Kollektív sikerélmény nélkül


Holott vidám, örömteli eseményekre nemcsak az egyénnek, hanem a nemzetnek is szüksége van. Nem pusztán a gazdasági sikerek, stabil politikai szituációk tehetnek sikeressé, elégedetté egy nemzetet. Ilyen lehet egy sportsiker, művészeti teljesítmény, de akár egy nemzetközi elismerést elnyerő film is.

Brit kollektív sikerélmény

A nemrég befejeződött futball Európa-bajnokságot megnyerő Spanyolország lakosságának örvendezése, a II. Erzsébet királynő uralkodásának 60. évfordulója tiszteletére megrendezett júniusi színpompás ünnepségsorozata is mutatja, mennyire fontos egy nemzet életében, hogy tagjai közösen tudjanak örülni egy-egy eseménynek.

Az ünnepségsorozatot áthatotta az öröm és a nemzeti büszkeség. „Négy nap, amelyben nagyszerű volt britnek lenni”, állapította meg a végén öles címmel a The Sun bulvárlap. Nem kisebb büszkeséggel állapítja meg a vezércikk, hogy egy olyan királynőt ünnepelhettek, aki „úgy jeleníti meg nemzetünket, mint egyetlen más vezető sem a világon”.

Az ünnepségsorozat igazi belső értelme ebben a fél mondatban rejtőzik. A brit monarchia, és az államfői tisztséget betöltő királynő a nemzet egységét jeleníti meg. Örömök és gondok, kormányváltások közepette II. Erzsébet a szilárd folyamatosságot, és a tradíciókat is megtestesíti (a hagyományoknak a brit politikában lévő erejéről lásd korábbi írásunkat).

Ugyanakkor a külsőségek is lényegesek voltak a nemzeti összetartozás szempontjából. Sokan a brit nemzeti zászlókat lengették az ünnepi összejöveteleken, miközben a királynőt éltették. Akadtak, akik a nemzeti zászlóval díszítették fel házukat, vagy azzal bugyolálták be kutyájukat, voltak, akik pedig a királynő portréját is kitették. Feltűnő volt az ünnepségről szóló tudósításokban, élő közvetítésekben, mennyire nagy volt a lelkesedés, és milyen sok volt a mosolygó arc; mindez akarva- akaratlanul pozitív kisugárzást gyakorolt a TV-nézőkre. A „gyémánt jubileum” valóban a nemzeti összetartozás nagyszerű pillanata volt, a pártok félretették ellentéteiket, és az utolsó napon a Szent Pál katedrálisban a kormányfő és az ellenzék vezetője egymás közelében ült, az első sorban. A helyzetet nem akarjuk természetesen idealizálni, az Egyesült Királyság jelentékeny gazdasági, és részben közjogi problémákkal küszködik (lásd például Skócia lehetséges kiválását), mégis, ez alkalommal háttérbe szorultak ezek a gondok, és az dominált az ünnepségsorozat idején, ami igazán összetartja az ország közösségét, ez esetben pedig ez nem más, mint a királyság, illetőleg az uralkodó személye. Nemcsak a királyi család, hanem az ország lakosságának örömére is szolgált William herceg és Kate Middleton 2011-es látványos házasságkötése. A közelgő londoni olimpia eseményei, különösen, ha annak megrendezése sikeresen zajlik le, újabb pozitív erőt adnak majd az ottani nemzeti büszkeség életben tartására.

Az utóbbi időkből más nemzetek sikerélményeit is érdemes megemlíteni. Magától értetődően ilyen egy-egy futball világbajnokság, vagy éppen egy-egy olimpiai aranyérem. De ilyennek tekinthető például az Eurovíziós Dalfesztiválon elért siker is – gondoljunk csak arra, hogy a győztes énekes és fellépő társai a nemzeti zászlót lobogtatják az eredményhirdetés után a sok tízmilliós TV-néző szeme láttára. Ha pedig a politika területére gondolunk, megemlíthető Oszama bin Laden megölésének bejelentésére kitört spontán utcai ünneplés az USA-ban, a demokraták és a republikánus politikusok pedig egyaránt méltatták a sikeres akciót.

Magyar kollektív sikerélmény?

Mi, magyarok igazán sajnálhatjuk, hogy általában híján vagyunk az olyan közös sikerélményeknek, amelyek miatt az itt lévő lakosság tagjai együtt élhetnék meg büszkén magyarsághoz való tartozásukat. Ritka az olyan nemzeti ünnepünk, amely ne hozná még jobban felszínre a politikai alapú ellentéteket. Még 1848-1849 megünneplésével is így vagyunk, holott annak közmegítélésében konszenzus látszik. A pártok nem csak külön ünnepelnek, de 2006 óta többször is előfordultak kisebb-nagyobb zavargások, rendbontások, amelyek után a keserű szájíz maradhatott csak meg. Pedig az ünnepek nem csak az egyén számára lehetnének alkalmasak arra, hogy az ember ilyenkor kis időre maga mögött hagyja a problémáit, egy-egy nemzet életében sem árt, amikor a hétköznapi ügyeken kicsit felül tud emelkedni. Ezt a lehetőséget általában majdnem minden ünnepünk idején kihagyjuk; vagyis az „ünnepléseink” során sem tudjuk magunk mögött hagyni a gondjainkat, és egy ilyen légkör aligha alkalmas arra, hogy a magyarság tagjai egy sikeres nemzet tagjaiként örüljenek egymásnak.

Csakhogy éppen itt van a bökkenő – a magyarság nem érzi magát sikeresnek, és ha belegondolunk, joggal, hiszen alapvetően nem is sikeres. A közvélemény hangulatát, a pártpreferenciákat, a közbizalmat jelző kutatások sem túl szívderítők, de csak a pillanatnyi állapotot mutatják. A bajok mélységét mutató folyamatok már jó ideje közismertek, mégsem történt ezek megoldásában áttörés az elmúlt két évtizedben sem:  csökkenő lélekszám, a lakosság elöregedése, tartósan csökkenő gyerekvállalási kedv (ez önmagában jól mutatja a jövőbe vetett bizodalom szűkösségét) , rossz egészségügyi mutatók, magas válási statisztikák, krónikusan alacsony foglalkoztatási mutatók, túlságosan is vékony középréteg, ellenben annál terebélyesebb szegénység, illetve azok száma, akik a létminimum környékén kénytelen élni (lásd Ferge Zsuzsa számítását, akinek becslése szerint 2012-ben már négymillión élhetnek a létminimum alatt). Lehet és kell is hibáztatni a politikai rendszer fogyatékosságait e súlyos problémákért, de kizárólagosan a politikát felelőssé tenni bajainkért, hiba volna. A mindennapjainkat átható adóelkerülés, az orvosoknak csúsztatott hálapénz, a fekete- és szürkegazdaság nagy mérete egyfelől; az állammal szembeni komoly elvárások másfelől, plusz az egymással szembeni komoly bizalomhiány sem segítik elő dolgaink jobbrafordulását. Ilyen körülmények aligha teszik lehetővé egy alapvetően elégedett nemzet kialakulását.
 
Igaza volna a szélsőjobbnak, köztük a Jobbiknak, hogy problémáink igazi gyökere Trianon? Kétségtelen, egy ilyen hatalmas terület- és lakosságszám-vesztés bármelyik országot nagyon megviselt volna. Csakhogy ez a kérdés immanensen azt sugallja, mintha Trianon előtt alapvetően sikeres nemzet lettünk volna. Kétségtelenül nagyobb, bár nem teljesen szuverén államként működtünk, való igaz, hogy a Monarchia idején igen jelentős volt a gazdasági fejlődés. Az is tudható azonban, hogy ez a fejlődés komoly társadalmi ellentmondásokkal együtt ment végbe, és a közéleti viták a dualizmus utolsó harmadára meglehetősen eldurvultak. Elég csak fellapozni az 1890-es, és az 1900-as évek első évtizedének Képviselőházi Naplóit, és látni fogjuk: az akkori politikai viták stílusa nem volt jobb a mostaniénál…

Ha viszont sem a politika, sem a nemzeti ünnepünk, sem az elmúlt másfél évszázad történelme (különösen a XX. századé) nem tölt el minket igazi örömmel, akkor még mindig maradnak egyéb területek, amelyekben a magyar nemzet tagjai sikeresnek érezhetnék magukat. Ilyen lehetne a legnépszerűbb sportág, a foci, már csak azért is, mert Puskásék 1954-ben majdnem megnyerték a világbajnokságot. Hiába azonban a szép múlt, annak ereje pár évtized alatt elillant, és az 1986-os (számunkra meglehetősen gyászosan és gyorsan befejeződött) VB óta se az Európa-bajnokságra, sem a világbajnokságra nem jutott ki magyar fociválogatott. A kézilabdások, különösen a vízilabdások teljesítménye tiszteletet parancsoló, de ez a két sportág népszerűsége meg sem közelíti a futballét, így az ottani sikerek meglehetősen viszonylagosak.

És a kultúra? Abban talán nem vagyunk nagyhatalom? Kétségtelenül vannak híres operaénekeseink, zongoristáink, Budapesti Fesztiválzenekarunk, a komolyzenében többek között Kodály Zoltán, Bartók Béla, vagy éppen Dohnányi Ernő nevével is fémjelezhető gazdag zenei kincsünk. Ám mintha ezzel sem sáfárkodnánk eléggé jól. A Kodály-módszer országában ritkaságszámba megy a zenei tagozatos iskola, a média fősodrát nem érdekli a magyar kórusmozgalom sikerei sem (lásd a nyíregyházi Szabó Dénes vezette kórusokat, a Magnificat gyermekkart, vagy éppen ifj. Sapszon Ferenc tevékenységét). Az elmúlt két évtized helyi, vagy országos szinten elhatározott megszorításai a „könnyebb ellenállás” törvényének köszönhetően sok esetben az oktatási és a kulturális intézményeket érintették, és ez a mostani Orbán-kormány idején sincs másként. A rossz finanszírozási feltételek egzisztenciális félelmeket szülnek, a keserű hangulatot pedig konzerválja a pozícióharcokat elfedő „kultúrharc”. Természetesen a magyar könnyűzenei világban is akadnak tehetséges személyek, de már említett Eurovízió is jelzi, hogy e tehetségek nemzetközileg is releváns megjelenése meglehetősen nehéz.

Lehet büszkélkedni a tudományos teljesítményünkkel, az egy főre jutó Nobel-díjasaink számával, de inkább azt kéne elérni, hogy tehetséges fiataljaink, kiemelkedő tudósaink ne a külföldre menetelben lássák az érvényesülés biztos receptjét.

Következtetések

De akkor mit tehetünk? Egy biztos, még átvitt értelemben sincs olyan varázspálca, amelyik egy csapásra megoldaná a fent elsorolt gondokat. Egy-egy nagy nemzeti sikerélmény elérése is csak egy hosszabb folyamat végpontja. Ahhoz, hogy egy kórus nemzetközi sikereket érjen el, egy tehetséges karvezető, összeszokott társaság, és rengeteg gyakorlás szükségeltetik. Egy sportsikerhez, különösen egy csapat győzelméhez, szintén rengeteg előkészület, edzés és sok-sok ember együttműködése kell. Még inkább igaz ez nemzetközileg is fontosnak számító események (mint például az olimpia) megrendezése esetén.

Ha a mostaninál sikeresebbek kívánunk lenni, akkor a fő politikai erőknek folyamatosan érdemi egyeztetéseket kell folytatniuk, ugyanis problémáink jó része olyan mélységű, hogy lehetetlen azokat négy éves parlamenti ciklusban megoldani. Össztársadalmi szinten, valós párbeszéd keretében kell feldolgozni múltunk traumáit, de akár annak sikereit is. A magyar polgároknak is meg kell tanulni az egymással való jobb együttműködést, és egymás tiszteletét; ha úgy tetszik, a magyar átlagpolgároknak is meg kell kötniük a mindennapi nagykoalíciójukat. Ez magától nem megy, az iskolai oktatást is át kell, hogy hassa a demokratikus párbeszéd kultúrája. A közoktatásnak, a művészeteknek olyan mentalitás-átalakító hatásokkal is rendelkezniük kell, amelynek révén növekszik a magyar társadalom egyénei, a gazdaság, és a politika szereplői közti bizalom. A politika sem marad feladat nélkül, mert jelentős mintaadási lehetőségek rejtőznek benne: el kell jutnunk oda, hogy – Németországhoz, Hollandiához, vagy akár az Egyesült Királysághoz hasonlóan – a bal-és jobboldal politikai erői (pl. kereszténydemokraták a liberálisokkal) Magyarországon együtt kormányozzanak. Ennek előnye, hogy az ellenfelek megtanulnának fontos pozíciókban együtt dolgozni. Természetesen nem a politikai versengés, vagy a társadalomban eleve meglévő értékkülönbségek, értékviták megszüntetéséről van szó, hanem egymás elfogadásáról. Egy sikeres országhoz azonban magas színvonalú kormányzás, felkészült szakemberekből álló közigazgatás is szükségeltetik.

Nem álmodozás-e mindez a mai magyar viszonyok között? Egy biztos, az együttműködés kultúrája nélkül, tartós bizalomhiánnyal, közéletileg tudatos állampolgárok tömegei hiányában, a magyar művészet kincseinek jobb megbecsülése, valamint a szakértelem és a teljesítmény tisztelete nélkül aligha számíthatunk kollektív magyar sikerélményekre. Olyan katartikus eseményekre, amelyek miatt jó magyarnak lenni.

2012.07.10.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország