Az értékközvetítés intézményei


Amerika nem lerombolja, elfelejti, elhallgatja, vagy maga mögött hagyja Európához képest viszonylag „fiatal” történelmét, hanem napi szinten használja azt. Az ország folyamatosan az alkotmányból és az alapító atyák eszmeiségéből eredő tradícióból építkezik. Ehhez számos olyan intézményt tart fent, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy minden korosztály megismerje és megértse azt. Az Egyesült Államokban ugyanis már régóta felismerték, hogy a demokrácia nem működik önmagától, csakis az állampolgárok aktív részvételével, hiszen a demokráciára időt és energiát kell áldozni. Nem kizárólag a jogállamiság intézményei éltetik, hanem a benne lévő emberek is. Állampolgári közöny mellett a legjobb intézményrendszerrel ellátott ország is demokratikus deficitbe csúszhat. Ahhoz, hogy mégse így legyen, két dolog kell: „tudatos demokráciafogyasztó”, aki ismeri a jogait és kötelességeit, és olyan intézményrendszer, amely „előállítja” ezt a mentalitást.

Köz(ép)pontban az Alkotmány

A szeptember 11-i terrortámadással foglalkozó emlékmúzeum kapcsán már korábban is írtunk arról, milyen módon reagál társadalmi jelenségekre szinte azonnal az Egyesült Államok. Nem csak a közelmúlt feldolgozására jönnek létre azonban újabb és újabb intézetek. A National Constitution Center (Nemzeti Alkotmány Központ) például egy olyan pártsemleges, nonprofit intézmény, amelyet az alkotmány és a benne foglalt elvek megismertetésére és népszerűsítésére hoztak létre 2003-ban Philadelphiában, az alkotmány aláírása helyszínének szomszédságában. A központ – azon túl, hogy bemutatja az alkotmányos értékeket – oktatási-nevelési programjaival, honlapjával, blogjával állampolgári aktivitásra ösztönzi a látogatókat, és a szervezők arra törekednek, hogy az intézményt Amerika nagy közös fórumává tegyék. Ennek jegyében 2008-ban a Központ adott otthont Barack Obama korszakalkotó beszédének a faji kérdésről, illetve a Hillary Clinton és Barack Obama közötti vitának a Demokrata Párt elnökjelöltségéért. Feltehetjük a kérdést, hogy minek egy ilyen intézmény egy olyan országban, ahol minden diák megtanulja minimum az alkotmány előszavát? Azért, mert egy ország alapjait adó eszmeiséget nem lehet „túltárgyalni’, másrészt, mert nem attól lesz valaki elkötelezett híve az alkotmánynak, hogy megtanulja, hogy mikor írták alá, hol és mi van benne. Nem elég egy középiskolás gyereknek megtanulni az alapító atyák nevét, ez még nem fogja megérinteni. Az alkotmányt ráadásul ugyan 1787-ben írták, de mai napig változik a korhoz igazodva. Gondoljunk csak bele, hogy a szöveg életbelépésekor még rabszolgaság volt az Egyesült Államokban, és a nők nem szavazhattak. Ezt a fejlődési folyamatot szeretné bemutatni a múzeum és azt, hogyan hat az alkotmány az amerikai emberek hétköznapjaira.

A központ állandó kiállítása ennek megfelelően három koncentrikus körből áll. Az épületbe belépve nem jegyet kapnak a látogatók, hanem az alkotmányos küldötteknek járó igazolványt, részben ezzel is bevonva a történetbe a nézőt, részben pedig az állampolgári részvétel fontosságát hangsúlyozva. A külső fal az alkotmány történetét mutatja be kronológiai sorrendben, végigkísérve az Egyesült Államok történelmét a függetlenségi háborútól napjainkig, személyes történetekkel illusztrálva, hangsúlyozva, hogy az egyéni cselekvések millióinak összessége tartotta fenn, és formálta az alkotmányos értékeket és szabadságokat.

A középső útvonal a preambulumot mutatja be. Arról szól, hogy napjainkban mit tartalmaz az alkotmány és hogyan alkalmazzák azt. A látogatók lehetőséget kapnak arra, hogy gyakorolják alkotmányos jogaikat, játékosan elsajátítva azokat. Bírói stólába bújva a Legfelsőbb Bíróság pulpitusáról különböző mérföldkőnek számító alkotmányjogi próbaperekben dönthetnek, így akár az U.S v. Nixon ügyben is, ami a hatalmi ágak különválasztását és az elnöki kiváltságokat illusztrálja. Szavazhatnak minden idők legjobb elnökére, lehetnek ülnökök egy bírósági tárgyaláson, vagy akár letehetik az elnöki esküt is. Végül legbelül olyan kérdéseket tesznek fel a látogatóknak, amelyek az alapító atyákat is foglalkoztatták egykoron. „Mitől vagyunk amerikaiak?” „Mi tesz minket szabaddá?” A látogatók papírra írt válaszai a kiállítás részét képezik. Végül továbbhaladva elérkeznek az „Aláírók csarnokába” (Signers’ Hall), amelyben 42 életnagyságú szobor mintázza az alkotmány 39 egykori aláíróját és 3 elutasítóját. Itt képletesen arra kérik a látogatót, hogy fogadja el a szöveget, vagy, amennyiben nem ért egyet vele, indokolja meg miért nem, „ezzel is csatlakozva egy éppoly nemes amerikai hagyományhoz”.

Önmagában az elutasítás potenciális lehetősége is érdekes, hiszen rávilágít arra, hogy legfontosabb alapjogaik mindig is éles vita tárgyát képezték, de még fontosabb a hagyomány említése. Ez ugyanis a legfőbb különbség a magyar állapotok és az amerikaiak között. Az amerikaiak tudatos állampolgári viselkedése hagyományaikból ered. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Magyarországnak nincsenek hagyományai, hanem azt, hogy e tekintetben teljesen más tapasztalatokkal, szokásokkal rendelkezünk. Hogy aktuális példával éljünk, az Egyesült Államokban rögtön a Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltását követő első évben megünnepelték az évfordulót. Az első pillanattól kezdve olyan fontos, pozitív értéknek tartották szabadságukat, hogy hagyománnyá vált megemlékezni róla. A rendszerváltás legalább annyira jelentett függetlenséget Magyarország számára, mint anno az Egyesült Államok megalakulása, mégis az ország egyrészt olyannyira a nyugati demokratikus intézmények meghonosításával volt elfoglalva, másrészt olyannyira szakítani akart a múlttal, hogy elfelejtett, vagy egyáltalán nem is akart megemlékezni újdonsült szabadságáról. A hagyományteremtésre, a szabadság értékként való meghatározására később sem került sor, talán nem véletlen, hogy a rendszerváltás huszadik évfordulója szinte semmilyen visszhangot nem keltett.

Hagyomány és hagyománytörés

Ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy közös értékeket lehessen meghatározni, előbb meg kell érteni, hogy miért nincsenek Magyarországon olyan értékek és „hordozó rétegként” szolgáló intézmények, amelyet a fenti alkotmány köré épülő központhoz hasonlóan érdemes volna általánosan bemutatni. Ennek három oka van. Egyrészt az intézményrendszer eltérő értelmezéséből és az informális intézmények hiányából ered. A jó demokrácia fogalma idehaza ugyanis szinte kizárólag az intézmények pártatlan és semleges mivoltára vonatkozik. Nem teszünk különbséget formális és informális intézmények között, mivel intézményrendszerünk csupán azokból az intézményekből áll, amelyeket nyugatról vettünk át a rendszerváltást követően. Csakhogy ahogyan arra már fent utaltunk, a meghonosított formális intézmények messze nem fedik le intézményrendszerük teljes spektrumát. Hiányoznak a palettáról azok az informális intézmények, civil szerveződések, helyi és országos mozgalmak, amelyek az amerikai demokrácia alapjai. Ha úgy tetszik, náluk a hivatalos intézmények a „kiszolgáló személyzet” az informális kezdeményezések megvalósítására. Ebből ered az a feltétlen tisztelet a formális intézményrendszer iránt. Ez a közeg az, ahol nem állami forrásokból, több tízezres tömegeket vonzó tematikus intézmények sokaságát lehet létrehozni. Mivel Magyarországon nincsenek ilyen szervezetek, lényegében nincs, aki irányítsa a közbeszédet e témában. 

A közeg és az intézmények jellegének különbségén túl második fontos különbség, hogy Magyarországon nincsenek egységes toposzok. Magyarországnak nem volt olyan világosan körülírt „értékkészlete”, mint azok, amelyeket az alapító atyák az Egyesült Államokra hagytak, és amelyeket kétszáz éven keresztül csak tovább kellett adni, adaptálva a kor elvárásaihoz. A rendszerváltást követő húsz évben az önmeghatározási kényszerből párhuzamos értékek jelentek meg. A jobboldal számára a nemzet, a baloldal számára pedig a társadalmi igazságosság vált meghatározóvá. A harmadik meghatározó elem, a kanonizáció és ellenkanonizáció gyakorlata. Azért jönnek elő az olyan ügyek, mint a Nyírő-újratemetés vagy a Horthy-kultusz, mert egyrészt sohasem voltak kibeszélve, másrészt, mert kormányváltáskor mindkét fél megpróbálja eltűntetni a másik oldal „lábnyomát”, és az előtérbe helyezni a saját értékrendjéhez közelálló írókat, művészeket, politikusokat. Ez különösen annak tükrében hat furcsának, hogy láthattuk, az amerikai kiállítás hogyan hagyta meg a szabadság nevében a lehetőséget még akár arra is, hogy valaki ne ismerje el azt értéknek, feltéve, ha meg tudja védeni saját igazát. Ez rámutat arra, hogy csakis vitával, és eszmék ütköztetése árán lehet kompromisszumokra, közös nevezőre jutni fontos értékek kapcsán. Magyarországon mégis félünk a konfliktusok felszínre kerülésétől. A vita, ha nem önmagáért való, és nem parttalan, nemhogy nem rossz, hanem elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ország azonosítsa közös értékeit.


2012.07.03.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország