A rádióügyek erkölcsszociológiai tanulságai


Sokan egész biztosan a Sláger Rádióról a politikai döntéshozók kíméletlenségére emlékeznek, és a Neo Fm kapcsán is erre asszociálhatnak, tehát a politikai elitünk gátlástalanságát tartják közösnek a két történetben. Kétségtelenül, amikor a Sláger Rádió tulajdonosi háttere kivonult az országból, ilyeneket gondolhatott, és magában a rádióban is voltak dörgedelmes beolvasások, a demokrácia végét vélelmező üzenetek. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy maga a Sláger Rádió mekkora adósságot halmozott fel, s hogy a többi rádióhoz képest miként engedték el nekik tartozásuk kifizetésének egy részét. A sztori lényege – ahogy Kornai János mondaná – a puha költségvetési korlát kibulizása, s aztán potyautasként a kiélvezése volt.

A puha költségvetési korlát a szocialista gazdasági működés alapja, amikor a céget a központból kisegítik, csakhogy a status quo fennmaradjon. Máig nem értjük, hogy a Sláger Rádiónak annak idején miért kegyelmezett az ORTT, miért állhatott vissza a rendszer – ezek szerint nem csak a szocialista társadalmakban gyakori – puha költségvetési korlátossá. A jogbiztonságot minden esetre megtépázta, hiszen azt gondolhatta ezek után bárki, hogy ígérhet szerződésben bármit, betartania nem szükséges.

Az új frekvencia kiírásnál jött is egy „új gátlástalan”, a Neo Fm. Alaposan fölé ígért a Slágernek, és így övé is lett a frekvencia. A gond csak annyi volt, hogy az ismert piaci körülmények között azt az éves díjat kitermelni, amit a frekvenciáért cserébe a Neo vállalt, nem lehetett. Ekkor lépett színre Majtényi László, az ORTT akkori elnöke, aki szóvá tette, hogy irreális pályázatokat ne vegyenek komolyan – mindhiába –, majd fordult bírósághoz. A vele szembeni érv az volt, hogy ha nem tudnak fizetni, akkor majd elveszik tőlük a frekvenciát, ami túlságosan meggyőző nem lehetett, hiszen a Slágertől sem ezért vették el. A Sláger tehát példát mutatott arra, hogy így is lehet tervezni-gazdálkodni, s jött valaki, aki a saját eszközeivel győzte le.

A történet folytatása, hogy a komoly vállalásokat tevő győztesek közül a baloldali piaci érdekeltségbe sorolt Neo-t az állami hirdetések állítólag annak baloldali tulajdonosi érintettsége miatt elkerülték. Így bebizonyosodott, hogy az egyenlők közt vannak egyenlőbbek, van, aki mégis tudja fizetni az irreálisnak tűnő vállalásait, és van, aki nem. Ezúttal azonban a törvény már lecsapott, s aki a Sláger oldaláról figyeli a történéseket, azt mondhatná, úgy kell nekik. (De persze ki figyeli onnan, hiszen például a Bumeráng átkerült a Slágerből a Neo-ba.)

Ez a balos-jobbos kiegyezés se most kezdődött. A rendszerváltás óta létezik a koncfelosztás Magyarországon. A Sláger kiszorítása a piacról értelmezhető – és értelmezték is – nemzeti érdekként, hiszen helyette magyar vállalkozókat hozhattak helyzetbe. A 2008-as – egyébként elvetélt – médiatörvény tervezetben látszott a leginkább, hogy a süllyedő baloldal miként megy bele bármilyen egyezkedésbe és felosztásba. Ott még úgy vélték a médiapiac irányítása is felosztható. S ne felejtsük, voltak még korábban olyan ötletek is, hogy az MTV1 legyen az egyik, az MTV2 pedig a másik politikai oldalé. A sok zsákmányszerzési elképzelés, okoskodás, s mint láthatjuk a Neo esetében a gyakorlat elég tanulságos következményekkel szolgál. Nevezetesen az alul lévő megsemmisülésével.

Ha magyar vállalkozók nem a politikával összefonódva szeretnének érvényesülni, és ha a frekvenciákat elosztó állami tisztviselők is elvek mentén osztanák a frekvenciákat, ha nem nyújtanának be irreális összegű pályázatokat, amelyeket a pályázó se vesz valójában komolyan, akkor mondhatnánk, hogy mindenki a dolgát végzi. Itt senki nem ezt teszi, következésképp előbb-utóbb pofára is esik, csak kérdés, hogy a tanulságot levonják-e, illetve a társadalom egésze számára helyes tanulságot vonnak-e le.

Mondják, a demokráciát az angolok is több száz éven keresztül építették, de Széchenyi kapcsán nyugodtan lehetünk pesszimisták. Nálunk a tapasztalatok levonása még elméleti szinten sem megy. Az érintettek nem látják a csapdát, és így a csapdából kivezető utat sem. Csak bosszút forralnak, még nagyobb vállalásokban, és azok nem teljesítésén törik a fejüket, számukra a politikai védernyő jobb megszervezése, és a saját politikai oldaluk pozícióba juttatása a megoldás (vélelmezem most már a sorozatos ismétlődő történetek miatt a jövőre vonatkozóan is).

Sehol sincs a fejlett demokráciákban a politika annyi kísértésnek kitéve, mint nálunk, hiszen a politikus csak ott válik mindenek eldöntőjévé, ahol sem a piaci erkölcsök, sem a szakmai erkölcsök nem funkcionálnak. A magyar pártok és politikusok végzik a dolgukat, igyekeznek nélkülözhetetlenné válni, és hatalomra szert tenni, ami nem jelenti azt, hogy semmi erkölcsi felelősségük nincs. Morálisan jóval nagyobb kísértésnek vannak kitéve, mint nyugati társaik, de ettől még nem mentesülnek ők sem a felelősség alól.

Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor egy tanár, vagy egy főnök kikezd egy olyan kiszolgáltatott személlyel, aki nem kíván szexuális kapcsolatba lépni vele. Az esetekben közös az, hogy a pozícióban lévő kihasználja hatalmi helyzetét, ezért is tartjuk ezt elfogadhatatlannak és visszatetszőnek. A hatalommal rendelkezőt fokozott felelősség terheli, hogy a hatalmával ne éljen vissza. A nehézséget az okozza, hogyha a szakmai etikák nem működnek megfelelően, az olyan, mintha a beosztott akarna kikezdeni a főnökével, a diák a tanárával.

Ebből a lefelé menő spirálból nincs addig kiút, amíg nem történik egy erkölcsi megújulás. Ehhez azonban a politikai küldetéstudat, amint azt a Neo és a Sláger esetében láthatjuk, nem hogy kevés, de még tévút is.



2012.06.26.
 
  

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország