A csökkenő népszerűségtől az identitásválságig

 
A történeti nézőpont

A kézenfekvő magyarázat természetesen a kormányzat gyenge teljesítményében keresendő. A valódi kérdés azonban nem az, hogy miért csökken a Fidesz népszerűsége, hanem az, hogy miért nem tudott kormányra kerülve, kétharmados felhatalmazással a választók számára markánsan jelentkező eredményeket felmutatni?

A szokásos érvek mellett alighanem ennek a kérdésnek a megválaszolásához némileg ki kell tágítani a nézőpontunkat, és a magyar pártfejlődés történeti dimenzióját kell segítségül hívni az értelmezéshez. Ezek a vizsgálódások eddig jórészt elkerülték a hazai elemzők érdeklődését, mondván, hogy a rendszerváltással és a liberális demokrácia intézményrendszerének adaptálásával sikerült lezárni a múltat, és új fejezetet nyitni a hazai közéleti folyamatok terén is. Azonban, mint utóbb kiderült, a múlt afféle búvópatakként újra- és újra felbukkan, és meghatározza a jelen szereplőinek a viselkedését.

A menedzserpártok és a nemzeti érdekvédők hagyománya

A magyar politikai berendezkedés többpártrendszerű szakaszaiban – néhány egészen kivételes, rövid periódust leszámítva – a tényleges hatalmat minden esetben hatalmasra duzzadt, leválthatatlan mamutpártok birtokolták, ha tetszik, centrális erőtérben. A dualizmus korszakában ez a Szabadelvű Párt (korábban Deák-párt), a Horthy-korszakban az Egységes Párt volt. Közös tulajdonságaik az állam-menedzselés, a fennálló status quo megőrzése, a felmerülő konfliktusok, esetleges személycserék párton belüli „kihordása”, a makrogazdasági szemlélet, és ebből fakadóan a folyamatos, lehetőleg ideológiamentes tartalmú válságkezelés.

Velük szemben a másik oldalon a nemzeti érdekvédők álltak. Ezekre a pártokra a dualizmus korszakában végig jellemző a hatalmi status quo tagadása, amelynek következtében – egy rövid periódustól eltekintve – sohasem volt esély kormányzati szerepvállalásra. A két világháború között ez azzal egészült ki, hogy új szereplők jelennek meg (liberálisok, szociáldemokraták) komoly szellemi potenciállal, de a választási siker valós esélye nélkül. Ebben az ellenzékben igen fontos a morál szerepe, a hatalmi politika helyett erkölcsi alapon politizálnak, a makrogazdasági válsággal szemben a mikrovilágok, illetve a kisebb-nagyobb társadalmi csoportok védelmére koncentrálnak.

A hagyomány visszatérése

A rendszerváltás után kialakult politikai váltógazdálkodás helyett az ezredforduló után markánsan visszatérni látszott ez a hagyomány, a kormányzati szerepben ismétlő MSZP(-SZDSZ) makrogazdasági fixációjával, a párton belüli személycserék kihordásával (Medgyessy-Gyurcsány, majd Gyurcsány-Bajnai váltás anélkül, hogy maga a kormányzópárt megbukott volna), illetve az országmenedzselés attitűdjével tökéletesen beleilleszkedett a dualizmus, illetve a Horthy-korszak kormánypártjainak hagyományába.

Úgy tűnt, a másik oldalon a Fidesz a ’89-es közjogi status quo megkérdőjelezésével, a nemzeti érdekvédelem hirdetésével, a mikrotársadalom problémáira való nyitottsággal, illetve a közvetlen demokrácia eszközeinek alkalmazásával elfoglalta a helyét a neki kijelölt térfélen. A 2010-es választások azonban gyökeresen átrajzolták a politikai térképet, és egy eddig nem tapasztalt kivételes helyzetet idéztek elő: a nemzeti érdekvédők győztek, ugyanakkor részint az elődök kudarcai, részint a kontinensen végigsöprő világgazdasági krízis hatásai miatt makrogazdasági válságmenedzselésre kényszerültek.

Két évvel a „fülkeforradalom” után ennek a kettős kihívásnak a Fidesz képtelen megfelelni, illetve a külső szemlélő számára követhetetlen bakugrásai is ebből a kettős szerepből adódnak. Hogyan lehet egyszerre makrogazdasági kiigazítást végezni, hogy megfeleljen a külső elvárásoknak, és eközben megvédeni a magyar társadalom érdekeit, megfelelve a korábbi ellenzékiség hagyományának? A szimbolikus ügyekben, mint a kettős állampolgárság, a Trianon-emléknap, az Alaptörvény vagy az új nemzeti alaptanterv területén, kisebb-nagyobb döccenőkkel, de szintén működik a korábbi szerepfelfogás. Az ezek körül kialakult viták – bár nagy visszhangot váltottak ki a sajtóban és a politikafogyasztók között – érdemben nem érintették a kormányzópárt népszerűségét. Ugyanakkor a gazdasági lépések esetén sokkal problémásabb folyamatok zajlanak. Egyrészt igyekezett a kormány a nemzeti érdekvédelem szempontjait itt is érvényesíteni: az eredeti szándék két évvel ezelőtt minden bizonnyal a költségvetési hiány elengedése, és ebből finanszírozott gazdaságélénkítés lett volna. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az európai helyzet a fiskális szigort preferálja, a kabinet megpróbálkozott úgy forrásokhoz jutni, hogy ez ne járjon az egyes társadalmi csoportok közvetlen érdeksérelmeivel. Erről szóltak a szektoriális adók, az áfaemelés vagy a nyugdíjvagyon államosítása is. Az elhúzódó krízis és a várva várt egykulcsos adózás okozta bevételkiesés, valamint a lassuló gazdaság azonban az elmúlt két évben fokozatosan a makrogazdasági válságkezelés hagyománya felé tolta el a kormányzást, amelyik végső soron magának a Fidesz vezette jobboldalnak az identitásválságába torkollott.

A Fidesz népszerűségvesztése tehát több mint a ciklus közepén szinte törvényszerűen bekövetkező visszaesés. Valójában arról van szó, hogy a nagy kormányzópártokra idehaza mindig is jellemző országmenedzselő szerepben az ellenzékiségre berendezkedett jobboldal nem találja a helyét. Ez törvényszerűen a kormányzati eredményesség rovására megy, elbizonytalanítva ezzel a gyors eredményekben reménykedő szavazóbázist. A következő két év legnagyobb kérdése a Fidesz számára az lesz, hogy képes lesz-e valahogyan feloldani ezeket a hagyományokból fakadó ellentmondásokat, akár úgy, hogy egyértelműen elfogadja az országmenedzselő hagyományt, akár úgy, hogy valamilyen módon képesnek mutatkozik a hagyományok megtörésére.



Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország