diskurzust. Ehhez az egyik legismertebb amerikai politikai filozófus MichaeI J. Sandel nemrégiben magyarul is megjelenő Mi igazságos… és mi nem? című kötetét (eredeti címén: Justice: What's the Right Thing to Do?) hívjuk segítségül. A Harvard egyetem professzora könyvében arra igyekszik ajánlatot tenni, hogyan lehet megújítani a demokratikus vita intézményét. Sandel szerint minden társadalmi vita, véleménykülönbség visszavezethető arra a morálfilozófiai alapkérdésre, hogy mit tartunk helyesnek, és mit tartunk helytelennek. Csak akkor tudjuk az értékvitákat, érdek-konfliktusokat kiemelni a felszínes sárdobálás dimenziójából, ha az igazságosság prizmáján keresztül vizsgáljuk a vitás kérdéseket, tehát lecsupaszítjuk arra az eldöntendő dilemmára, hogy mi helyes, és mi helytelen. Hogy miről is van szó pontosan, azt Sandel egy sor konkrét eseten keresztül mutatja be, kezdve az abortuszról szóló vitától az azonos neműek közötti házasságig. Érdemes két példát ideidézni azért, hogy nyilvánvalóvá váljon mire is gondolt a professzor. Elsőként jöjjön egy olyan eset, amelynek semmilyen hazai vonatkozása nincsen, nem is kötődik szorosan a közügyekhez, és nem is olyan nagy horderejű, így kellően semleges ahhoz, hogy jól szemléltesse a megközelítés lényegét és logikáját.

Az első példa tehát Casey Martin profi golfjátékosról és az ő golfautójáról szól.  Casey Martin egy születési rendellenesség miatt a jobb lábában keringési zavarokkal küszködött. Ezért számára a golfpálya bejárása komoly fájdalmakat okozott, illetőleg vérzés és törés kockázatával járt. Ennek ellenére sikeres játékos volt, és azzal a kéréssel fordult a Professzionális Golfozók Szövetségéhez, hogy engedélyezzék számára a versenyeken a golfautó igénybevételét két ütés között. A Szövetség Casey Martin kérelmét elutasította, hivatkozva arra a szabályra, amely tiltotta a golfautó használatát a versenyeken.

Végül bírósághoz fordult, hivatkozva a fogyatékkal élőkről szóló törvényre, amely úgy rendelkezett, hogy: a fogyatékkal élők számára ésszerű kedvezményeket kell biztosítani, feltéve, hogy a módosítás „nem változtatja meg alapvetően az (adott tevékenység) jellegét”.

Néhány világhírű golfjátékos (pl. Arnold Palmer, Jack Nicklaus és Ken Venturi) tanúvallomásában a golfautók használatának tiltása mellett érvelt, mondván, hogy a fáradtság lényeges tényezője a golfversenyeknek, és ha a gyaloglást ki lehet váltani a golfautóval, az indokolatlan előnyt jelentene Casey Martin javára.

Az ügy végül a Legfelsőbb Bíróságon dőlt el, ahol a bírák azzal a helyzettel szembesültek, hogy nekik kell eldönteni, hogy „vajon igazán golfozó-e az, aki golfautón megy lyukról-lyukra”. Az igazságosság dimenziójában kellett a Legfelsőbb Bíróságnak eldönteni az ügyet, de ahhoz, hogy ebben a kérdésben határozni tudjanak, először is azt kellett felfejteniük, hogy mi a golfjáték lényegi természete, és ebben a megvilágításban lehet eldönteni, hogy a gyaloglás a golf lényegi eleme, vagy csak részletkérdés.

„A bíróság 7:2 arányban úgy döntött, hogy Martin jogosult a golfautó használatára. John Paul Stevens főbíró, aki a többségi álláspontot fogalmazta meg, tanulmányozta a golf történetét, és arra a következtetésre jutott, hogy az autó nem lényeges eleme a játéknak. Kezdettől fogva a játék lényege az ütés: az ütő segítségével kell a labdát, minél kevesebb ütéssel, az elütés helyéről a bizonyos távolságra lévő lyukba juttatni. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy a gyaloglás igénybe veszi a golfozók állóképességét, Stevens idézett egy fiziológiaprofesszort, aki szerint a 18 lyuk legyalogolása mindössze ötszáz kalória elfogyasztásával járt, ami tápértékben kevesebb, mint egy Big Mac. Tekintettel arra, hogy a golf alacsony intenzitású fizikai tevékenység, a fáradtság elsősorban pszichológiai természetű, amelyben a stressz és a győzni akarás játssza a fő szerepet. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Martin fogyatékának figyelembevétele oly módon, hogy engedélyezik számára a golfautó használatát, alapvetően nem változtatja meg a játék jellegét, és nem biztosít számára tisztességtelen előnyöket.” 

Casey Martin számára ugyan lehetővé tették a golfautó használatát, de nem tették lehetővé minden versenyző számára, holott a Professzionális Golfozók Szövetsége ezzel viszonylag egyszerűen elejét vehette volna a hosszan elnyúló vitának és pereskedésnek (ezzel tudniillik a jogosulatlan előny kérdése lekerült volna a napirendről). De a Szövetség a golfozók sportemberi megbecsülésének aspektusából közelített a kérdéshez, és ebből a szempontból elképzelhetetlennek tartotta a golfautók általános használatának engedélyezését a versenyeken. A professzionális golfozók identitásának fontos eleme, hogy fizikai sportot űznek, ezért az ő felfogásuk szerint a golfnak, mint versenysportnak nem lehet általánosan alkalmazott eszköze a golfautó. Sikerült tehát kompromisszumos megoldást találni a golfautó-problémára, hisz az ítélet biztosította Casey Martin számára a golfautó használatát, de nem tette általánosan alkalmazhatóvá, így nem sérült a golfversenyzők közösségi önképe sem.

A második példánk  már – társadalmi súlyát tekintve – jelentősebb dilemmát jár körül, méghozzá a pozitív diszkrimináció kérdéskörét. Starrett City egy húszezer lakosú lakónegyed New York Brooklyn városrészében, amelyben jelenleg az Egyesült Államok legnagyobb szövetségi szinten támogatott lakásprojektuma zajlik középosztálybeliek számára, és amely az „1970-es évek közepén indult azzal a céllal, hogy egy faji szempontból kiegyensúlyozott közösség jöjjön létre. Ezt a célt úgy érte el, hogy korlátozta a közösség etnikai és faji összetételét azáltal, hogy az afroamerikai és spanyol ajkú lakosság arányát 40% körül tartja. Röviden, kvótarendszert működtet. A kvóták nem előítélet vagy lenézés termékei, hanem bizonyos faji „egyensúlyi pontok” alapján kerültek kialakításra, amelyek városrendészeti adatokból ismert tapasztalati számok. A projektum igazgatói el akarták kerülni, hogy elérjék az ilyen „egyensúlyi pontokat”, amelyek más városrészekben már elindították a fehér lakosság kiköltözését a környékről, és aláásták az integrációt. A faji és etnikai egyensúly fenntartásától a projektum vezetői azt remélik, hogy kialakul, és fennmarad egy stabil, faji értelemben sokszínű közösség. És valóban, a projektum sikeresen működött. A környék nagyon népszerűvé vált, sok család akart beköltözni, és így Starrett City kénytelen volt várólistát működtetni. Részben a kvótarendszernek köszönhetően, amely kevesebb lakást juttatott az afroamerikaiaknak, mint a fehéreknek, a fekete családoknak többet kellett várniuk, mint a fehéreknek. 1980 közepére egy fehér család 3-4 hónapot várt egy lakásra, míg egy fekete család akár két évet is.”

Néhány afroamerikai pályázó tisztességtelennek találta ezt a faji alapú szabályozást, és pert indított ellene diszkriminációra hivatkozva. A per végül megállapodással zárult, amely lehetővé tette a kvótarendszer fenntartását, de a döntés az államot arra kötelezte, hogy javítsa a kisebbségek részvételének lehetőségeit más, államilag támogatott lakásépítési projektumokban.

Az alapkérdés itt az volt, hogy vajon az igazságosság szempontjából helyes-e a faji tényezőt figyelembe venni a lakások elosztásánál. Teljesen világos volt, hogy a megkülönböztetés mögött nem faji előítéletek húzódtak meg, hanem az a szándék, hogy létrehozzanak és fenntartsanak egy integrált közösséget. Ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy az igazságosság kritériumának a kvótarendszer megfelel-e, azt kellett meghatározni, megérteni, hogy mi a kezdeményezés missziója, mi az elképzelés lényege.

Tekintsünk el most attól a gondolatmenettől, hogy mi történne Magyarországon, ha bármilyen kezdeményezés során a kezdeményezők nyíltan vállalnák a faji alapú megkülönböztetés eszközét, és tekintsünk el annak latolgatásától is, hogy vajon – a kialakuló purparlé közepette – sikerülne-e megértetni a kezdeményezés lényegét. Bár ennek mérlegelése is érdekes következtetésekhez vezetne, ehelyütt inkább arra igyekszünk rámutatni, hogy mit tanulhatunk, mit tudunk hasznosítani a két példából, nyújtanak-e támpontot a „hogyan” kérdésére, tudniillik, milyen technikával lehet célravezető módon exponálni Magyarország legégetőbb problémáit. 

Bár a két eset jellegét és jelentőségét tekintve eltérő, van két azonos motívuma mindkettőnek. Az egyik, hogy mindkét esetben az vezetett célra, hogy sikerült meghatározni a konfliktus tárgyát képező jelenség vagy tárgy lényegi természetét. Ez elengedhetetlen előfeltétele volt annak, hogy meg lehessen ítélni, mi a helyes döntés. A másik analóg motívum, hogy tulajdonképpen mindkét esetben kompromisszumos megoldás született: az első esetben engedélyezték a golfautó használatát, de csak esetileg, nem tették általánossá annak használatát; a második esetben pedig megmaradhatott a kvótarendszer, de az államot kompenzációra kötelezték. Ha sikerül meghatározni egy vita tárgyát képező dolog lényegi természetét, akkor könnyebben el lehet dönteni, mi az (értéksemlegesen) igazságos döntés. Azonban ez nem feltétlenül lesz összhangban akár az össztársadalom, akár valamelyik szűkebb közösség értékrendjével, attitűdrendszerével. Tehát a végső megoldás keresése során mindenképpen figyelembe kell venni a közösségi értékszempontokat is, és ezek figyelembevételével mutatkozik csak esély egy életképes kompromisszum megkötésére.

Mindezek szellemében, ha változtatni akarunk a hazai terméketlen vitakultúra színvonalán, akkor a kultúraformáló értelmiségnek elévülhetetlen feladata, hogy az ország szempontjából sorsdöntő jelentőségű társadalmi vitatémákat felismerje, és kiemelje a megszokott táborlogikára épülő diskurzusból, valódi vitát indítson a témák lényegi természetéről. Csak ilyen természetű viták visznek közelebb ahhoz, hogy képet alkothassunk arról, hogy ezekben az ügyekben mi a helyes, és mi a helytelen. Ennek ismeretében kell felmérni ezen ügyekkel kapcsolatos közösségi értékrelációkat, és megkísérelni a közös nevező meghatározását.

Ezt a munkát nem bízhatjuk a politikai elitre, mert az láthatóan nem képes (elméleti szinten) megbirkózni vele, alapjában véve nem is ez a dolga. Az elmúlt húsz évben nem sikerült az ország legfontosabb sorskérdéseiben dűlőre jutni, sőt még csak megfelelő módon exponálni és napirenden tartani sem sikerült ezeket a kérdéseket. És ez – egyebek mellett – elvezetett odáig, hogy megerősödtek azok a (radikális) politikai mozgalmak, melyek gyors válaszokat és könnyű megoldásokat ígértek a társadalom számára legaggasztóbb problémákra. E mozgalmak erősödésének és a demagógia extenziójának csak a vitákban és reflexiókban kiteljesedő demokratikus közgondolkodás szabhat határt. Ez az, ami Magyarországon jelenleg hiányzik.

Az elkövetkező hónapokban a Méltányosság Politikaelemző Központ konkrét példákon is igyekszik majd bemutatni, hogyan lehet – a Sandel-féle receptúra alapján – a konfliktusos társadalmi vitákat (az adópolitikától kezdve a múltértelmezésig) morális alapokon exponálni, és lebontani a legalapvetőbb kérdésfeltevésig: mi helyes, és mi helytelen.

 

 

 Ha kíváncsi a kötet kapcsán szervezett kerekasztal-beszélgetésre, látogasson el a könyvbemutatóra, június 12-én, 17 órakor. Helyszín: Alexandra Könyvesház, 1055 Budapest, Nyugati tér 7.

 

 

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország